Idefent ültem, egy padon. Igen, a Mennyországban vannak padok. Először én is furcsálltam, de azóta megszoktam. Sok minden van itt... Éppen azon merengtem, vajon mi minden lehet, amit még fel sem fedeztem, mikor felbukkant egy alak.
- Szervusz cimbora! - üdvözöltem.
- Szervusz! - felelt, majd leült mellém. A padra.
- A nevem Finley - mutatkoztam be.
- Az enyém Giulio - megszorította a kezem, majd végigmért. - Ilyen fiatalon kerültél Fel? - kérdezte némi sajnálattal vegyes csodálkozással a hangjában. Huszonnégy voltam.
- Igen. Tudod, kissé forrófejű vagyok - magyaráztam. - Hát veled hogy történt? - kérdeztem. Giulio sóhajtott, majd felnevetett.
- Milyen buta kis dolog... Egy vonatbaleset volt az oka - felelte. - Hát veled?
- Megpróbáltam megmászni az Everestet, de a szervezetem nem bírta a körülményeket. - válaszoltam mosolyogva.
- Az Everestet?! Viccelsz?!
- Nem én! Sok hülyeséget csináltam. Tortával arcon dobtam az iskolaigazgatót az ebédlőben még gimnazista koromban. Gumikötéllel a derekamon kiugrottam a másodikról bungee-jumpingolni. Mikor pedig meg akartam kongatni a templom harangját, de nem engedtek be, felmásztam az öreg tölgyfára, be az ablakon, és bang! A pap mérgében még a zsoltárokat is utánam vágta. - nevettem. Giulio csak nézett.
- És nem bántad meg ezeket az őrültségeket? - kérdezte.
- Dehogy! Cseppet sem! - jelentettem ki magabiztosan. Sóhajtottam és hátradőltem. Hosszú csend következett. Idefent nyugalom van, és béke. Nyugalom, és béke, de semmi más. Illetve de. Van pad. Megint felsóhajtottam.
- Tudod, mi a jó abban, hogy fejjel mentem a falnak? - kezdtem. Giulio kérdőn nézett rám. - Bár nem éltem sokat, mégis úgy érzem, mindent megtettem és kipróbáltam, amit lehetett. - újabb csend állt be. Hosszú percek múltán barátomra néztem. Egy könnycsepp gördült le az arcán - akkor gondolta végig, mi mindent is mulasztott el, míg élt...
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése