Toriko egy kényelmes, meleg szobában foglalt helyet az ágyon. Yadénél lehetősége nyílt megmosdani, és új ruhákat is kapott a lánytól, míg a sajátja száradt. A lány élelemmel is kínálta, de a vámpír igyekezett visszautasítani. Valahogy a gyomra már az étel látványától is felfordult.
Csodaszép zene hangjai ütötték meg a fülét. Yade a zongoránál ült, és arcán széles, büszke mosollyal játszott rajta.
- Kíváncsi vagy, honnan tudok rólatok? - fordult Toriko felé, élénk csillogással a szemében. - A Zene Angyalkája mesélt nekem... - a lány tekintetéből látszott, hogy biztos benne: a vámpír nem fogja őrültnek nézni. Az ébenhajú azonban egészen addig nem tudta hová tenni a kijelentést, míg meg nem érezte a jellegzetes, szívére nehezedő mélységes bánatot, és a nyomasztó fuvallatot, mely az egész szobát belengte.
Onnantól már tudta, hogy Yadét egy elveszett lélek kísérti. Ha egy szellem ugyanis túlságosan ragaszkodik egy-egy személyhez az életéből, akkor képes bizonyos emlékeket megtartani, és kommunikálni az illetővel az elméjén keresztül.
- Itt van! - lelkesedett a lány, és nem hagyta abba a zongorajátékot. Biztos volt benne, hogy a dallammal együtt a jelenség is eltűnne. - Tud rólad. Azt mondja, beszélhetsz vele rajtam keresztül. - azzal fejét kissé félrebillentve szabaddá tette nyakának fehér bőrét a vámpír számára, aki ezt látva fájdalmasan felszisszent.
- Nem! - szűrte fogai közt, és összébb húzta magát az ágyon, azonban vörösen égő tekintetét képtelen volt levenni Yadéről.
- De én szeretném. - kérlelte a lány. Kezei szinte magától jártak a zongorán. A dallam ritmusa tükrözte izgatottságát, mintha a lelkével, és nem a testével játszott volna. - Erre vártam, mióta csak Angyalka mesélt rólatok, hogy végre találkozhassak egy varázslénnyel... Kérlek! Tudom, hogy belenézhetsz a gondolataimba, ha megharapsz! - erősködött Yade.
- Veszélyes... - suttogta Toriko, de hangja erőtlenül remegett. Észre sem vette, de már fel is emelkedett az ágyról.
- Máshogy nem beszélhetsz vele. Ezt is jól tudom! - a lány csalafinta mosollyal visszafordult hangszeréhez.
A következő pillanatban pedig halk sóhajjal a vámpír karjaiba omlott eszméletlenül...
Toriko a fekete semmiben találta magát. Szemközt vele egy kicsi tündérlány bájosan mosolygó lelke meresztette szemeit, a távolból pedig halk zongoraszó hangjai érkeztek. A vámpír arra is felfigyelt, hogy a szellem okozta nyomasztó érzés elmúlt - valóban Yade fejében találta magát...
- Szia! - köszöntötte vidáman a csöpp, halovány lányka.
- Ki vagy te? - tette fel Toriko az első kérdést, mely eszébe ötlött.
- Angyalka! - nevetett fel a tündér. A vámpír ebből arra következtetett, hogy a névre, melyet élő varázslényként használt, nem emlékszik - vagy legalábbis nem hajlandó elárulni...
- Yade kishúga vagyok. Szoktam beszélgetni a nővérkémmel, mikor zongorázik. Nagyon szépen tud játszani! - büszkélkedett a kislány.
- A húga? Az hogy lehetséges, hiszen tündér vagy... - hitetlenkedett Toriko. A lába alatti láthatatlan, sötét talaj egy pillanatra mintha el akart volna szaladni, a lány majdnem elesett. Látszott, hogy először használja képességét a gondolatolvasásra, legalábbis tudatosan.
- Igen, mert a mama tündér volt. A papa meg ember. De ők már nincsenek itt, velük a Szép Kastélyban szoktam találkozni. Csak sajnos ők már nem emlékeznek... - magyarázta kissé elszomorodva Angyalka.
- A Szép Kastélyban? Az meg hol van? - kérdezte a vámpír. Hangja visszhangzott a sötét semmiben. Maga is meglepődött rajta, mennyire kellemes vidámság önti el a lelkét, ahogy a tündérlány szemébe néz... Ahogy pislogott, egy másodpercre kívülről látta magát, de mintha nem is ő lett volna... Hosszú, fehér ruhában volt, és egész alakjáról sugárzott a boldogság. Egy kedves emlék ötlött az elméjébe, még abból az időből, mikor Ayumival együtt nevelkedett a Tündérvölgy udvarában. Talán akkor volt utoljára igazán boldog...
Angyalka elmosolyodott. Toriko biztos volt benne, hogy a kislány jelenlétének és a gondolatolvasásnak köze van a hirtelen rátörő érzésekhez, és abban is, hogy a tündér nagyon jól tudja, mi játszódik le a fejében.
- A Szép Kastély az a hely, ahol a többiekkel lakunk már nagyon rég óta. Sokan vannak ott.
- Úgy érted, elveszett lelkek? - ismét, mintha nem is a saját hangját hallotta volna. A kislány bólintott.
- Csak sokan nem emlékeznek... - elszomorodva leült a képlékeny semmire, és térdeit átkarolva ringatózni kezdett, aztán hirtelen fellobbanó lelkesedéssel ismét a vámpírra emlte ragyogó tekintetét.
- De most jöttek Élők! Néha ki szoktam menni a Dühös Bozótba, hogy lecsendesítsem. Mindig olyan morcos, de ha éneklek neki, akkor megnyugszik. Olyan gyerek még... - kalandozott el kissé Angyalka figyelme. Toriko értetlen mordulása visszaterelte figyelmét a beszélgetésre.
- Ott találtam azt a tündérkutyát. A neve Keira, és barátok lettünk. Képzeld, nagyon szép szárnya van, és érti amit mondok neki! - a vámpír ereiben megfagyott a vér.
- Keirát mondtál?!
- Bizony! És eljött a gazdája is! Ő is Élő. Nagyon kedves fiú, a mami találta a folyóparton, és elhozta a Szép Kastélyba.
- Az ő nevét is tudod? A fiú nevét? - kérdezte Toriko, szinte letámadva a kislányt, aki láthatóan egyáltalán nem szeppent meg a vámpír hirtelen lelkesedésétől.
- Nem tudom. Általában nem értem az Élőket. - Angyalka ismét kissé elszontyolodott.
- El tudod mondani, hol van a Szép Kastély?
- Megmutatom, szívesen. Nincs messze a folyótól.
- Milyen folyótól? - folytatta egyre türelmetlenebbül a kérdezősködést az ébenhajú.
- Attól, amelyiket a kicsi meg a nagy tó között csináltak. - Torikonak okozott ugyan egy kis fejtörést, de végül rájött, hogy Angyalka valószínűleg a Moiyát és a Kis Moiyát összekötő csatornáról beszélt.
- Ha tényleg vámpír vagy, akkor tudnod kell, hogy hol találsz meg. - a kislány arcán csintalan mosoly jelent meg, majd Toriko érezte, ahogy a kép hirtelen elsötétül, és Angyalka zongoraszóval kísért kacagása a semmibe vész.
A következő pillanatban már Yadét látta, amint karjaiban édes álmát alussza, melyből a vámpír épp az imént távozott... Toriko nagyon remélte, hogy a lánynak nem esett baja, de volt egy olyan érzése, hogy jópár óra kiadós alvás után sértetlenül ébred majd, és abban sem lesz biztos, hogy a vámpír látogatása valós volt e, vagy csupán egy különös álom...
Óvatosan az ágyra fektette Yadét, majd egy hálás pillantással elbúcsúszott tőle. Fejében tisztán látta annak a tájnak a képét, mely következő útjának célpontja lesz, és ahol legjobb reményei szerint viszont láthatja majd Angyalkát...
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése