Érdekes fordulatot vesz

A sors fintora - ezt szokták mondani, ha valami valószínűtlenül ironikus dolog következik be.

Ha ez így folytatódik, lassan kénytelen leszek hinni az Univerzumban... Érdekes helyzetbe sodort az élet - ismét. Azért írom, hogy érdekes, és nem pedig, hogy pozitív, vagy negatív, mert a kimenetelt és a következményeket még nem látom előre - talán jobb is...


Minden esetre ismét felveszem a spontaneitás-overallomat és fejest ugrok az ismeretlenbe.

Az utóbbi időben egy kicsit megcsappant a jókedvem - miket beszélek, nem is kicsit... Olyan voltam, mint egy gyászmenetben tipegő nénike fekete ruhájának a legsötétebb csipkéje... Azt kívántam, bárcsak történne végre valami, ami megváltoztatja a dolgok jelenlegi állását.

Hát történt... Fenekestül felfordultak a dolgok, és most egy olyan csoda része vagyok, amelyben bármi megtörténhet, jobb oldalamon azzal a személlyel, aki bármikor mosolyt csal az arcomra, és a bal oldalon azzal, aki pedig eléri, hogy képtelen legyek visszafojtani a könnyeimet...

Hogy ebből mi sül ki? Talán csak az Univerzum tudja... Minden esetre kettős érzéseim vannak a dologgal kapcsolatban. Mint egy sakktábla, mint egy színházi maszk két oldala, olyan vagyok... Olyan ez a helyzet...

"Színház az egész világ..."

Tükör elé állít

Egy idegen arcot látok. Mintha nem is én lennék, nem illik össze a képpel, amit magamról alkotok. Felemelem a kezem - ő is felemeli. A tekintete szinte éget, bár ugyan olyan, mint az enyém - mégis fagyos, mint a jég és egyszerre perzsel, mint a tűz...

Tudom, tudnom kell, hogy ő is én vagyok. Néha mégis olyan nehéz elhinni. Mennyivel egyszerűbb lenne, ha nem állnék két darabból. Ha csak én lennék, és ismerném magamat. Tudnám, mit miért teszek, tudnám, mit akarok és azt is tenném.

Bár legtöbbször én emelem fel a kezem - és ő utánoz - mégis van, hogy ha gyenge vagyok, átveszi az irányítást. És bántja azokat, akiket szeretek. Utána pedig a lelkembe mar, hideg ujjaival szorongatja a szívemet, én pedig csak állok, és nézem, ahogy önelégült mosolyával kínoz.

És én is mosolygok. Mert mosolyognom kell, mert mi ketten egyek vagyunk és ugyan azt tesszük. Kívülről csak annyi látszik, hogy mosolygok - senki nem tudja, hogy belül utolsó csepp erőmmel is azért küzdök, hogy el ne sírjam magam...

És ha elsírom? Azt nem szabad, az maga a pokol... Az ő könnye méreg, ami cseppenként gyengíti a lelkemet, és mégnagyobb hatalmat ad neki...

És ilyenkor gyűlölök, bántok, mérgezek én is!

Senki nem segíthet, tudom jól... Ez csak a kettőnk csatája... Mégis azt kívánom, bár egyszer jönne valaki, és meglátná azokat a csillogó könnycseppeket, amelyeket a mosolyom által körém vont fal mögött ejtek. Bár meglátná, és felszárítaná...

Mert tudom, ebben biztos vagyok - hogy ketten elég erősek lennénk ahhoz, hogy legyőzzük Őt. Hogy visszaszorítsuk a tükörbe. Hiába égetne a tekintetével, hiába nyúlna értem, a megmentőm kettőnk közé állna - és akár hogy erőlködik, őt nem tudja bántani!

Az a baj, hogy ez a hiány, várakozás és vágyakozás is csak gyengít, és néha épp ez az, ami miatt magamhoz engedem, szinte önként átadom neki az irányítást...

Ördögi kör... Talán egyszer vége lesz...