Mondták már rám, hogy pesszimista vagyok. Azt is, hogy optimista (mondjuk azt régen, de mondták.) Szerintem viszont ez nem ilyen egyszerű... Nincs fekete vagy fehér... Minden szürke? Ez is hülyeség. Számomra az Élet színes.
Az emberek hajlamosak azt hinni, hogy tudják, én hogyan látom a Világot. Abba viszont nem gondolnak bele, hogy az a bizonyos üvegablak mindenkinek máshogy van kifestve, és a tiéden egyedül Te tudsz keresztüllátni.
A festés is rajtad áll! Lehet gyönyörű, kecses vonalakkal átszőtt, szenvedélyes színekkel kitöltött, vagy káosz-szerű kavalkád, az csak tőled és a képzelőerődtől függ...
Én egy tiszta üveglapot képzelek - ilyen volt, mikor megszülettem. Aztán ahogy ültem, cseperedtem kicsiny kastélyomban, és néztem, bámultam ki az ablakon, a különböző viharok esőcseppjei színekkel vonták be az ablakom - néha sötét, néha ragyogó vidám színek voltak ezek. Aztán a Nap sugarai megcirógatták az ablakomat, és a sok paca, folt és pötty egyszerre életre kelt...
Most már mozognak... A lángvörös a sötétkékbe szalad, a rózsaszín és a fekete kergeti egymást, míg végül egyetlen örvényben fonódnak össze, a sárga, akár egy megbűvölt pillangó száll a zöld fűszálakra... Minden változik. Minden pillanattal, minden gondolattal, minden emlékkel és élménnyel.
Néha úgy érzem, nem látom be az egész ablakot egyszerre. Csak kis részeit, néha sötétet, néha világosat, szomorút-vidámat, boldogat-boldogtalant... De ezek a részek összemosódnak, mert még a Szeretet sem jár soha egyedül... Sosem kerít hatalmába egyetlen meghatározott érzés.
De ami a legfontosabb talán, hogy ez az ablak örök. Soha nem fogom és nem is akarom kinyitni, sem most, sem a jövőben. Mert az úgy van jól, ahogy van... Egyesek azt mondhatják, álomvilágban élek. Hát mondják, engem nem zavar. Számomra a kis színes ablakocska ugyan olyan valós, mint bármi, ami mögötte van - és amit sosem tudunk igazán megismerni.
Mert bizony mindent nem lehet...
2012. december 28., péntek
2012. szeptember 26., szerda
Sötétbe burkol
Nagyon sokáig azt hittem, hogy Budapesten csak Buda létezik... Kevéssé törődtem a koszos, büdös városias Pesttel, nem érdekelt. Pár éve azonban elkezdtünk megismerkedni. Nem volt zökkenőmentes kapcsolat, de a barátaim, akik bemutattak minket, megkönnyítették a dolgot. Eleinte húzódoztam tőle. De mára nagyon megkedveltem...
Még a nyolcadik kerülettel is sikerült megbarátkoznom, ami nem kis szó! Hiába, csak a megfelelő emberek kellenek hozzá. (= És a megfelelő napszak...
Este ugyanis Pest szabad. És én szabadságfüggő vagyok, ha szabad ilyen paradoxonnal élnem. Egyszerűen beleszerettem az érzésbe - mikor tudom, hogy ami körülvesz, az mind az enyém, mind arra vár, hogy befogadjam, hogy átéljem. Felemelő, és pótolhatatlan... Nem hiszem, hogy tudnék nélküle élni.
Nem szeretek autóval utazni. Nem tehetem meg, hogy kiszállok, és megcsodálom, ami körülvesz. Nem én döntöm el, hová utazom, milyen ösvényt követek és hogy milyen céllal. Olyan ember vagyok, aki igenis megáll egy pillanatra, és beszippantja a friss, esti városi levegőt, és mosolyogva nézi a fényeket, a kivilágított épületek színes játékát... Rohanni és pörögni még úgyis lesz alkalmam - az is én vagyok, csak nem este.
A felnőttek mindig úgy vannak vele, hogy féltik a gyereket. Féltik az éjjeli veszedelemtől, az árnyaktól, a gonosztól, a gyilkosoktól, minden szörnytől... Viszont a kisgyermek bent fél - bent, a házban. A biztonságos, a meleg, az otthont adó házban. A szülő hiába nyugtatja, mégsem tudja megszabadítani a saját fantáziája által teremtett rémképektől.
A gyermek fél bent, de a szülő nem hiszi el félelmeit. A felnőtt fél kint, az ő mumusai ott bujkálnak, és a gyermek hiába győzködi... Győzködi arról, hogy ami odakint van, az csodaszép, az maga a szabadság... Szavai mint a falra hányt borsó...
De kinek van igaza? Vajon hol leselkedik a valódi veszély? Kint, vagy bent? A sötétben...? Vagy a fényben...?
Talán épp a válaszoktól tartunk. Vagy attól, hogy tudjuk, soha nem kapunk rá választ? A félelem nagy úr... De én nem hagyom a szabadságomat!
Még a nyolcadik kerülettel is sikerült megbarátkoznom, ami nem kis szó! Hiába, csak a megfelelő emberek kellenek hozzá. (= És a megfelelő napszak...
Este ugyanis Pest szabad. És én szabadságfüggő vagyok, ha szabad ilyen paradoxonnal élnem. Egyszerűen beleszerettem az érzésbe - mikor tudom, hogy ami körülvesz, az mind az enyém, mind arra vár, hogy befogadjam, hogy átéljem. Felemelő, és pótolhatatlan... Nem hiszem, hogy tudnék nélküle élni.
Nem szeretek autóval utazni. Nem tehetem meg, hogy kiszállok, és megcsodálom, ami körülvesz. Nem én döntöm el, hová utazom, milyen ösvényt követek és hogy milyen céllal. Olyan ember vagyok, aki igenis megáll egy pillanatra, és beszippantja a friss, esti városi levegőt, és mosolyogva nézi a fényeket, a kivilágított épületek színes játékát... Rohanni és pörögni még úgyis lesz alkalmam - az is én vagyok, csak nem este.
A felnőttek mindig úgy vannak vele, hogy féltik a gyereket. Féltik az éjjeli veszedelemtől, az árnyaktól, a gonosztól, a gyilkosoktól, minden szörnytől... Viszont a kisgyermek bent fél - bent, a házban. A biztonságos, a meleg, az otthont adó házban. A szülő hiába nyugtatja, mégsem tudja megszabadítani a saját fantáziája által teremtett rémképektől.
A gyermek fél bent, de a szülő nem hiszi el félelmeit. A felnőtt fél kint, az ő mumusai ott bujkálnak, és a gyermek hiába győzködi... Győzködi arról, hogy ami odakint van, az csodaszép, az maga a szabadság... Szavai mint a falra hányt borsó...
De kinek van igaza? Vajon hol leselkedik a valódi veszély? Kint, vagy bent? A sötétben...? Vagy a fényben...?
Talán épp a válaszoktól tartunk. Vagy attól, hogy tudjuk, soha nem kapunk rá választ? A félelem nagy úr... De én nem hagyom a szabadságomat!
2012. szeptember 12., szerda
Nem megy
Mindenki életében vannak olyan pillanatok, amikor valami nem megy. Akár hogy próbálkozol, a dolog nem áll össze, és csak egyre idegesebb leszel. Még rosszabb, ha az a valami fontos, tétje van, hogy sikerül-e, és a legrosszabb, ha emellett még határideje is van...
Én is így jártam. Addig-addig idegesítem magamat az adott feladaton, addig-addig próbálkozok, ameddig végül már csak egyetlen magyarázat marad arra a bizonyos "nem megy" jelenségre: egyszerűen nem vagyok rá képes. Beleütköztem egy korlátba, amit képtelen vagyok átlépni. Folyamatosan megyek neki a falnak és egyre jobban fáj, de én csak folytatom, és folytatom, mert ha nem teszem, akkor elbukok. És csalódok magamban, és mások csalódnak bennem...
Ilyenkor mindenkinek jól esne egy-két biztató szó, hogy "Meg tudod csinálni!" vagy hogy "Pihenj egy kicsit, később biztosan menni fog!" csakhogy ez nem ilyen egyszerű... Mert lehet, hogy az önbizalmamat visszaadják ezek a kedves mondatok, és teszek még pár felesleges kísérletet és beverem a fejem még párszor abba az istenverte falba, de a végeredmény ugyan az:
Nem megy.
És akkor az ember dühös. És visítani tudna, és sírni tudna, és ordítani tudna és csapkodni tudna. És miért nem teszi? Azt mondják, higgadtan nekiállni a feladataidnak sokkal de sokkal hatékonyabb. Na igen, de minden egyes másodperc amit nem a fal ellen folytatott szélmalomharccal töltök, elvesztegetett idő, amelyre később - miután már elbuktam - azt mondanám (és mások is!) keserűen: bezzeg ha azt az időt hiszti helyett készülésre fordítottam volna!
És így lesz a pihenésből és lehiggadásból utólag hiszti... Nagyszerű!
Most, hogy megállapítottam, hogy stabilan haladok a becsavarodás felé, a legnyilvánvalóbb lépés az lenne, ha belátnám, hogy ezt nem kellene erőltetni. Hogy ez nem csak "nem megy" de soha "nem is fog menni". Na és ez az, amit képtelen vagyok elfogadni, mert ez azt jelentené hogy már most elbuktam. Hogy minden munkám, erőfeszítésem hiába volt, a fal ott marad.
És nekem pedig mi jut? Sajgó fej és kék-zöld foltok. Vagyis semmi... Vagy esetleg a racionális döntés tudata...? Francokat! Semmi! Csalódtam magamban, és csalódást okoztam másoknak. És még fel is adtam - helyben vagyunk!
Na ez az amit én nem fogok csinálni. Nem ezért dolgozok... "Nem adom fel!" - nagy szavak, dicséretes, hősies, blablabla, de a tényeken nem változtat - ettől még simán elbukhatok... És az idegbaj nagyon közelről kerülget.
Ez a különbség a film meg a valóság között - a nagy szavak itt sokszor mit sem érnek. Nem érzem magam jobban, és akár csak a biztató szavaktól, ettől sem lesz jobb az angol tudásom.
Úgyhogy most megyek vissza gyakorolni...
Én is így jártam. Addig-addig idegesítem magamat az adott feladaton, addig-addig próbálkozok, ameddig végül már csak egyetlen magyarázat marad arra a bizonyos "nem megy" jelenségre: egyszerűen nem vagyok rá képes. Beleütköztem egy korlátba, amit képtelen vagyok átlépni. Folyamatosan megyek neki a falnak és egyre jobban fáj, de én csak folytatom, és folytatom, mert ha nem teszem, akkor elbukok. És csalódok magamban, és mások csalódnak bennem...
Ilyenkor mindenkinek jól esne egy-két biztató szó, hogy "Meg tudod csinálni!" vagy hogy "Pihenj egy kicsit, később biztosan menni fog!" csakhogy ez nem ilyen egyszerű... Mert lehet, hogy az önbizalmamat visszaadják ezek a kedves mondatok, és teszek még pár felesleges kísérletet és beverem a fejem még párszor abba az istenverte falba, de a végeredmény ugyan az:
Nem megy.
És akkor az ember dühös. És visítani tudna, és sírni tudna, és ordítani tudna és csapkodni tudna. És miért nem teszi? Azt mondják, higgadtan nekiállni a feladataidnak sokkal de sokkal hatékonyabb. Na igen, de minden egyes másodperc amit nem a fal ellen folytatott szélmalomharccal töltök, elvesztegetett idő, amelyre később - miután már elbuktam - azt mondanám (és mások is!) keserűen: bezzeg ha azt az időt hiszti helyett készülésre fordítottam volna!
És így lesz a pihenésből és lehiggadásból utólag hiszti... Nagyszerű!
Most, hogy megállapítottam, hogy stabilan haladok a becsavarodás felé, a legnyilvánvalóbb lépés az lenne, ha belátnám, hogy ezt nem kellene erőltetni. Hogy ez nem csak "nem megy" de soha "nem is fog menni". Na és ez az, amit képtelen vagyok elfogadni, mert ez azt jelentené hogy már most elbuktam. Hogy minden munkám, erőfeszítésem hiába volt, a fal ott marad.
És nekem pedig mi jut? Sajgó fej és kék-zöld foltok. Vagyis semmi... Vagy esetleg a racionális döntés tudata...? Francokat! Semmi! Csalódtam magamban, és csalódást okoztam másoknak. És még fel is adtam - helyben vagyunk!
Na ez az amit én nem fogok csinálni. Nem ezért dolgozok... "Nem adom fel!" - nagy szavak, dicséretes, hősies, blablabla, de a tényeken nem változtat - ettől még simán elbukhatok... És az idegbaj nagyon közelről kerülget.
Ez a különbség a film meg a valóság között - a nagy szavak itt sokszor mit sem érnek. Nem érzem magam jobban, és akár csak a biztató szavaktól, ettől sem lesz jobb az angol tudásom.
Úgyhogy most megyek vissza gyakorolni...
2012. augusztus 21., kedd
Megrémít
Az emberek szeretnek azonosulni az őket körülvevő világ darabkáival, mert ettől úgy érzik, ők is oda valók, hogy helyük van, hogy értelmük van, és hogy valami köti őket oda. Én is ilyen vagyok. Ha magam előtt látok valamit, mely szinte tükröt tart az én Életem egy apró szeletének, képtelen vagyok nem észrevenni. Képtelen vagyok átsiklani felette, mert már megláttam magam benne. Már késő...
Van, hogy az ilyen találkozásokon csak mosolygok, nevetek egyet. Jé, ilyen is létezik! Máskor megkönnyebbülök, hiszen nem én vagyok az egyetlen, aki a nagy, rémisztő Ismeretlenben pont akkor pont azzal a problémával küszködik.
Néha viszont a tükör nem azt mutatja, aki most vagyok. Elsőre csak legyintek, vagy észre sem veszem a hasonlóságot. Nem teljesen olyan, mint én... De aztán muszáj rájönnöm, hogy akár mennyire torz a kép, akár mennyire tér el részleteiben, akár mennyire szeretném azt hinni, hogy semmi közöm hozzá, mégis csak én vagyok, legalábbis valaki, aki lehetek...
És ilyenkor megrémülök. Először csak nézem, nézem a borzalmat. Látom, ahogy bámul azokkal az élettől meggyötört szemekkel, melyek már csak néha-néha villannak fel, nem igazán fénylenek. Ajkait a sors örökérvényűen lebiggyesztette - mosolyogni már képtelen.
Kinyújtja felém csontos kezét, karmos ujját egyenesen rám szegezi. Ekkor már tudom magamtól is, nem kell a megerősítés. Tudom, hogy magamat látom. És lassan, nagyon lassan - mert gondolataimat megbénította a félelem - megfogalmazódik bennem a döntés: én nem akarok ilyen lenni! Soha többet nem akarom látni ezt a rémpofát, soha de soha nem akarom érezni magamon a tekintetét...
De tényleg ilyen egyszerű lenne? Csak eldöntöm, és a kép eltűnik, mintha soha nem is létezett volna? Nem... Nem egyszerű ígéretet tenni a jövőre nézve, nem tudod megfogadni magadnak, hogy nem történik meg, mert ez nem csak rajtad áll... Amit megtehetsz, hogy igyekszel minden tőled telhetőt megtenni, hogy ne így alakuljon a sorsod...
És még ebben sem vagyok biztos... Bármennyire rémültem meg attól az alaktól - bármennyire rémültem meg magamtól, nem tudnám azt mondani, hogy "fogadom" és hogy "nem engedem". Nem tudnám megígérni magamnak, hogy azok a fagyos szemek soha nem lesznek a sajátjaim. És miért? Mert egyszerűen nem tudom, mit kellene tennem, ha azt az utat választanám. Mert összezavar, és mert ember vagyok, és az ember hajlamos jobban tartani az Ismeretlentől, mint attól az ismerttől, melyről tudja, hogy kevés jót tartogat...
Inkább úgy dönt: majd lesz valahogy. Ha ott lesz, majd megoldja. Ha ott lesz egyáltalán, mert a tükör nem mutat biztos képet... Mert nem csak rajta múlik... Hátha majd a körülmények megoldják...
Egyszóval, mert gyáva...
Van, hogy az ilyen találkozásokon csak mosolygok, nevetek egyet. Jé, ilyen is létezik! Máskor megkönnyebbülök, hiszen nem én vagyok az egyetlen, aki a nagy, rémisztő Ismeretlenben pont akkor pont azzal a problémával küszködik.
Néha viszont a tükör nem azt mutatja, aki most vagyok. Elsőre csak legyintek, vagy észre sem veszem a hasonlóságot. Nem teljesen olyan, mint én... De aztán muszáj rájönnöm, hogy akár mennyire torz a kép, akár mennyire tér el részleteiben, akár mennyire szeretném azt hinni, hogy semmi közöm hozzá, mégis csak én vagyok, legalábbis valaki, aki lehetek...
És ilyenkor megrémülök. Először csak nézem, nézem a borzalmat. Látom, ahogy bámul azokkal az élettől meggyötört szemekkel, melyek már csak néha-néha villannak fel, nem igazán fénylenek. Ajkait a sors örökérvényűen lebiggyesztette - mosolyogni már képtelen.
Kinyújtja felém csontos kezét, karmos ujját egyenesen rám szegezi. Ekkor már tudom magamtól is, nem kell a megerősítés. Tudom, hogy magamat látom. És lassan, nagyon lassan - mert gondolataimat megbénította a félelem - megfogalmazódik bennem a döntés: én nem akarok ilyen lenni! Soha többet nem akarom látni ezt a rémpofát, soha de soha nem akarom érezni magamon a tekintetét...
De tényleg ilyen egyszerű lenne? Csak eldöntöm, és a kép eltűnik, mintha soha nem is létezett volna? Nem... Nem egyszerű ígéretet tenni a jövőre nézve, nem tudod megfogadni magadnak, hogy nem történik meg, mert ez nem csak rajtad áll... Amit megtehetsz, hogy igyekszel minden tőled telhetőt megtenni, hogy ne így alakuljon a sorsod...
És még ebben sem vagyok biztos... Bármennyire rémültem meg attól az alaktól - bármennyire rémültem meg magamtól, nem tudnám azt mondani, hogy "fogadom" és hogy "nem engedem". Nem tudnám megígérni magamnak, hogy azok a fagyos szemek soha nem lesznek a sajátjaim. És miért? Mert egyszerűen nem tudom, mit kellene tennem, ha azt az utat választanám. Mert összezavar, és mert ember vagyok, és az ember hajlamos jobban tartani az Ismeretlentől, mint attól az ismerttől, melyről tudja, hogy kevés jót tartogat...
Inkább úgy dönt: majd lesz valahogy. Ha ott lesz, majd megoldja. Ha ott lesz egyáltalán, mert a tükör nem mutat biztos képet... Mert nem csak rajta múlik... Hátha majd a körülmények megoldják...
Egyszóval, mert gyáva...
2012. augusztus 17., péntek
2012. augusztus 8., szerda
Nem ad könnyeket
Hiányoznak a könnyeim. Na, ez a bejegyzés is jól kezdődik... A nagy büdös helyzet az, hogy ez az augusztus szívás. Eleinte az egész rossz hangulatomat rá próbáltam fogni az alvás hiányára, de igazából ez a helyzet szánalmas mértékben való leegyszerűsítése lenne. Sok minden van, ami miatt rossz kedvű vagyok... Az idő, a bezártság, a Hold, az a valami a levegőben, szeptember, a nyelvvizsga és az Élet nagy kérdései, amikre a válasz persze 42, de ez most nem sokat segít...
Tegnap este megint csak nem tudtam elaludni. A gondolataim most nem is csapongtak annyira. A szokásos forgatókönyv az szokott lenni, hogy nagy lelkesen kitalálok valamit, nem tudok pihenni és másnap holtfáradtan vacak hangulattal úgyse csinálom meg...
Tegnap este nem így volt. Sok mindenen gondolkodtam, és arra jutottam, hogy sírni akarok. Nem tudtam magamnak megmagyarázni, miért. Csak az volt bennem, hogy jól esne... De hiába, mert a könnyeim nem jöttek. Sem a megkönnyebbülés. Forgolódtam még pár órát aztán ugyan úgy ment tovább az élet, ahogy eddig... Semmittevéssel.
Aztán ma megvilágosodtam, hogy miért is akarok sírni igazából. Rájöttem, hogy én most köztes állapotban lebegek, és végletes emberkeként ez számomra maga a depresszió, mikor céltalanul létezem, és a világon semmi nem történik velem. Az idő vagy rohan, vagy áll, vagy van célom és akkor odateszem magam, vagy elvesztem, és akkor minden összedől - vagy erős vagyok, vagy gyenge.
De ahhoz, hogy erős lehessek, gyengének is kell lennem. Ez az Élet rendje. Hullámhegyek, hullámvölgyek... A köztes utat meg hagyjuk (because "Arany középút" is too mainstream...)
Úgyhogy most gyenge akarok lenni. Ha ez az ára, hogy ismét felkapaszkodjak, hiszen annyi minden van, amit még meg kell tenni, annyi minden vár még rám. Annyi minden fogalmazódott meg bennem esténként, még nyár van, még élni kell! Majd ráér a hullámvölgy, ha szeptemberrel betámad a suli.
Addig meg farmertáskát kell csinálni, meg úgy felkészülni a nyelvvizsgára, hogy tuti átmenjek, meg jól kell érezni magamat... És ez így mind szép és jó, csak a könnyeim kellenének.
És azokat nem olyan könnyű megszerezni... Akár mennyire is szeretném, a múltból, a jövőből, vagy a jelenből... A képek most halványak. Pedig mennyi minden történt már ez alatt a röpke tizenhat év alatt, amin lehet könnyeket hullatni, akár az örömtől, bánattól, akár mástól...
Mástól... Mert még annyi érzés van, amit kisírhatok magamból. És most erre lenne szükségem - mint a kiszáradt növényeknek a nyári záporra...
Hát... Ennyi... Azt hiszem, most már kérem a könnyeimet. (':
Tegnap este megint csak nem tudtam elaludni. A gondolataim most nem is csapongtak annyira. A szokásos forgatókönyv az szokott lenni, hogy nagy lelkesen kitalálok valamit, nem tudok pihenni és másnap holtfáradtan vacak hangulattal úgyse csinálom meg...
Tegnap este nem így volt. Sok mindenen gondolkodtam, és arra jutottam, hogy sírni akarok. Nem tudtam magamnak megmagyarázni, miért. Csak az volt bennem, hogy jól esne... De hiába, mert a könnyeim nem jöttek. Sem a megkönnyebbülés. Forgolódtam még pár órát aztán ugyan úgy ment tovább az élet, ahogy eddig... Semmittevéssel.
Aztán ma megvilágosodtam, hogy miért is akarok sírni igazából. Rájöttem, hogy én most köztes állapotban lebegek, és végletes emberkeként ez számomra maga a depresszió, mikor céltalanul létezem, és a világon semmi nem történik velem. Az idő vagy rohan, vagy áll, vagy van célom és akkor odateszem magam, vagy elvesztem, és akkor minden összedől - vagy erős vagyok, vagy gyenge.
De ahhoz, hogy erős lehessek, gyengének is kell lennem. Ez az Élet rendje. Hullámhegyek, hullámvölgyek... A köztes utat meg hagyjuk (because "Arany középút" is too mainstream...)
Úgyhogy most gyenge akarok lenni. Ha ez az ára, hogy ismét felkapaszkodjak, hiszen annyi minden van, amit még meg kell tenni, annyi minden vár még rám. Annyi minden fogalmazódott meg bennem esténként, még nyár van, még élni kell! Majd ráér a hullámvölgy, ha szeptemberrel betámad a suli.
Addig meg farmertáskát kell csinálni, meg úgy felkészülni a nyelvvizsgára, hogy tuti átmenjek, meg jól kell érezni magamat... És ez így mind szép és jó, csak a könnyeim kellenének.
És azokat nem olyan könnyű megszerezni... Akár mennyire is szeretném, a múltból, a jövőből, vagy a jelenből... A képek most halványak. Pedig mennyi minden történt már ez alatt a röpke tizenhat év alatt, amin lehet könnyeket hullatni, akár az örömtől, bánattól, akár mástól...
Mástól... Mert még annyi érzés van, amit kisírhatok magamból. És most erre lenne szükségem - mint a kiszáradt növényeknek a nyári záporra...
Hát... Ennyi... Azt hiszem, most már kérem a könnyeimet. (':
2012. augusztus 2., csütörtök
Elvarázsol... IV.
Toriko egy kényelmes, meleg szobában foglalt helyet az ágyon. Yadénél lehetősége nyílt megmosdani, és új ruhákat is kapott a lánytól, míg a sajátja száradt. A lány élelemmel is kínálta, de a vámpír igyekezett visszautasítani. Valahogy a gyomra már az étel látványától is felfordult.
Csodaszép zene hangjai ütötték meg a fülét. Yade a zongoránál ült, és arcán széles, büszke mosollyal játszott rajta.
- Kíváncsi vagy, honnan tudok rólatok? - fordult Toriko felé, élénk csillogással a szemében. - A Zene Angyalkája mesélt nekem... - a lány tekintetéből látszott, hogy biztos benne: a vámpír nem fogja őrültnek nézni. Az ébenhajú azonban egészen addig nem tudta hová tenni a kijelentést, míg meg nem érezte a jellegzetes, szívére nehezedő mélységes bánatot, és a nyomasztó fuvallatot, mely az egész szobát belengte.
Onnantól már tudta, hogy Yadét egy elveszett lélek kísérti. Ha egy szellem ugyanis túlságosan ragaszkodik egy-egy személyhez az életéből, akkor képes bizonyos emlékeket megtartani, és kommunikálni az illetővel az elméjén keresztül.
- Itt van! - lelkesedett a lány, és nem hagyta abba a zongorajátékot. Biztos volt benne, hogy a dallammal együtt a jelenség is eltűnne. - Tud rólad. Azt mondja, beszélhetsz vele rajtam keresztül. - azzal fejét kissé félrebillentve szabaddá tette nyakának fehér bőrét a vámpír számára, aki ezt látva fájdalmasan felszisszent.
- Nem! - szűrte fogai közt, és összébb húzta magát az ágyon, azonban vörösen égő tekintetét képtelen volt levenni Yadéről.
- De én szeretném. - kérlelte a lány. Kezei szinte magától jártak a zongorán. A dallam ritmusa tükrözte izgatottságát, mintha a lelkével, és nem a testével játszott volna. - Erre vártam, mióta csak Angyalka mesélt rólatok, hogy végre találkozhassak egy varázslénnyel... Kérlek! Tudom, hogy belenézhetsz a gondolataimba, ha megharapsz! - erősködött Yade.
- Veszélyes... - suttogta Toriko, de hangja erőtlenül remegett. Észre sem vette, de már fel is emelkedett az ágyról.
- Máshogy nem beszélhetsz vele. Ezt is jól tudom! - a lány csalafinta mosollyal visszafordult hangszeréhez.
A következő pillanatban pedig halk sóhajjal a vámpír karjaiba omlott eszméletlenül...
Toriko a fekete semmiben találta magát. Szemközt vele egy kicsi tündérlány bájosan mosolygó lelke meresztette szemeit, a távolból pedig halk zongoraszó hangjai érkeztek. A vámpír arra is felfigyelt, hogy a szellem okozta nyomasztó érzés elmúlt - valóban Yade fejében találta magát...
- Szia! - köszöntötte vidáman a csöpp, halovány lányka.
- Ki vagy te? - tette fel Toriko az első kérdést, mely eszébe ötlött.
- Angyalka! - nevetett fel a tündér. A vámpír ebből arra következtetett, hogy a névre, melyet élő varázslényként használt, nem emlékszik - vagy legalábbis nem hajlandó elárulni...
- Yade kishúga vagyok. Szoktam beszélgetni a nővérkémmel, mikor zongorázik. Nagyon szépen tud játszani! - büszkélkedett a kislány.
- A húga? Az hogy lehetséges, hiszen tündér vagy... - hitetlenkedett Toriko. A lába alatti láthatatlan, sötét talaj egy pillanatra mintha el akart volna szaladni, a lány majdnem elesett. Látszott, hogy először használja képességét a gondolatolvasásra, legalábbis tudatosan.
- Igen, mert a mama tündér volt. A papa meg ember. De ők már nincsenek itt, velük a Szép Kastélyban szoktam találkozni. Csak sajnos ők már nem emlékeznek... - magyarázta kissé elszomorodva Angyalka.
- A Szép Kastélyban? Az meg hol van? - kérdezte a vámpír. Hangja visszhangzott a sötét semmiben. Maga is meglepődött rajta, mennyire kellemes vidámság önti el a lelkét, ahogy a tündérlány szemébe néz... Ahogy pislogott, egy másodpercre kívülről látta magát, de mintha nem is ő lett volna... Hosszú, fehér ruhában volt, és egész alakjáról sugárzott a boldogság. Egy kedves emlék ötlött az elméjébe, még abból az időből, mikor Ayumival együtt nevelkedett a Tündérvölgy udvarában. Talán akkor volt utoljára igazán boldog...
Angyalka elmosolyodott. Toriko biztos volt benne, hogy a kislány jelenlétének és a gondolatolvasásnak köze van a hirtelen rátörő érzésekhez, és abban is, hogy a tündér nagyon jól tudja, mi játszódik le a fejében.
- A Szép Kastély az a hely, ahol a többiekkel lakunk már nagyon rég óta. Sokan vannak ott.
- Úgy érted, elveszett lelkek? - ismét, mintha nem is a saját hangját hallotta volna. A kislány bólintott.
- Csak sokan nem emlékeznek... - elszomorodva leült a képlékeny semmire, és térdeit átkarolva ringatózni kezdett, aztán hirtelen fellobbanó lelkesedéssel ismét a vámpírra emlte ragyogó tekintetét.
- De most jöttek Élők! Néha ki szoktam menni a Dühös Bozótba, hogy lecsendesítsem. Mindig olyan morcos, de ha éneklek neki, akkor megnyugszik. Olyan gyerek még... - kalandozott el kissé Angyalka figyelme. Toriko értetlen mordulása visszaterelte figyelmét a beszélgetésre.
- Ott találtam azt a tündérkutyát. A neve Keira, és barátok lettünk. Képzeld, nagyon szép szárnya van, és érti amit mondok neki! - a vámpír ereiben megfagyott a vér.
- Keirát mondtál?!
- Bizony! És eljött a gazdája is! Ő is Élő. Nagyon kedves fiú, a mami találta a folyóparton, és elhozta a Szép Kastélyba.
- Az ő nevét is tudod? A fiú nevét? - kérdezte Toriko, szinte letámadva a kislányt, aki láthatóan egyáltalán nem szeppent meg a vámpír hirtelen lelkesedésétől.
- Nem tudom. Általában nem értem az Élőket. - Angyalka ismét kissé elszontyolodott.
- El tudod mondani, hol van a Szép Kastély?
- Megmutatom, szívesen. Nincs messze a folyótól.
- Milyen folyótól? - folytatta egyre türelmetlenebbül a kérdezősködést az ébenhajú.
- Attól, amelyiket a kicsi meg a nagy tó között csináltak. - Torikonak okozott ugyan egy kis fejtörést, de végül rájött, hogy Angyalka valószínűleg a Moiyát és a Kis Moiyát összekötő csatornáról beszélt.
- Ha tényleg vámpír vagy, akkor tudnod kell, hogy hol találsz meg. - a kislány arcán csintalan mosoly jelent meg, majd Toriko érezte, ahogy a kép hirtelen elsötétül, és Angyalka zongoraszóval kísért kacagása a semmibe vész.
A következő pillanatban már Yadét látta, amint karjaiban édes álmát alussza, melyből a vámpír épp az imént távozott... Toriko nagyon remélte, hogy a lánynak nem esett baja, de volt egy olyan érzése, hogy jópár óra kiadós alvás után sértetlenül ébred majd, és abban sem lesz biztos, hogy a vámpír látogatása valós volt e, vagy csupán egy különös álom...
Óvatosan az ágyra fektette Yadét, majd egy hálás pillantással elbúcsúszott tőle. Fejében tisztán látta annak a tájnak a képét, mely következő útjának célpontja lesz, és ahol legjobb reményei szerint viszont láthatja majd Angyalkát...
Csodaszép zene hangjai ütötték meg a fülét. Yade a zongoránál ült, és arcán széles, büszke mosollyal játszott rajta.
- Kíváncsi vagy, honnan tudok rólatok? - fordult Toriko felé, élénk csillogással a szemében. - A Zene Angyalkája mesélt nekem... - a lány tekintetéből látszott, hogy biztos benne: a vámpír nem fogja őrültnek nézni. Az ébenhajú azonban egészen addig nem tudta hová tenni a kijelentést, míg meg nem érezte a jellegzetes, szívére nehezedő mélységes bánatot, és a nyomasztó fuvallatot, mely az egész szobát belengte.
Onnantól már tudta, hogy Yadét egy elveszett lélek kísérti. Ha egy szellem ugyanis túlságosan ragaszkodik egy-egy személyhez az életéből, akkor képes bizonyos emlékeket megtartani, és kommunikálni az illetővel az elméjén keresztül.
- Itt van! - lelkesedett a lány, és nem hagyta abba a zongorajátékot. Biztos volt benne, hogy a dallammal együtt a jelenség is eltűnne. - Tud rólad. Azt mondja, beszélhetsz vele rajtam keresztül. - azzal fejét kissé félrebillentve szabaddá tette nyakának fehér bőrét a vámpír számára, aki ezt látva fájdalmasan felszisszent.
- Nem! - szűrte fogai közt, és összébb húzta magát az ágyon, azonban vörösen égő tekintetét képtelen volt levenni Yadéről.
- De én szeretném. - kérlelte a lány. Kezei szinte magától jártak a zongorán. A dallam ritmusa tükrözte izgatottságát, mintha a lelkével, és nem a testével játszott volna. - Erre vártam, mióta csak Angyalka mesélt rólatok, hogy végre találkozhassak egy varázslénnyel... Kérlek! Tudom, hogy belenézhetsz a gondolataimba, ha megharapsz! - erősködött Yade.
- Veszélyes... - suttogta Toriko, de hangja erőtlenül remegett. Észre sem vette, de már fel is emelkedett az ágyról.
- Máshogy nem beszélhetsz vele. Ezt is jól tudom! - a lány csalafinta mosollyal visszafordult hangszeréhez.
A következő pillanatban pedig halk sóhajjal a vámpír karjaiba omlott eszméletlenül...
Toriko a fekete semmiben találta magát. Szemközt vele egy kicsi tündérlány bájosan mosolygó lelke meresztette szemeit, a távolból pedig halk zongoraszó hangjai érkeztek. A vámpír arra is felfigyelt, hogy a szellem okozta nyomasztó érzés elmúlt - valóban Yade fejében találta magát...
- Szia! - köszöntötte vidáman a csöpp, halovány lányka.
- Ki vagy te? - tette fel Toriko az első kérdést, mely eszébe ötlött.
- Angyalka! - nevetett fel a tündér. A vámpír ebből arra következtetett, hogy a névre, melyet élő varázslényként használt, nem emlékszik - vagy legalábbis nem hajlandó elárulni...
- Yade kishúga vagyok. Szoktam beszélgetni a nővérkémmel, mikor zongorázik. Nagyon szépen tud játszani! - büszkélkedett a kislány.
- A húga? Az hogy lehetséges, hiszen tündér vagy... - hitetlenkedett Toriko. A lába alatti láthatatlan, sötét talaj egy pillanatra mintha el akart volna szaladni, a lány majdnem elesett. Látszott, hogy először használja képességét a gondolatolvasásra, legalábbis tudatosan.
- Igen, mert a mama tündér volt. A papa meg ember. De ők már nincsenek itt, velük a Szép Kastélyban szoktam találkozni. Csak sajnos ők már nem emlékeznek... - magyarázta kissé elszomorodva Angyalka.
- A Szép Kastélyban? Az meg hol van? - kérdezte a vámpír. Hangja visszhangzott a sötét semmiben. Maga is meglepődött rajta, mennyire kellemes vidámság önti el a lelkét, ahogy a tündérlány szemébe néz... Ahogy pislogott, egy másodpercre kívülről látta magát, de mintha nem is ő lett volna... Hosszú, fehér ruhában volt, és egész alakjáról sugárzott a boldogság. Egy kedves emlék ötlött az elméjébe, még abból az időből, mikor Ayumival együtt nevelkedett a Tündérvölgy udvarában. Talán akkor volt utoljára igazán boldog...
Angyalka elmosolyodott. Toriko biztos volt benne, hogy a kislány jelenlétének és a gondolatolvasásnak köze van a hirtelen rátörő érzésekhez, és abban is, hogy a tündér nagyon jól tudja, mi játszódik le a fejében.
- A Szép Kastély az a hely, ahol a többiekkel lakunk már nagyon rég óta. Sokan vannak ott.
- Úgy érted, elveszett lelkek? - ismét, mintha nem is a saját hangját hallotta volna. A kislány bólintott.
- Csak sokan nem emlékeznek... - elszomorodva leült a képlékeny semmire, és térdeit átkarolva ringatózni kezdett, aztán hirtelen fellobbanó lelkesedéssel ismét a vámpírra emlte ragyogó tekintetét.
- De most jöttek Élők! Néha ki szoktam menni a Dühös Bozótba, hogy lecsendesítsem. Mindig olyan morcos, de ha éneklek neki, akkor megnyugszik. Olyan gyerek még... - kalandozott el kissé Angyalka figyelme. Toriko értetlen mordulása visszaterelte figyelmét a beszélgetésre.
- Ott találtam azt a tündérkutyát. A neve Keira, és barátok lettünk. Képzeld, nagyon szép szárnya van, és érti amit mondok neki! - a vámpír ereiben megfagyott a vér.
- Keirát mondtál?!
- Bizony! És eljött a gazdája is! Ő is Élő. Nagyon kedves fiú, a mami találta a folyóparton, és elhozta a Szép Kastélyba.
- Az ő nevét is tudod? A fiú nevét? - kérdezte Toriko, szinte letámadva a kislányt, aki láthatóan egyáltalán nem szeppent meg a vámpír hirtelen lelkesedésétől.
- Nem tudom. Általában nem értem az Élőket. - Angyalka ismét kissé elszontyolodott.
- El tudod mondani, hol van a Szép Kastély?
- Megmutatom, szívesen. Nincs messze a folyótól.
- Milyen folyótól? - folytatta egyre türelmetlenebbül a kérdezősködést az ébenhajú.
- Attól, amelyiket a kicsi meg a nagy tó között csináltak. - Torikonak okozott ugyan egy kis fejtörést, de végül rájött, hogy Angyalka valószínűleg a Moiyát és a Kis Moiyát összekötő csatornáról beszélt.
- Ha tényleg vámpír vagy, akkor tudnod kell, hogy hol találsz meg. - a kislány arcán csintalan mosoly jelent meg, majd Toriko érezte, ahogy a kép hirtelen elsötétül, és Angyalka zongoraszóval kísért kacagása a semmibe vész.
A következő pillanatban már Yadét látta, amint karjaiban édes álmát alussza, melyből a vámpír épp az imént távozott... Toriko nagyon remélte, hogy a lánynak nem esett baja, de volt egy olyan érzése, hogy jópár óra kiadós alvás után sértetlenül ébred majd, és abban sem lesz biztos, hogy a vámpír látogatása valós volt e, vagy csupán egy különös álom...
Óvatosan az ágyra fektette Yadét, majd egy hálás pillantással elbúcsúszott tőle. Fejében tisztán látta annak a tájnak a képét, mely következő útjának célpontja lesz, és ahol legjobb reményei szerint viszont láthatja majd Angyalkát...
2012. július 6., péntek
Felpezseg
Vicces ez a bejegyzéscím... Marha meleg van, az idő fülledt, ha nem vagy vízközelben szinte kibírhatatlan. Épp hogy punnyadok éppen én is, mert hát mi mást lehetne csinálni. Mégis pezsgésről írok... Nos, ez inkább a lelkiállapotomat jellemzi.
Lassan kezdek pihent - és pihentagyú lenni... A nyár most nagyon jól jött mert végre tényleg van egy kis időm, hogy aludjak és feltöltődjek. Meg megvalósítsak egy-két régi tervet-álmot. Még ha úgy is érzem, rövid picit ez a vakáció, legalább van. Ha nem lenne, már alulról szagolnám a tavirózsát...
Viszont akár mennyire is hasznos, jó meg laza ez a nyár, sajnos még érzem azt a tüskét. Nem is olyan rég, még a dolgok sűrűjéből, nyakig a szószosfazékban sikerült meglehetősen borús hangvételű bejegyzéseket kreálnom. Írtam olyasmiket, hogy attól tartok, tartósan megmaradnak a sérülések, amiket akkor szereztem és okoztam magamnak...
Hát minden esetre még nem múltak el... Múlnak, és ezt érzem. De jelenleg koránt sem vagyok annyira vállalkozó kedvű, vagy elszánt, netalán már-már lelkes, mint előtte. Már hónapok teltek el de ehhez még kell idő. Lehet, hogy sok... Nem is tudom, lesz e elég, de hát azzal gazdálkodunk (na meg garázdálkodunk) amink van...
Nem egyszerű az Élet, de ebből is kimászok valahogy. Azért nagyon szeretnék már önmagam lenni. És elárulom a titkot, ha valaki hasonló problémákkal küszködne: ez a legfontosabb - az akarat. Ha keresed magadban azt az illetőt, azt a legjobb embert aki lehetsz, akkor csak fejlődni fogsz, rosszat még nem tett senkinek.
És ezt a küzdőszellemet és motivációt nem hagytam magam mögött! Vagy legalább is megtaláltam az út szélén, mondjuk inkább így. Lassú folyamat tehát megszabadulni azoktól a bilincsektől, és pláne a lilás nyomoktól, amit hagynak.
Viszont ahelyett, hogy a sebeket nyalogatnám, végre tanulok a hibáimból: egy ilyen esetet nem lehet figyelmen kívül hagyni. Nagyon fogok igyekezni, hogy ez legközelebb ne történhessen meg! Annyira nem hosszú az élet, hogy önsajnálatra és mély, végeláthatatlan depressziós barlangokra pazaroljam!
Nagy bölcsességgel nem tudom lezárni ezt a bejegyzést, ezt már most látom, szóval meg se próbálom inkább... Egy tanács helyette a hőségriadós napokra:
Mindenki igyon elég folyadékot és vigyázzatok az UV sugárzással! Nehogy aztán nekem valaki kifeküdjön itt a szép nyári punnyadás alatt!
Lassan kezdek pihent - és pihentagyú lenni... A nyár most nagyon jól jött mert végre tényleg van egy kis időm, hogy aludjak és feltöltődjek. Meg megvalósítsak egy-két régi tervet-álmot. Még ha úgy is érzem, rövid picit ez a vakáció, legalább van. Ha nem lenne, már alulról szagolnám a tavirózsát...
Viszont akár mennyire is hasznos, jó meg laza ez a nyár, sajnos még érzem azt a tüskét. Nem is olyan rég, még a dolgok sűrűjéből, nyakig a szószosfazékban sikerült meglehetősen borús hangvételű bejegyzéseket kreálnom. Írtam olyasmiket, hogy attól tartok, tartósan megmaradnak a sérülések, amiket akkor szereztem és okoztam magamnak...
Hát minden esetre még nem múltak el... Múlnak, és ezt érzem. De jelenleg koránt sem vagyok annyira vállalkozó kedvű, vagy elszánt, netalán már-már lelkes, mint előtte. Már hónapok teltek el de ehhez még kell idő. Lehet, hogy sok... Nem is tudom, lesz e elég, de hát azzal gazdálkodunk (na meg garázdálkodunk) amink van...
Nem egyszerű az Élet, de ebből is kimászok valahogy. Azért nagyon szeretnék már önmagam lenni. És elárulom a titkot, ha valaki hasonló problémákkal küszködne: ez a legfontosabb - az akarat. Ha keresed magadban azt az illetőt, azt a legjobb embert aki lehetsz, akkor csak fejlődni fogsz, rosszat még nem tett senkinek.
És ezt a küzdőszellemet és motivációt nem hagytam magam mögött! Vagy legalább is megtaláltam az út szélén, mondjuk inkább így. Lassú folyamat tehát megszabadulni azoktól a bilincsektől, és pláne a lilás nyomoktól, amit hagynak.
Viszont ahelyett, hogy a sebeket nyalogatnám, végre tanulok a hibáimból: egy ilyen esetet nem lehet figyelmen kívül hagyni. Nagyon fogok igyekezni, hogy ez legközelebb ne történhessen meg! Annyira nem hosszú az élet, hogy önsajnálatra és mély, végeláthatatlan depressziós barlangokra pazaroljam!
Nagy bölcsességgel nem tudom lezárni ezt a bejegyzést, ezt már most látom, szóval meg se próbálom inkább... Egy tanács helyette a hőségriadós napokra:
Mindenki igyon elég folyadékot és vigyázzatok az UV sugárzással! Nehogy aztán nekem valaki kifeküdjön itt a szép nyári punnyadás alatt!
2012. június 17., vasárnap
Elvarázsol... III.
"Fekete köpenybe burkolózott alak haladt végig a zsúfolt város utcáin. A fénylő sötét kövekkel kirakott úton a leghalkabb járású lény léptei is úgy visszhangzottak, akár a folyó habjainak morajlása a szurdokban. Képtelenség lett volna hangtalanul végigosonni a démonok fővárosán.
Ragoria nem volt olyan hatalmas. Hamar be lehetett járni, és eltévedni szinte lehetetlenség lett volna: minden út a főtéri kastélyhoz vezetett. Ide érkezett ebben a pillanatban a sötét alak is. Megállt, és egy darabig csak figyelt.
Körülötte minden zúgolódott: kiáltások, nevetések, nyögések és sikoltások mosódtak össze. Az alakok nagy része fekete ruhákban járt-kelt, néhányuk viselt csupán rikító színeket, ezzel kitűnve a keserűen életteli forgatagból. Ahogy a démonok elhaladtak a jövevény mellett, néha neki-neki ütköztek, esetleg egy éles pillantást vetettek arcára, melyet a fekete csuklya szinte teljesen eltakart. Különösebb jelentőséget senki nem tulajdonított neki.
A kastély inkább hasonlított erődítményre. Négyszögletes épület volt, melyet minden oldalról vastag falak határoltak, de mindössze két bejárat volt: a déli és az északi kapu. A tömbszerű épületből négy fekete, rémisztően vékony torony magasodott fenyegetően a város fölé.
A csuklya megmozdult, ahogy a jövevény mély lélegzetet vett, beszippantva a ködös, száraz levegőt, mely szinte marta a torkát. Majd ismét elindult, és belépett a kapun hagyva, hadd sodorja magával a tömeg. Kintről úgy tűnt, a hatalmas falat és a kastélyt mindössze rövid útszakasz választja el egymástól. Meglepve volt kénytelen tapasztalni, hogy egy hatalmas, sötét kert az, ahová érkezett. És ami még ennél is furcsább volt: ahogy átlépett az óriás kő boltív alatt, minden lecsendesedett. Eltűntek a démonok. Eltűnt majdnem minden. Csak egy üres kert, és valahol a távolban a kastély fenyegető falai maradtak csupán.
Toriko hátrább hajtotta a fekete csuklyát, hogy jobban lásson. Sok mindenre számított, sőt, először valószínűsítette, hogy már a városfalnál megakadályozzák, hogy felderítse Ragoriát, azonban ott is hasonló forgataggal találkozott, őrrel viszont eggyel sem.
Óvatos lépteket tett előre. A kert lombtalan, fekete fái és szürke, ólomszerű sövényei azt súgták, nem biztonságos a hely, ahová érkezett. A virágok mind lilás-feketés vagy éjsötét, kék színekben pompáztak. Toriko képtelen volt nem észrevenni az éppen előtte, pár lépésre fekvő ágyás gyöngyszemét: egy sötétlila rózsát. A vámpír nem virágokat nézni jött, azonban valami mégis erre a kis növényre fordította figyelmét: a rózsa vérzett...
Közelebb lépett az ágyáshoz. Veszélyérzete felerősödött. A csönd, a sötétség, a kavargó, szürke felhők, még a levegő is azt sugallták minden porcikájának, hogy legjobban teszi, ha azonnal eltűnik onnan. De nem tehette. Muszáj volt rájönnie, hogy itt tartják e fogva a tündérhercegnőt a kastélyban.
Sápadt fehér ujjai már majdnem elérték a vérző rózsa szirmát, mikor háta mögül egy hang kizökkentette:
- Mit keres erre egy fiatal vámpír ilyen időkben? - Toriko villámgyorsan pördült meg, és azonnal pajzsbűbájt idézett maga elé. Szükség azonban nem volt rá. A vele szemben álló alak nem akart támadni.
- Ki vagy? - kérdezte Toriko sziszegő, jegesen halk hangon. A vele szemben álló férfi szintén fekete köpenyt viselt, mindössze csuklya nélkül. Arca hófehér volt, szeme sötét, mágnesként vonzó fekete mélység. Tincsei ugyan ebben a színárnyalatban fénylő, egyenes szálakként keretezték arcát. Lágy hangon válaszolt.
- Vámpír. Akár csak te. - összevonva szemöldökét megindult Toriko felé, hogy jobban megvizsgálja az arcát.
- Honnan tudod, hogy én az vagyok? - suttogta a lány, kezeit a pajzs bűbáj mögött védekezőn felemelve. A férfi megállt, majd elmosolyodott.
- Fogalmad sincs, hol vagy. Igazam van? - kérdezte. Arcán látszott, ahogy fejében csak úgy röpködnek a jobbnál jobb lehetőségek gondolatai Torikot illetően. Ahogy a vámpírlány figyelte, feltűnt neki, hogy nem csak a férfi arca változott meg, hanem a színei is: haja és fekete szeme lassan lilás színbe fordultak.
- Ragoria kastélyának kapuján átlépve a démonok, tündérek és vámpírok útja elválik. Vámpír csak vámpírral találkozhat, míg Ragronhoz nem érnek. - fejével a hatalmas, fekete épület felé intett a távolban. - Először vagy itt, hm? - a vámpír újabb lépést tett Toriko felé, szinte már csak a láthatatlan pajzsbűbáj állt a két alak között.
A lány egészen biztos volt benne, hogy ha akarná, a férfi bármelyik pillanatban áttörhetné a varázsfalat. Kényszerítette magát, hogy elszakítsa tekintetét a mostanra mély lilára vált szemek vizsgáló pillantásától. Még csak az kellene, hogy ez a sötét alak olvasson benne - vagy megérezze, ha fél...
Tekintete a vérző rózsára siklott, melynek szirmai közül lassan bugyogott fel a vörös folyadék, hogy aztán lassú cseppekben ereszkedjen a föld alá a virág szára mentén.
- Ragron olyan, amilyen az ura. - szólalt meg ismét a vámpír. Láthatóan nem bánta, hogy az idegenvezető szerepét kell játszania.
- Ha a kert szereti a vért... - itt egy pillanatra megállt, és csak figyelte Toriko arcát, míg a lány végignézte, ahogy a föld beszívja a vöröslő cseppeket, és a rózsát körülvevő virágok, mintha csak mély lélegzetet vettek volna, kivirultak sötét színeikben. - Akkor az is, aki birtokolja. - fejezte be a mondatot a vámpír.
Toriko kénytelen volt visszafordulni, és szembenézni a férfival.
- Ragron ura vámpír? - kérdezte halkan. Hideg hullám futott végig a testén a gondolatra, hogy az egész démonfelkelés hátterében valójában valaki az ő fajtájából állhat.
- Nem. - mosolyodott el ismét az alak, és ha lehetséges, szemei még élénkebb lilává váltak. - Nem. Ragron ura démon, a neve Darame. De gyors az észjárásod. Ez tetszik. Hasznos... - villant a tekintete.
- Hasznos mihez? - Toriko jeges hangja magabiztosságot sugárzott, habár a lány valószínűnek tartotta, hogy már nem sokáig képes kiállni a vámpír tekintetét. De kénytelen volt.
- A tehetségeseknek megadatik, hogy válasszanak: velünk... - fejével a kastély felé intett. - Vagy ellenünk. - biccentett most a kapu felé, mely Ragoria látszólag üres utcájára nézett. - Élet, vagy halál."
2012. június 15., péntek
Pontos
"Semmi nincs a világon, ami teljesen rossz lenne. Még egy álló óra is pontos napjában kétszer."
Ez az idézet került a mai napon készített kis apró ajándékomra, egy számomra fontos embernek. Az illető okos, gyönyörű, különleges, és csodálatosan szép lelkű ember. Szerettem volna valamit a saját kezemmel készíteni a születésnapjára...
Ugyan akkor az is eszembe jutott, hogy valami hasznosat adok neki. És ezt a kettőt néha nehéz összeegyeztetni a kezdőbb kreatívkodóknak, mint amilyen én vagyok. Aztán volt olyan szerencsém, hogy egy fél éjszakát álmatlanul fetrengtem az ágyamban... Vajon miért szerencse ez? Mert bevillant a megoldás.
Mégis mi az, ami egy vizsgaidőszak közepén lihegő középiskolásnak a leginkább kellene? Idő. Mi más? De mivel időt ajándékozni nem tudok, legalább a motívumot alapul vettem az ajándékhoz. Más már nem is kellett, csak gyorsan összeszedtem, hogy mi minden van épp a Kreatív Dobozomban...
Szemek, polifoam, és a zöld csillogós drótbelsejű izébizé... Amit pedig az ajándék tulajdonosáról tudni érdemes: 17 éves lett (számlap pipa) és kedvenc színe a zöld (borítás pipa)
Már csak egy kis ügyeskedés kellett, hogy bevonjam a konzerv májkrémet zöld kartonnal, majd az elejére összedobjam a számlapot. Az eredmény:
Nem lett tökéletes, itt-ott az illesztés még hagy maga után kívánni valót, de hát kezdő vagyok, mint mondtam.
Apróságok a készítésével kapcsolatban:
- A konzervre szilikonos ragasztóval ragasztottam, az talán jobban megfogja és kevésbé áztat át
- Először egy fehér fénymásolólappal vontam be körbe, mert sokkal vékonyabb mint a karton, így azt már egyszerűbb volt felrakni szimpla technokollal
- A lábacskák polifoamból vannak, nagyon jó alapanyag erre - és még sok más célra is
- Először egy fehér fénymásolólappal vontam be körbe, mert sokkal vékonyabb mint a karton, így azt már egyszerűbb volt felrakni szimpla technokollal
- A lábacskák polifoamból vannak, nagyon jó alapanyag erre - és még sok más célra is
A szemeim viszont elfogytak... De majd veszek újat, az egyik kedvenc alapanyagom. Annyira aranyosak, ahogy zizegnek ide-oda, igazán életre keltenek még egy ilyen kis jámbor órácskát is...
Tik-Tak... Tik-Tak...
2012. június 14., csütörtök
Egy szakasza véget ér
Na jó, talán nem egy szakasz, de ha úgy vesszük, a diákok tanévben mérik az életet. És bizony a tanév (majdnem) lezárult. Most valami magasröptű beszédet kellene megfogalmaznom arról, hogy történtek jó dolgok meg rosszak, de összességében gazdagabb lettem egy újabb tanévnyi tapasztalattal, bla bla bla... Valahogy nem érzem ilyen hangulatban magam.
Negatívan hangzik, és nagyon valószínű, hogy nem is igaz, de úgy érzem, idén többet vesztettem, mint nyertem. Igen... Azért nem igaz, mert a veszteségek is nyereségek bizonyos oldalról... Mindenből lehet tanulni. De talán épp ebből lett idén elegem.
Túl sok pofont kent le az Élet, és ennyi tanulnivalóval én már nem bírtam el... Biztos lesz rosszabb is, és egy idő után biztos belátom majd, hogy ez így megy. De most még nem... Most annak van az ideje, hogy ezt a bejegyzést megírjam olyanra, amilyen és évek múlva visszaolvasva az járjon a fejemben: "de nagy hülyeségeket gondoltam akkor..." Mert ez a legjobb, amit remélhetek.
Bizonyos szempontból az évnek keretes szerkezete van. Az eleje és a vége volt a legpocsékabb... A vége... Ha legalább lenne meghatározott vége. Igazán hiányzik, de csak úgy átevickéltünk a nyárba... Átcsorogtunk, le a folyón, egy darabig kapálódzva, küzdve a habokkal, aztán már csak vitt a víz... Ilyen volt ez az év vége.
Nagyon szégyellem is, hogy sikerült ennyire feladnom önmagamat... Kemény dolog, mert nap mint nap bűntudatom van valami miatt, amit nem tudnék megmagyarázni, csak érzem legbelül... És valahol tudom, hogy egyszer elmúlik de ettől még bennem van a félelem, és bennem van a szorongás, hogy mi van, ha mégse? Mi van, ha olyat vesztettem el amit nem tudok visszaszerezni?
Most a köztes állapotban lebegek... Minden között. Nem vagyok hajlandó döntéseket hozni. Mert nem vagyok önmagam. És ami a legrosszabb, hogy nem is tudom én mit csinálnék... Az a valaki nagyon messze van tőlem jelenleg.
A dolog hátránya, hogy mindent kívülről látok. Az év nagy része olyan volt, mintha nem is én lettem volna, akivel az a sok minden megtörtént... Ismerősen hangzik? Igen, év elején is irkáltam hasonlókat... Hát ilyen is volt ez az év vége...
És ami miatt én végül is szeretem a sulit: a barátok. A barátok, akiktől most el se tudok búcsúzni... Az osztály, akikkel nem is találkoztunk normálisan az utóbbi hétben-hetekben... Nem számítottam rá, hogy ilyen hirtelen jön a nyár. Tudom, ezzel igazából nem vesztek semmit, de most mégis úgy érzem...
Azt hiszem, az első pár hetet az utóbbi hónapok felfogásával és a gondolataim rendezésével fogom tölteni... Mert hogy most hatalmas káosz van, az biztos. A képes albumom is összekuszálódott. Nincs egy tiszta kép...
De persze azért, hogy pozitívat is mondjak, mert természetesen annyi élmény közül, amit idén szereztem nagyon sok mosolyogtat meg, és nagyon sokra gondolok vissza úgy, hogy a szívem minden dobbanásával nevet: ha majd egyszer rendeződik az a sok sok kép, és az a sok sok gondolat... Hát abból könyvet lehetne írni!
Nem lehetne azt mondani, hogy az életem unalmas. Aminek én nagyon örülök. Megvan az ára az ilyen életnek, ez idén minden eddiginél nyilvánvalóbbá vált, azt hiszem... De élvezem. Azt szeretném, ha mikor majd egyszer végleg az Örök Vadászmezőkre kell lépnem, azt úgy tegyem, mint Finley... Azt úgy tegyem, hogy az albumom csak úgy duzzadjon a képektől, hogy roskadozzon az élményektől... Hogy odafent legyen mit mesélnem a többieknek... =)
Talán épp ezért félek annyira, hogy azt a lányt, aki ezt akarja, aki erre képes, és aki él, azt elveszíthetem...
Negatívan hangzik, és nagyon valószínű, hogy nem is igaz, de úgy érzem, idén többet vesztettem, mint nyertem. Igen... Azért nem igaz, mert a veszteségek is nyereségek bizonyos oldalról... Mindenből lehet tanulni. De talán épp ebből lett idén elegem.
Túl sok pofont kent le az Élet, és ennyi tanulnivalóval én már nem bírtam el... Biztos lesz rosszabb is, és egy idő után biztos belátom majd, hogy ez így megy. De most még nem... Most annak van az ideje, hogy ezt a bejegyzést megírjam olyanra, amilyen és évek múlva visszaolvasva az járjon a fejemben: "de nagy hülyeségeket gondoltam akkor..." Mert ez a legjobb, amit remélhetek.
Bizonyos szempontból az évnek keretes szerkezete van. Az eleje és a vége volt a legpocsékabb... A vége... Ha legalább lenne meghatározott vége. Igazán hiányzik, de csak úgy átevickéltünk a nyárba... Átcsorogtunk, le a folyón, egy darabig kapálódzva, küzdve a habokkal, aztán már csak vitt a víz... Ilyen volt ez az év vége.
Nagyon szégyellem is, hogy sikerült ennyire feladnom önmagamat... Kemény dolog, mert nap mint nap bűntudatom van valami miatt, amit nem tudnék megmagyarázni, csak érzem legbelül... És valahol tudom, hogy egyszer elmúlik de ettől még bennem van a félelem, és bennem van a szorongás, hogy mi van, ha mégse? Mi van, ha olyat vesztettem el amit nem tudok visszaszerezni?
Most a köztes állapotban lebegek... Minden között. Nem vagyok hajlandó döntéseket hozni. Mert nem vagyok önmagam. És ami a legrosszabb, hogy nem is tudom én mit csinálnék... Az a valaki nagyon messze van tőlem jelenleg.
A dolog hátránya, hogy mindent kívülről látok. Az év nagy része olyan volt, mintha nem is én lettem volna, akivel az a sok minden megtörtént... Ismerősen hangzik? Igen, év elején is irkáltam hasonlókat... Hát ilyen is volt ez az év vége...
És ami miatt én végül is szeretem a sulit: a barátok. A barátok, akiktől most el se tudok búcsúzni... Az osztály, akikkel nem is találkoztunk normálisan az utóbbi hétben-hetekben... Nem számítottam rá, hogy ilyen hirtelen jön a nyár. Tudom, ezzel igazából nem vesztek semmit, de most mégis úgy érzem...
Azt hiszem, az első pár hetet az utóbbi hónapok felfogásával és a gondolataim rendezésével fogom tölteni... Mert hogy most hatalmas káosz van, az biztos. A képes albumom is összekuszálódott. Nincs egy tiszta kép...
De persze azért, hogy pozitívat is mondjak, mert természetesen annyi élmény közül, amit idén szereztem nagyon sok mosolyogtat meg, és nagyon sokra gondolok vissza úgy, hogy a szívem minden dobbanásával nevet: ha majd egyszer rendeződik az a sok sok kép, és az a sok sok gondolat... Hát abból könyvet lehetne írni!
Nem lehetne azt mondani, hogy az életem unalmas. Aminek én nagyon örülök. Megvan az ára az ilyen életnek, ez idén minden eddiginél nyilvánvalóbbá vált, azt hiszem... De élvezem. Azt szeretném, ha mikor majd egyszer végleg az Örök Vadászmezőkre kell lépnem, azt úgy tegyem, mint Finley... Azt úgy tegyem, hogy az albumom csak úgy duzzadjon a képektől, hogy roskadozzon az élményektől... Hogy odafent legyen mit mesélnem a többieknek... =)
Talán épp ezért félek annyira, hogy azt a lányt, aki ezt akarja, aki erre képes, és aki él, azt elveszíthetem...
2012. június 2., szombat
Kivirágzik
A mai nappal a lakásnak három (plusz egy) új lakója lett: három csudi kis növény került hozzám, egy kis színt vinni a mindennapjaimba. Bemutatnám őket:
Ő itt Gizi, a szobai krizantém. A jelenlegi nem olyan nagyon meleg időjárásra való tekintettel átmenetileg az erkélyen helyeztem el, de a kánikula beálltával alighanem visszaköltözik a szobába, névleges rendeltetésének megfelelően. Gizi évelő, úgyhogy remélhetőleg még sokáig fog illatozni nekünk. Csodaszép kis növény, sárga szirmai büszkeséget és erőt árasztanak.
Ő Penelopé, aki valójában pistike (szakkönyvben volt, nem én találtam ki) de mivel lány, ezért most Penelopé. Közelebbi barátainak Penny. Hivatalosan pedig szobai nebáncsvirág. Nem szereti az erőteljes napsütést, úgyhogy a konyhában ékeskedik éppen. Amint látszik, még kicsit kókadt szegényke, de gondozásba vettem, így nemsokára utolérheti Gizit, és ugyan olyan mosolygósan, barátságosan áraszthatja a jókedvet a lakásban, mint krizantém-társa az erkélyen. Penelopéval egyébként vigyázni kell, mert enyhén mérgező. Bár szerintem engem nem bántana... =)
És végül, de semmiképp sem utolsó sorban Sanyi. Szegényke nagyon nem volt jó állapotban. Sanyit át kellett ültetni, és rengeteg vizet kapott, de még így sem biztos, hogy megmarad. Azért van egy nagyon szép, kinyílt virága, meg is próbáltam egy művészfotót készíteni róla. Az a helyzet, hogy Sanyi fajtáját még nem igazán sikerült megállapítani, ha esetleg valami növényszakértő járna erre, nyugodtan felvilágosíthat. Személy szerint nagyon szeretném, ha Sanyi életben maradna.
Ezen kívül kaptam ma még egy ajándékot, ami nagyon is megmosolyogtatott, mert első találkozásomra emlékeztet előző tulajdonosával: Bögri 2.0 =)
Nem olyan fotogén, mint a virágok, ezért mindenképpen közös képet akart Penelopéval... Együtt már egész csinosak. Egyébként nagyon finom forrócsokit lehet benne készíteni. Tesztelve!
Köszönöm szépen!
2012. május 22., kedd
Egy bukott angyal könnyfátyla
Sosem tudtam, miért szeretem annyira az angyalokat. És a bukott angyalokat... Talán mert olyan különlegesek, varázslatosak, titokzatosak és cseppet sem hétköznapiak... Lehet, hogy magam is ilyen szeretnék lenni... különleges, varázslatos, titokzatos... És cseppet sem hétköznapi...
Azonban az emberek megítélése a többi ember véleményétől függ. Akár mit csinálok, a környezetem lesz a tükör, mely azt mutatja, milyennek is lát a világ. És hiába látom magamat valamilyennek, ha az a bizonyos tükör nem ezt mutatja, mit sem ér...
Az angyalok jók. Tökéletesek, ahogy fehérségükben a mindenség fölé emelkednek, és nyugalmat, békét árasztanak magukból. Puha toll szárnyaik fényességet vetnek a földre árnyék helyett, és amerre csak elsuhannak, ragyogásuk betölti az emberek sötét szívét...
Nem vagyok angyal. Még bukott se... Bukott se, aki az égi életből száműzve a földre zuhan, szárnyát törve... Könnyekkel áztatott arcán szürke köd ül - csalódott magában. Csalódott, mert elbukott. Többé nem juthat vissza a magasság világába, többé nem szállhat, szárnyai megtörtek, akárcsak lelke...
Mitől csalódott a bukott angyal? Attól hogy többé nincs fényessége, mely belőle árad... Többé nincs a ragyogás, mellyel az emberek szívében világosságot gyújthat... Többé nincs a békesség és a nyugalom, amit átadhat nekik.
Önhibájából arra kárhoztatott, hogy a földön éljen, annak tudatával, hogy hibázott. Hogy tudja, nem oda való, de már nem szabadulhat... Leláncolt szellem a bukott angyal, lénye szenvedés, örök szenvedés és fájdalom...
Könnyei csupán, melyek tiszták, és gyöngyházfényükkel olyan dolgot tükröznek a világban, melynek az igen csak híján van manapság: az őszinteséget.
Egy angyal nem őszinte. Nincs szüksége rá. Nincs szüksége, mert anélkül is tökéletes. A világ, ahol él, az Ég, tökéletes... Könnyei sincsenek, egy angyal nem sír, soha...
Csak a bukott angyalok sírnak... Csak a bukott angyalok őszinték, ha már semmi másuk nem maradt... Ők ezt adják a világnak.
Én inkább lennék bukott angyal, mint fehér szárnyakon szálló, szépséges csoda. Tudom, hogy tökéletes nem lehetek. Tudom, hogy hibázni úgyis fogok. És tudom, hogy emiatt szenvednem kell, és fájni fog...
De ezekre az ütésekre szükségem van.
Azt is tudom, hogy szárnyakat nem érdemlek. De még ha a szürke, szomorú földön is kell élnem, és repülni sohasem fogok, és láncaimat sem vethetem le soha: nekem szükségem van a könnyeimre. Szükségem van az őszinteségre.
És a bukott angyal is csoda. Csoda, az egyszerű halandók világában. Nem a varázslatéban. És ez a csoda számomra nagyobb, szebb, és ragyogóbb bármely angyal fényénél. Tudom, hogy ez az én világom, tudom, hogy itt kell boldogulnom, és tudom azt is - mert sötét álmaimban egy törött szárnyú, sebzett, bicegő bukott angyal őszinte könnyfátylán át titkát a fülembe súgta:
Varázslat bizony itt is létezik...
2012. május 18., péntek
Végtelen
Sírás. A sírás nem feltétlenül rossz dolog. Sírhatunk, ha valami fáj, és talán még meg is könnyebbülünk. A könnyek sok fájdalomtól megszabadíthatják a lelket. Viszont sokkal rosszabb az a fájdalom, melyet a könnyek nem tudnak felszippantani, és magukkal vinni, hogy aztán megszabadulhass tőle. Éget, és belülről kínoz, ha valami fáj, de már nincsenek könnyeid...
Mindenki életében, az enyémben is vannak hullámhegyek, hullámvölgyek. Más kérdés viszont, mikor annak a bizonyos völgynek látom a végét, mikor tudom, hogy egyszer újra talpra állok, és biztos vagyok benne, hogy ez csak átmeneti állapot. Most más. Most a sötétben tapogatózok, és nem tudom, lesz e világosság.
Egyszer biztos. Vagy mégsem? Most nem tudnám megmondani. Lehet, hogy mire lesz, addigra már én nem leszek olyan, amilyen voltam. Amilyen most vagyok. Bár azt nehezen tudnám megmondani, most milyen vagyok. Szánalmas, az egyszer biztos. De ez mindenkivel megesik, azt hiszem...
Mégis jobban félek attól, hogy megváltozok, hogy savanyú, értéktelen, lusta, és használhatatlan csóró leszek... Jobban, mint attól, hogy talán még van lejjebb is... Legyen, ha kell, hát még mélyebbre megyek. Félem kellene? Óvakodnom? Talán... De van egy pont, ahol az ember lassan minden veszélyérzetét elveszti. Ahonnan nem tudja, hogy álmodik-e vagy ébren van...
Ettől a ponttól sem félek. Pedig kellene... Ezt tudom. Mert veszélyes. És én mégis a változástól tartok. Hogy odaállok a tükör elé, és többé nem leszek képes mosolyogni. Nem akarom, hogy ez a valami, ami most van, nevezzük, ahogy akarjuk, megváltoztasson. Persze mindig változunk, tudom én. Sodródunk az árral, meg minden...
De mégis... Nekem voltak elveim, amiket magamnak támasztottam... Tanácsok, célok saját magamnak, egy kép, amit magamról alkottam, és egy kép arról a személyről, akivé majdan egyszer válni szerettem volna. És mindezt nem akarom elveszíteni. Mégis úgy állok itt, mintha nem tehetnék érte semmit. Mintha teljesen bénult végtagokkal egy székhez lennék kötözve, a föld alatt 2000 méter mélyen... És igen, ez szánalmas.
És mégsem teszek semmit. Magamat láncolom le, magamat fogom vissza. Megmondani sem tudom igazán, miért. Talán köze van ahhoz, hogy úgy érzem, álmodom... Tartalmas álom... Aztán egyszer fölébredek, és rájövök, hogy mindez nem történt meg.
A baj csak az, hogy ez nem álom. Valamit csinálni kéne... De már nem tudom mit. És nem akarom... Most mindegy... Minden mindegy...
Mindenki életében, az enyémben is vannak hullámhegyek, hullámvölgyek. Más kérdés viszont, mikor annak a bizonyos völgynek látom a végét, mikor tudom, hogy egyszer újra talpra állok, és biztos vagyok benne, hogy ez csak átmeneti állapot. Most más. Most a sötétben tapogatózok, és nem tudom, lesz e világosság.
Egyszer biztos. Vagy mégsem? Most nem tudnám megmondani. Lehet, hogy mire lesz, addigra már én nem leszek olyan, amilyen voltam. Amilyen most vagyok. Bár azt nehezen tudnám megmondani, most milyen vagyok. Szánalmas, az egyszer biztos. De ez mindenkivel megesik, azt hiszem...
Mégis jobban félek attól, hogy megváltozok, hogy savanyú, értéktelen, lusta, és használhatatlan csóró leszek... Jobban, mint attól, hogy talán még van lejjebb is... Legyen, ha kell, hát még mélyebbre megyek. Félem kellene? Óvakodnom? Talán... De van egy pont, ahol az ember lassan minden veszélyérzetét elveszti. Ahonnan nem tudja, hogy álmodik-e vagy ébren van...
Ettől a ponttól sem félek. Pedig kellene... Ezt tudom. Mert veszélyes. És én mégis a változástól tartok. Hogy odaállok a tükör elé, és többé nem leszek képes mosolyogni. Nem akarom, hogy ez a valami, ami most van, nevezzük, ahogy akarjuk, megváltoztasson. Persze mindig változunk, tudom én. Sodródunk az árral, meg minden...
De mégis... Nekem voltak elveim, amiket magamnak támasztottam... Tanácsok, célok saját magamnak, egy kép, amit magamról alkottam, és egy kép arról a személyről, akivé majdan egyszer válni szerettem volna. És mindezt nem akarom elveszíteni. Mégis úgy állok itt, mintha nem tehetnék érte semmit. Mintha teljesen bénult végtagokkal egy székhez lennék kötözve, a föld alatt 2000 méter mélyen... És igen, ez szánalmas.
És mégsem teszek semmit. Magamat láncolom le, magamat fogom vissza. Megmondani sem tudom igazán, miért. Talán köze van ahhoz, hogy úgy érzem, álmodom... Tartalmas álom... Aztán egyszer fölébredek, és rájövök, hogy mindez nem történt meg.
A baj csak az, hogy ez nem álom. Valamit csinálni kéne... De már nem tudom mit. És nem akarom... Most mindegy... Minden mindegy...
2012. május 14., hétfő
Fekete, borongós felhö
Talán nem véletlen, hogy az írásaim, rajzaim legtöbbje a veszteséget és az elmúlást jeleníti meg valamilyen formában. Gondolkodtam rajta, vajon miért. Felvetettem már lehetőségként az elborult, morbid fantáziámat, vagy csak a tényt, hogy így biztonságos környezetben "játszhatok a halállal". De legújabban arra jutottam, hogy talán valami köze van a lelkiállapotomhoz is, aminek borongós, fekete felhőitől már lassan egy éve (vagy több?) nem tudok megszabadulni...
Hiszen folyton csak veszítek. Elveszítek mindent, mindenkit, előbb vagy utóbb, és csak az a megszámlálhatatlanul sok kép marad utánuk a fotóalbumomban... De mennyit feladnék azok közül, hogy végre egyszer azzal az érzéssel feküdhessek le, hogy igen, van valakim, aki mindig itt van nekem. Ahelyett, hogy végiglapozgatva a képeskönyvet rájönnék, mennyi mindent vesztettem már el így is...
Nem szeretnék a múltban élni. Nem akarom, hogy csak szép emlékeim legyenek, ahelyett, hogy ígéretes kilátások tárulnának elém. De már csak a jelen is elég lenne... De az a borús, fekete felhő szorongat, és nem hagy szabadulni...
Ahogy ezeken gondolkodtam, magamat is meglepő módon kitört belőlem a sírás. Azt gondoltam, pár könnycsepp, és ennyi az egész. Tévedtem. A villamosról leszállva eső helyett az én könnyeim mosták fel a Kosztolányit, hogy aztán egy padon leülve szétáztassam az összes zsepimet (4 db) majd végül azt a szalvétát is, amiben Dani a kókusz-golyó tartozását fizette vissza ma.
Még mindig reménykedtem, hogy a könnyeim előbb fogynak el, mint a papír zsebkendők, de persze nem volt ilyen szerencsém. Újabb és újabb gondolatok, újabb és újabb sírásrohamok, bámészkodó emberek, szétmállott zsepik, és én, egyedül. A szürke ég és a borús, fekete felhő alatt.
Nem tudom, honnan jött ez az egész, pont most. Váratlanul ért a saját magam kiakadása. Csak azt tudom, hogy végiggondoltam. Ha nem is mindent, egy valamit felejteni szeretnék. Szabadulni szeretnék az emléktől, az érzésektől, a bűntudattól, és ha ezért az élményeket is el kell égetnem, amiket az albumomba gyűjtöttem, hát legyen... Már úgyis halványulnak... Csak a fájdalom marad.
Bűntudat. Ez is érdekes kérdés. Nem tudom, tényleg bűntudatom van e, vagy azt már leküzdöttem, elhagytam valahol félúton... De valamiért mégis büntetem magamat. Teljesen tudat alatt, teljesen szándék nélkül.
Tökéletes tükre ennek az idei tanév. Az eredményeim lehetnének fényesebbek is, de lássuk csak egyáltalán, hogyan alakult a család... Pocsékul. És nem lehet azt mondani, hogy ebben nekem ne lenne részem. De megnézhetjük az apróbb dolgokat is, mint például egy-két betegség. Vagy majdnem az összes. Mind az én hibám, az én felelőtlenségem okozta.
Bármi, amit mostanában csinálok, elégedetlenné tesz magammal szemben, így aztán még inkább rágódom, még inkább magam alatt vágom a fát, hogy aztán lezuhanjak... És nincs kapaszkodó. Egyedül ülök a téren.
Hazamenni nem akarok. Minek? Az iskola sokkal inkább otthonom, ott vannak emberek, akikért talán érdemes odamenni. Ha csak napi 10 percem van, hogy beszéljek velük, akkor is... Meg aztán ki akarná otthon magyarázni a könnyeket? Sokkal egyszerűbb némának lenni, hogy békén hagyjanak...
Ez sincs így jól, tudom. De elfáradtam (vagy nem is tudom) és nem tudok belevágni a dolgok rendbehozásába. Lassan ott tartok, hogy semmit nem akarok rendbe hozni. Nem tudom hol az út vége, csak szeretnék oda elérni...
Aztán tiszta lappal kezdhetek...
Kár, hogy az Élet nem így működik.
2012. április 25., szerda
Téli kertben színes tavasz
Nem bánat az, bárhogy sajog a szived,
Ha már tied volt s akkor elveszited.
Nem bánat az, ha csókolt már az ajka
S most más csüng édes szédülésben rajta.
Ha boldog órák, pásztorórák képe
Kisér a puszta, magányos sötétbe,
Mint téli kertbe a szines tavasz -
Nem bánat az.
De az a bánat, ha kezét se fogtad,
Álmodba jött csak, csodának, titoknak.
Ha úgy szóltál csak hozzá imádságba,
Dalos fohászba, kérve, sirva, vágyva.
Tied se volt s már életedhez kötve
És akkor, érzed, elveszett örökre
És nem lesz fénye többet éjszakádnak:
Az a bánat.
Ha már tied volt s akkor elveszited.
Nem bánat az, ha csókolt már az ajka
S most más csüng édes szédülésben rajta.
Ha boldog órák, pásztorórák képe
Kisér a puszta, magányos sötétbe,
Mint téli kertbe a szines tavasz -
Nem bánat az.
De az a bánat, ha kezét se fogtad,
Álmodba jött csak, csodának, titoknak.
Ha úgy szóltál csak hozzá imádságba,
Dalos fohászba, kérve, sirva, vágyva.
Tied se volt s már életedhez kötve
És akkor, érzed, elveszett örökre
És nem lesz fénye többet éjszakádnak:
Az a bánat.
/Gyóni Géza/
2012. április 6., péntek
Elvarázsol... II.
"Ayumi a hideg cella padlóján feküdt, hanyatt, és a szürke kő plafont bámulta. Képtelen lett volna aludni. Annyi minden járt a fejében. Nem tudta, mennyi ideje lehetett már ott, de egy örökkévalóságnak tűnt.
Ekkor váratlanul mozgásra lett figyelmes, de nem a tündérkirálynő cellája felől, hanem az ellenkező irányból. Ayumi nem igazán mérte fel a terepet, így észre sem vette, hogy a mellette lévő vastag fal egy másik cellától választja el. A falból azonban hangok szűrődtek át.
Ekkor váratlanul mozgásra lett figyelmes, de nem a tündérkirálynő cellája felől, hanem az ellenkező irányból. Ayumi nem igazán mérte fel a terepet, így észre sem vette, hogy a mellette lévő vastag fal egy másik cellától választja el. A falból azonban hangok szűrődtek át.
A hercegnő várt, és figyelt. Ekkor a fal egy darabkája a repedés mentén megmozdult, és egy jó darab kő hullott a lány cellájának padlójára. Ayumiban nyoma sem volt az óvatosságnak, kíváncsian kúszott a falon keletkezett tenyérnyi lyukhoz, és átlesett rajta.
Egy mosolygó arccal találta szemben magát.
- Üdvözöllek, kicsi lány! - köszöntötte barátságos hangján a férfi. Arcából mindössze orra és szája látszott, szemeit teljesen eltakarta kócos, vörös hajzuhataga, mely a válláig ért. A hercegnő egy darabig még vizsgálgatta újdonsült sorstársa ábrázatát, majd a férfi visszább húzódott, hogy kezét nagy nehezen átnyújtva a lyukon bemutatkozhasson.
- A nevem Bim. - Ayumi kissé furcsállta a fickó közvetlenségét, de ugyan akkor szórakoztatta is, hogy végre történik valami. Kezett rázott vele.
- Ayumi. - mondta, mire a vörös nagy nehezen visszatornázta a kezét a saját oldalára. - Ki vagy te? - tette fel a kérdést a tündérhercegnő, remélve, hogy egy névnél többet is kicsikarhat a szomszédjából.
- Valaha tündér voltam, majd tolvaj lettem, és most mókus vagyok, kicsi lány. - felelte vidám, éneklő hangon Bim. Ayumi értetlen szemeket meresztett a vörös loboncra ott, ahol a szemeket sejtette. A férfi felnevetett, majd lassan megfordult, hogy a hercegnő láthassa a szárnyait. Nagy, fekete, és a végtelenségig meggyötört szárnyak voltak, törött, hulló tollakból. A leány egészen biztos volt benne, hogy Bim képtelen lenne repülésre használni őket. Vagy bármi másra... A látvány elborzasztotta, ahogy végiggondolta, mennyi mindenen mehetett keresztül ez a fiatal tündér, hogy ilyen állapotba kerültek a szárnyai.
- Nem kell megijedni, megérdemeltem. - szólalt meg Bim, még mindig háttal, mintha csak kiovasta volna a lány gondolatait. Majd ismét szembefordult a lánnyal. - Egyébként nincs is rájuk szükségem. Amint mondtam, mókus vagyok. - vigyorodott el ismét. Ayumi épp szólásra nyitotta volna a száját, hogy értetlenségét kifejezze, azonban a vörös ismételten megelőzte.
- Mármint normális esetben... Itt nem fog a varázslat. - mutatott körbe a börtönhelyiségben.
- Miféle varázslat? - kérdezett végre a lány.
- A Bűnhődés Úrnője átkozott el. Már jó ideje annak is... - tűnődött el egy pillanatra. Majd egy csibészes mosollyal ismét megválaszolta a hercegnő ki nem mondott kérdését: - Mert loptam, kicsi lány.
- Mit? - szólt bele Ayumi mosolyogva a sikerén, hogy ezúttal ő volt a gyorsabb.
- Kristályokat. Két nagy erejű kristályt a hegyekből. - a tündérhercegnő arcáról lefagyott a mosoly. A hegyekben élő lények nem igazán szeretik az arra járókat. Ha valaki még lopni is próbál tőlük... Csoda, hogy Bim még életben volt.
- Elmeséled? - kérdezte Ayumi. Maga is meglepődött, hogy újdonsült szomszédja “kicsilánnyá” változtatta, azonban ezen most csak mosolygott. Valójában jó érzés volt, azokra az időkre emlékeztette, mikor esténként Kame mondott neki történeteket távoli vidékekről és varázslatos kalandokról... A vörös bólintott, majd belekezdett.
- Volt egyszer egy semmirekellő, csavargó tündér az Aranyerdőben, aki nem igazán törődött azzal, mit szabad, és mit nem... - mondta, megvonva a vállát. - Úgy hívták, Bim. - tette hozzá, és mélyen meghajolt, már amennyire ezt ülő helyzete lehetővé tette. A hercegnő pedig érdeklődve támasztotta állát a lyuk alsó peremének.
- Egy szép napon a hegyek felé tévedt, és közismert kalandorként és hivatásos csibészként képtelen volt megállni, hogy körül ne nézzen kicsit.
- És mit látott ez a csibész a hegyekben? - kérdezte Ayumi. Nagyon kíváncsi lett volna, hogy mi minden van ott.
- Ó, sok mindent kicsi lány! Nem csak tündérek, démonok, meg vámpírok élnek ott! Nagyon sok más, rémes, borzalmas lény is... - mondta sejtelmesen. - De Bim kereste a bajt, ahogy mindig. A baj viszont sokáig elkerülte, minthogy ügyes besurranó volt. Egészen addig simán mentek a dolgok, ameddig el nem emelte azt a két gyönyörű kristályt... - itt sóhajtott, és Ayumi elképzelte, ahogy a vörös két csodaszép, ragyogó követ tart a kezében.
- De kijutni már nem tudott velük. - csóválta meg a fejét a tündér. - A hegyek népei elkapták, és nagyon csúnyán elbántak volna vele, de Bim a szerencse fia volt, bizony ám, kicsi lány! - emelte fel mutatóujját. - Épp arra járt a Bűnhődés Papnője, aki megmentette Bim szánalmas kis életét, azonban megígérte, hogy igazságot tesz. Bim megtarthatta a kristályokat, de a papnő örök életére mókussá változtatta... Hát ennyi a mese, kicsi lány. - fejezte be, majd fejét kicsit félrebillentette. A hercegnőnek még mindig nehezére esett elhinni, hogy odakint ez a barátságos tündér mókusként tengeti napjait...
- És hol vannak most a kristályok? - kérdezte végül teljesen elvarázsolva. Bim ekkor felemelte kezét, és elsöpörte a szemét takaró hajzuhatagot.
- Itt. - csakugyan, szemei helyén egy-egy ragyogóan fényes, vibráló kristály ült. Az egyikben egy kék, a másikban egy piros. A hercegnő a szája elé kapta a kezét, Bim azonban csak nevetett.
- Nem kell megijedni, már megszoktam. - mosolygott megnyugtatóan.
- És látsz? - kérdezte a lány, még mindig a két csillogó pontot vizsgálgatva.
- Nem. - felelte a vörös, azonban jókedvéből semmit sem veszített. Gondosan visszasöpörte a kócos tincseket a helyükre. Ayumi óvatosan átnyúlt a lyukon, és megszorította Bim kezét.
- Sajnálom. - szomorú, zöld szemeivel a karja mellett igyekezett befelé leskelődni, azonban nem kellett látnia a tündér arcát, hogy érezze, hálás azért a kézszorításért. A vörös ugyanis hallgatott..."
2012. március 26., hétfő
Sötét alagút
Van úgy, hogy hiába a sok barát, a sok segítőkész ember akik szeretnek és mindenben melletted állnak, te mégis úgy érzed, hogy elvesztél, és nem tudnak már kihúzni a sötét gödörből...
Legszívesebben elfutnék ilyenkor, messze, messze az élettől, valami nyugodt helyre, ahol nincs semmi... Csak a béke. De ilyen is csak a filmekben meg a mesékben van...
És akkor nekünk, hús-vér embereknek mi marad, ha kialszanak a lámpák? Ha nem találjuk meg a kijáratot? Nem olyan ember vagyok, aki feladja... Szeretek a végsőkig küzdeni, vagy még tovább és azt gondolom, minden célt el lehet érni, ha valóban akarod.
De most úgy érzem, hogy ezt nem tudom... Hogy ez már nekem is sok, valami, amire képtelen vagyok. Csak egy teher amitől meg akarok szabadulni, és nem öröm már többé...
Ilyenkor mit csináljak? Mihez kezdjek? Kihez forduljak?
Kicsit úgy érzem, abba a helyzetbe kerültem, mint az általam megalkotott karakter... Hogy valamit gondolok, valamiben hiszek, és mikor szembesülök az ellenkezőjével, elvesztem...
Márpedig annak a darabnak nagyon nagyon rossz vége van...
Legszívesebben elfutnék ilyenkor, messze, messze az élettől, valami nyugodt helyre, ahol nincs semmi... Csak a béke. De ilyen is csak a filmekben meg a mesékben van...
És akkor nekünk, hús-vér embereknek mi marad, ha kialszanak a lámpák? Ha nem találjuk meg a kijáratot? Nem olyan ember vagyok, aki feladja... Szeretek a végsőkig küzdeni, vagy még tovább és azt gondolom, minden célt el lehet érni, ha valóban akarod.
De most úgy érzem, hogy ezt nem tudom... Hogy ez már nekem is sok, valami, amire képtelen vagyok. Csak egy teher amitől meg akarok szabadulni, és nem öröm már többé...
Ilyenkor mit csináljak? Mihez kezdjek? Kihez forduljak?
Kicsit úgy érzem, abba a helyzetbe kerültem, mint az általam megalkotott karakter... Hogy valamit gondolok, valamiben hiszek, és mikor szembesülök az ellenkezőjével, elvesztem...
Márpedig annak a darabnak nagyon nagyon rossz vége van...
2012. március 24., szombat
Könnyeket fakaszt
Sírni sok minden miatt lehet... Én is sírtam már rengeteg dolog miatt, de azt nem hittem volna, hogy mindez egyetlen estébe beleférhet...
Mégis, ismételten elragadott a varázslat, a csoda, és bizony ez a gondolat már önmagában elég néha, hogy könnyeket csaljon a szemembe.
Az utóbbi hónapok, és legfőképpen az utóbbi hét varázsa a színház volt. És nem is csak a színház, mert az csupán egy része ennek a különleges, leírhatatlan és csodaszép dolognak, amit úgy hívnak: Teátrum.
A hosszú hetek folyamán tudtam, egyre inkább éreztem, hogy eljön az a nap, amikor mind ezt búcsúztatnom kell, az a nap, mikor utoljára élhetek ebben az álomvilágban, utána jön az ébredés, a valóság. Hogy hogyan állok majd át a normális ("Normálisnak lenni viszonylagos!") kerékvágásra, még nem tudom. De a tegnapi napon ezt teljes mértékig kizártam. A tegnapi napom csak a Teátrumról szólt...
Vajon kit búcsúztatok majd a teátrista-ballagáson? Miről is beszélek, ha azt mondom, másfél óra teátrumos barkóba a színpad alatt elbújva? És miért mosolygok, egy alacsony, szőke fiú képével a lelki szemeim előtt, ha meglátom a lukat a falon? Mindezek még az utolsó előadás előtt történtek...
Ahogy a szalagavatókon az igazgatónk mondani szokta: "A vég kezdete..." - A vég kezdete, az előadás kezdete...
Az utolsó jelenetem után patakként ömlő könnyekkel az arcomon érkeztem meg a terembe. Aztán lerogytam a földre és csak nevettem... Nevettem, sírva nevettem azon a bakin, ami még az utolsó pillanatokban becsúszott, és megnevettette a közönséget és a szereplőket, mind a színpadon, mind a színpad mögött...
Aztán ahogy az előadás befejeződött, a hagyományhoz híven teátristák, technikusok és idén zenészek (Az én kedvenc hegedűsöm, ugyebár...) összegyűltek a teremben, hogy búcsút intsenek az előadásnak.
"Hazatérő, miért vagy vidám?
Mert a gyámoltalan új szüleit jól fogadta, víg a kedvem.
És miért vagy szomorú?
Mert szabad lettem és üres, ez búsít el."
Ennél többet nem is mondhatnék... Ismét sírtam... Hogy miért, azt ez a pár sor megmagyarázza... Aztán következett a rendhagyó módon több mint tíz végzős búcsúztatása, és én megint (még mindig) sírtam...
Sírtam, ahogy felidéztem azokat az emlékeket, melyeket ezekkel az emberekkel közösen éltünk át, a pillanatokat, amelyek hiányozni fognak, de egy életen át elkísérnek majd... És sírtam, mert tudtam, hogy a rajtam kívül a teremben lévő több, mint ötven teátrista pontosan ugyan ezt érzi, hogy az a több mint ötven szív tényleg egyszerre dobban...
Mennyi minden belefér ebbe a pár hónapba... És mennyi minden belefér abba a három évbe, mióta teátrista vagyok... Mennyi emlék, mennyi csoda... Elég, ha azt mondom, talán annyi könnyet ez az egész társaság nem képes kisírni, amennyi varázslatos élmény fűződik a Teátrumhoz.
Pedig mennyi minden miatt lehet sírni...
Mégis, ismételten elragadott a varázslat, a csoda, és bizony ez a gondolat már önmagában elég néha, hogy könnyeket csaljon a szemembe.
Az utóbbi hónapok, és legfőképpen az utóbbi hét varázsa a színház volt. És nem is csak a színház, mert az csupán egy része ennek a különleges, leírhatatlan és csodaszép dolognak, amit úgy hívnak: Teátrum.
A hosszú hetek folyamán tudtam, egyre inkább éreztem, hogy eljön az a nap, amikor mind ezt búcsúztatnom kell, az a nap, mikor utoljára élhetek ebben az álomvilágban, utána jön az ébredés, a valóság. Hogy hogyan állok majd át a normális ("Normálisnak lenni viszonylagos!") kerékvágásra, még nem tudom. De a tegnapi napon ezt teljes mértékig kizártam. A tegnapi napom csak a Teátrumról szólt...
Vajon kit búcsúztatok majd a teátrista-ballagáson? Miről is beszélek, ha azt mondom, másfél óra teátrumos barkóba a színpad alatt elbújva? És miért mosolygok, egy alacsony, szőke fiú képével a lelki szemeim előtt, ha meglátom a lukat a falon? Mindezek még az utolsó előadás előtt történtek...
Ahogy a szalagavatókon az igazgatónk mondani szokta: "A vég kezdete..." - A vég kezdete, az előadás kezdete...
Az utolsó jelenetem után patakként ömlő könnyekkel az arcomon érkeztem meg a terembe. Aztán lerogytam a földre és csak nevettem... Nevettem, sírva nevettem azon a bakin, ami még az utolsó pillanatokban becsúszott, és megnevettette a közönséget és a szereplőket, mind a színpadon, mind a színpad mögött...
Aztán ahogy az előadás befejeződött, a hagyományhoz híven teátristák, technikusok és idén zenészek (Az én kedvenc hegedűsöm, ugyebár...) összegyűltek a teremben, hogy búcsút intsenek az előadásnak.
"Hazatérő, miért vagy vidám?
Mert a gyámoltalan új szüleit jól fogadta, víg a kedvem.
És miért vagy szomorú?
Mert szabad lettem és üres, ez búsít el."
Ennél többet nem is mondhatnék... Ismét sírtam... Hogy miért, azt ez a pár sor megmagyarázza... Aztán következett a rendhagyó módon több mint tíz végzős búcsúztatása, és én megint (még mindig) sírtam...
Sírtam, ahogy felidéztem azokat az emlékeket, melyeket ezekkel az emberekkel közösen éltünk át, a pillanatokat, amelyek hiányozni fognak, de egy életen át elkísérnek majd... És sírtam, mert tudtam, hogy a rajtam kívül a teremben lévő több, mint ötven teátrista pontosan ugyan ezt érzi, hogy az a több mint ötven szív tényleg egyszerre dobban...
Mennyi minden belefér ebbe a pár hónapba... És mennyi minden belefér abba a három évbe, mióta teátrista vagyok... Mennyi emlék, mennyi csoda... Elég, ha azt mondom, talán annyi könnyet ez az egész társaság nem képes kisírni, amennyi varázslatos élmény fűződik a Teátrumhoz.
Pedig mennyi minden miatt lehet sírni...
2012. március 1., csütörtök
Tündérmese
A tündérmesék csodálatosak. Nagyon sok tanulság van bennük, aki meghallja, annak jó tanácsokat suttognak a fülébe, melyek vezethetik, amíg hisz bennük... Örülök, hogy én képes vagyok hinni a csodákban, a tündérmesékben, és szomorkodom, amikor úgy érzem, ez a képességem halványul, enyészik... Nem akarom, hogy elvesszen!
Ma is tanultam valamit a tündérmesékből. Azt, hogy a fájdalomra, az érzésekre igenis szükség van. Hogy ezek tesznek azzá, akik vagyunk. Lehet, hogy ezt tündérmesék nélkül is tudtam, de a megerősítés, a kis suttogás mindig jól esik az embernek.
Már többször írtam az én kis fotóalbumomról, ahova az emlékeket, az élményeket zárom. És bármikor visszanézegethetem őket. Van, hogy nem merem kinyitni ezt a kis képeskönyvet, mert félek, hogy amit benne találok az fájdalmat okoz majd...
Ez így is megy, pontosan. Látni, hogy mi mindenen mentünk már keresztül, hogy szerettünk, sírtunk, nevettünk, gyűlöltünk... Ezek az érzések sosem múlnak el a szívünkből, mindig csak halványulni tudnak, ahogy a sebeink begyógyulnak.
És sajnos néha a legkedvesebb emlék is fájdalmas sebeket ejt... Például egy-egy személy képe, aki nagyon fontos volt számunkra... De el kellett válnunk tőle. És ezek a sebek sajnos csak nagyon nagyon lassan gyógyulnak be.
Kénytelen voltam nemrégiben ismét fellapozni a kis fotóalbumomat, ugyanis egy rég nem látott barát felbukkant az egyik napfényes délután. Mikor megláttam, majdnem könnyek szöktek a szemembe, ahogy az emlékek eszembe jutottak...
Igen, a sebek, a fájdalom... Néha tényleg azt kívánom, bár megszabadulnék tőlük, de biztos vagyok benne, hogy megbánnám... Furcsamód azonban azt vettem észre, hogy mosolygok a képeken. És mikor eljöttem, bearanyozta a napomat ez a kis találkozás.
És nem fájt, na jó, talán egy lehelletnyit... De akkor is megérte. Megérte kinyitni az albumot, megérte beleragasztani ezt az újabb képecskét, megnézni a többit, majd egy mosollyal az arcomon bezárni. És egy új tapasztalattal a szívemben...
"Szükségem van a fájdalmamra. Ez tesz azzá, aki vagyok. Ez tesz Morgóvá."
Ma is tanultam valamit a tündérmesékből. Azt, hogy a fájdalomra, az érzésekre igenis szükség van. Hogy ezek tesznek azzá, akik vagyunk. Lehet, hogy ezt tündérmesék nélkül is tudtam, de a megerősítés, a kis suttogás mindig jól esik az embernek.
Már többször írtam az én kis fotóalbumomról, ahova az emlékeket, az élményeket zárom. És bármikor visszanézegethetem őket. Van, hogy nem merem kinyitni ezt a kis képeskönyvet, mert félek, hogy amit benne találok az fájdalmat okoz majd...
Ez így is megy, pontosan. Látni, hogy mi mindenen mentünk már keresztül, hogy szerettünk, sírtunk, nevettünk, gyűlöltünk... Ezek az érzések sosem múlnak el a szívünkből, mindig csak halványulni tudnak, ahogy a sebeink begyógyulnak.
És sajnos néha a legkedvesebb emlék is fájdalmas sebeket ejt... Például egy-egy személy képe, aki nagyon fontos volt számunkra... De el kellett válnunk tőle. És ezek a sebek sajnos csak nagyon nagyon lassan gyógyulnak be.
Kénytelen voltam nemrégiben ismét fellapozni a kis fotóalbumomat, ugyanis egy rég nem látott barát felbukkant az egyik napfényes délután. Mikor megláttam, majdnem könnyek szöktek a szemembe, ahogy az emlékek eszembe jutottak...
Igen, a sebek, a fájdalom... Néha tényleg azt kívánom, bár megszabadulnék tőlük, de biztos vagyok benne, hogy megbánnám... Furcsamód azonban azt vettem észre, hogy mosolygok a képeken. És mikor eljöttem, bearanyozta a napomat ez a kis találkozás.
És nem fájt, na jó, talán egy lehelletnyit... De akkor is megérte. Megérte kinyitni az albumot, megérte beleragasztani ezt az újabb képecskét, megnézni a többit, majd egy mosollyal az arcomon bezárni. És egy új tapasztalattal a szívemben...
"Szükségem van a fájdalmamra. Ez tesz azzá, aki vagyok. Ez tesz Morgóvá."
2012. február 24., péntek
Tavaszt hoz
Hosszú volt a tél...
Ma felkeltem reggel, és még nem sejtettem, hogy ez a nap bármiben is más lehet, mint az eddigiek, melyek szinte megszámlálhatatlan sokaságként nyelték magukba az életem. Bár az utóbbi héten már kicsit éreztem a változást. Éreztem, hogy közeledik a tavasz...
Ma reggel furcsa idő volt, mikor kimentem, kellemes meleg fogadott, és ugyan az ég szürke volt, az eső lába lógott, de mégis inkább a nyári zápor közeledtekor jelentkező érzés kerülgette a szívemet. Ahogy ültem a komor, szürke termekben, folyamatosan kinézegettem az ablakon, nyári emlékek rohangáltak a fejemben, és mindenkinek megjegyeztem: de szép idő van ma!
Eszembe jutott persze, hogy lehet, hogy másnapra ismét beköszönt a hidegfront, és hullani fog a hó, hogy ez a kis tavasz csak egy átmeneti pillanatig érkezett köreinkbe, hogy valami kegyetlen lélek csak elhúzza az orrom előtt a mézesmadzagot...
De ez mind nem tudta letörni a kedvemet. Az a furcsa, kellemes és varázslatos érzés ami a szívembe költözött és mosolyt csalt ma az arcomra csak nem múlt el...
Azonban valamiért mégis ólomsúlyúnak éreztem a lelkemet. Hiába vettem észre minden apró szépséget és jóságot, hiába jöttem rá újra és újra a villamos ablakán kifelé bámulva, hogy milyen csodálatos is a Világ, inkább csak idegesítettem magamat, a máskor szívmelengető hétköznapi csodák most csak felcsillantak, majd el is tűntek, olyan gyorsan, ahogyan érkeztek...
Valamiért mindent borúsan látok - a szememmel. Borúsan látok az eszemmel. Borúsan látom a dolgokat még a lelkem sötétebb szegletében is, és nem tudom, miért. Talán hiába az a sok csoda, szépség, varázslat, ami máskor gyönyörködtet, ha én csak kívülről nézhetem, és nem lehetek részese, már inkább bántja, mint megnyugtatja a szívem...
Nem akarom, hogy ez így legyen. Lehunytam a szememet... És magam előtt láttam egy képet...
A nyári záporban, mezítláb a Moszkva téren sétálok, és míg mindenki komor arccal áll a metró aluljárójába zsúfolódva, én vígan kiszaladok az esőbe, élvezem a langyos cseppek simogatását és örülök, boldog vagyok. Felszállok a villamosra, nevetek, ahogy észreveszem, hogy vizes talpam nyoma jópofa nyomot hagyott a padlón. Mosolygok az emberekre, akik nem értenek, akik feje körül ott a komor felhő, és én csak arra gondolok: talán most egy pillanatra átlátnak azon a ködön, talán lesz valami, amit mesélhetnek, és amit tovább adhatnak másoknak egy-egy mosoly formájában.
Elmosolyodtam...
Bár a szívem most nehéz, és nem tudom mitől, de már jön, már lassan itt a tavasz... És ez reménnyel kell, hogy eltöltsön, ha most még nem is érzem, akkor is...
Az egyik szemem sír, a másik nevet...
Hosszú volt a tél... De itt a tavasz.
Ma felkeltem reggel, és még nem sejtettem, hogy ez a nap bármiben is más lehet, mint az eddigiek, melyek szinte megszámlálhatatlan sokaságként nyelték magukba az életem. Bár az utóbbi héten már kicsit éreztem a változást. Éreztem, hogy közeledik a tavasz...
Ma reggel furcsa idő volt, mikor kimentem, kellemes meleg fogadott, és ugyan az ég szürke volt, az eső lába lógott, de mégis inkább a nyári zápor közeledtekor jelentkező érzés kerülgette a szívemet. Ahogy ültem a komor, szürke termekben, folyamatosan kinézegettem az ablakon, nyári emlékek rohangáltak a fejemben, és mindenkinek megjegyeztem: de szép idő van ma!
Eszembe jutott persze, hogy lehet, hogy másnapra ismét beköszönt a hidegfront, és hullani fog a hó, hogy ez a kis tavasz csak egy átmeneti pillanatig érkezett köreinkbe, hogy valami kegyetlen lélek csak elhúzza az orrom előtt a mézesmadzagot...
De ez mind nem tudta letörni a kedvemet. Az a furcsa, kellemes és varázslatos érzés ami a szívembe költözött és mosolyt csalt ma az arcomra csak nem múlt el...
Azonban valamiért mégis ólomsúlyúnak éreztem a lelkemet. Hiába vettem észre minden apró szépséget és jóságot, hiába jöttem rá újra és újra a villamos ablakán kifelé bámulva, hogy milyen csodálatos is a Világ, inkább csak idegesítettem magamat, a máskor szívmelengető hétköznapi csodák most csak felcsillantak, majd el is tűntek, olyan gyorsan, ahogyan érkeztek...
Valamiért mindent borúsan látok - a szememmel. Borúsan látok az eszemmel. Borúsan látom a dolgokat még a lelkem sötétebb szegletében is, és nem tudom, miért. Talán hiába az a sok csoda, szépség, varázslat, ami máskor gyönyörködtet, ha én csak kívülről nézhetem, és nem lehetek részese, már inkább bántja, mint megnyugtatja a szívem...
Nem akarom, hogy ez így legyen. Lehunytam a szememet... És magam előtt láttam egy képet...
A nyári záporban, mezítláb a Moszkva téren sétálok, és míg mindenki komor arccal áll a metró aluljárójába zsúfolódva, én vígan kiszaladok az esőbe, élvezem a langyos cseppek simogatását és örülök, boldog vagyok. Felszállok a villamosra, nevetek, ahogy észreveszem, hogy vizes talpam nyoma jópofa nyomot hagyott a padlón. Mosolygok az emberekre, akik nem értenek, akik feje körül ott a komor felhő, és én csak arra gondolok: talán most egy pillanatra átlátnak azon a ködön, talán lesz valami, amit mesélhetnek, és amit tovább adhatnak másoknak egy-egy mosoly formájában.
Elmosolyodtam...
Bár a szívem most nehéz, és nem tudom mitől, de már jön, már lassan itt a tavasz... És ez reménnyel kell, hogy eltöltsön, ha most még nem is érzem, akkor is...
Az egyik szemem sír, a másik nevet...
Hosszú volt a tél... De itt a tavasz.
2012. február 12., vasárnap
Rövid
Idefent ültem, egy padon. Igen, a Mennyországban vannak padok. Először én is furcsálltam, de azóta megszoktam. Sok minden van itt... Éppen azon merengtem, vajon mi minden lehet, amit még fel sem fedeztem, mikor felbukkant egy alak.
- Szervusz cimbora! - üdvözöltem.
- Szervusz! - felelt, majd leült mellém. A padra.
- A nevem Finley - mutatkoztam be.
- Az enyém Giulio - megszorította a kezem, majd végigmért. - Ilyen fiatalon kerültél Fel? - kérdezte némi sajnálattal vegyes csodálkozással a hangjában. Huszonnégy voltam.
- Igen. Tudod, kissé forrófejű vagyok - magyaráztam. - Hát veled hogy történt? - kérdeztem. Giulio sóhajtott, majd felnevetett.
- Milyen buta kis dolog... Egy vonatbaleset volt az oka - felelte. - Hát veled?
- Megpróbáltam megmászni az Everestet, de a szervezetem nem bírta a körülményeket. - válaszoltam mosolyogva.
- Az Everestet?! Viccelsz?!
- Nem én! Sok hülyeséget csináltam. Tortával arcon dobtam az iskolaigazgatót az ebédlőben még gimnazista koromban. Gumikötéllel a derekamon kiugrottam a másodikról bungee-jumpingolni. Mikor pedig meg akartam kongatni a templom harangját, de nem engedtek be, felmásztam az öreg tölgyfára, be az ablakon, és bang! A pap mérgében még a zsoltárokat is utánam vágta. - nevettem. Giulio csak nézett.
- És nem bántad meg ezeket az őrültségeket? - kérdezte.
- Dehogy! Cseppet sem! - jelentettem ki magabiztosan. Sóhajtottam és hátradőltem. Hosszú csend következett. Idefent nyugalom van, és béke. Nyugalom, és béke, de semmi más. Illetve de. Van pad. Megint felsóhajtottam.
- Tudod, mi a jó abban, hogy fejjel mentem a falnak? - kezdtem. Giulio kérdőn nézett rám. - Bár nem éltem sokat, mégis úgy érzem, mindent megtettem és kipróbáltam, amit lehetett. - újabb csend állt be. Hosszú percek múltán barátomra néztem. Egy könnycsepp gördült le az arcán - akkor gondolta végig, mi mindent is mulasztott el, míg élt...
2012. január 20., péntek
Érdekes fordulatot vesz
A sors fintora - ezt szokták mondani, ha valami valószínűtlenül ironikus dolog következik be.
Ha ez így folytatódik, lassan kénytelen leszek hinni az Univerzumban... Érdekes helyzetbe sodort az élet - ismét. Azért írom, hogy érdekes, és nem pedig, hogy pozitív, vagy negatív, mert a kimenetelt és a következményeket még nem látom előre - talán jobb is...
Minden esetre ismét felveszem a spontaneitás-overallomat és fejest ugrok az ismeretlenbe.
Az utóbbi időben egy kicsit megcsappant a jókedvem - miket beszélek, nem is kicsit... Olyan voltam, mint egy gyászmenetben tipegő nénike fekete ruhájának a legsötétebb csipkéje... Azt kívántam, bárcsak történne végre valami, ami megváltoztatja a dolgok jelenlegi állását.
Hát történt... Fenekestül felfordultak a dolgok, és most egy olyan csoda része vagyok, amelyben bármi megtörténhet, jobb oldalamon azzal a személlyel, aki bármikor mosolyt csal az arcomra, és a bal oldalon azzal, aki pedig eléri, hogy képtelen legyek visszafojtani a könnyeimet...
Hogy ebből mi sül ki? Talán csak az Univerzum tudja... Minden esetre kettős érzéseim vannak a dologgal kapcsolatban. Mint egy sakktábla, mint egy színházi maszk két oldala, olyan vagyok... Olyan ez a helyzet...
"Színház az egész világ..."
Ha ez így folytatódik, lassan kénytelen leszek hinni az Univerzumban... Érdekes helyzetbe sodort az élet - ismét. Azért írom, hogy érdekes, és nem pedig, hogy pozitív, vagy negatív, mert a kimenetelt és a következményeket még nem látom előre - talán jobb is...
Minden esetre ismét felveszem a spontaneitás-overallomat és fejest ugrok az ismeretlenbe.
Az utóbbi időben egy kicsit megcsappant a jókedvem - miket beszélek, nem is kicsit... Olyan voltam, mint egy gyászmenetben tipegő nénike fekete ruhájának a legsötétebb csipkéje... Azt kívántam, bárcsak történne végre valami, ami megváltoztatja a dolgok jelenlegi állását.
Hát történt... Fenekestül felfordultak a dolgok, és most egy olyan csoda része vagyok, amelyben bármi megtörténhet, jobb oldalamon azzal a személlyel, aki bármikor mosolyt csal az arcomra, és a bal oldalon azzal, aki pedig eléri, hogy képtelen legyek visszafojtani a könnyeimet...
Hogy ebből mi sül ki? Talán csak az Univerzum tudja... Minden esetre kettős érzéseim vannak a dologgal kapcsolatban. Mint egy sakktábla, mint egy színházi maszk két oldala, olyan vagyok... Olyan ez a helyzet...
"Színház az egész világ..."
2012. január 8., vasárnap
Tükör elé állít
Egy idegen arcot látok. Mintha nem is én lennék, nem illik össze a képpel, amit magamról alkotok. Felemelem a kezem - ő is felemeli. A tekintete szinte éget, bár ugyan olyan, mint az enyém - mégis fagyos, mint a jég és egyszerre perzsel, mint a tűz...
Tudom, tudnom kell, hogy ő is én vagyok. Néha mégis olyan nehéz elhinni. Mennyivel egyszerűbb lenne, ha nem állnék két darabból. Ha csak én lennék, és ismerném magamat. Tudnám, mit miért teszek, tudnám, mit akarok és azt is tenném.
Bár legtöbbször én emelem fel a kezem - és ő utánoz - mégis van, hogy ha gyenge vagyok, átveszi az irányítást. És bántja azokat, akiket szeretek. Utána pedig a lelkembe mar, hideg ujjaival szorongatja a szívemet, én pedig csak állok, és nézem, ahogy önelégült mosolyával kínoz.
És én is mosolygok. Mert mosolyognom kell, mert mi ketten egyek vagyunk és ugyan azt tesszük. Kívülről csak annyi látszik, hogy mosolygok - senki nem tudja, hogy belül utolsó csepp erőmmel is azért küzdök, hogy el ne sírjam magam...
És ha elsírom? Azt nem szabad, az maga a pokol... Az ő könnye méreg, ami cseppenként gyengíti a lelkemet, és mégnagyobb hatalmat ad neki...
És ilyenkor gyűlölök, bántok, mérgezek én is!
Senki nem segíthet, tudom jól... Ez csak a kettőnk csatája... Mégis azt kívánom, bár egyszer jönne valaki, és meglátná azokat a csillogó könnycseppeket, amelyeket a mosolyom által körém vont fal mögött ejtek. Bár meglátná, és felszárítaná...
Mert tudom, ebben biztos vagyok - hogy ketten elég erősek lennénk ahhoz, hogy legyőzzük Őt. Hogy visszaszorítsuk a tükörbe. Hiába égetne a tekintetével, hiába nyúlna értem, a megmentőm kettőnk közé állna - és akár hogy erőlködik, őt nem tudja bántani!
Az a baj, hogy ez a hiány, várakozás és vágyakozás is csak gyengít, és néha épp ez az, ami miatt magamhoz engedem, szinte önként átadom neki az irányítást...
Ördögi kör... Talán egyszer vége lesz...
Feliratkozás:
Bejegyzések (Atom)