Mondták már rám, hogy pesszimista vagyok. Azt is, hogy optimista (mondjuk azt régen, de mondták.) Szerintem viszont ez nem ilyen egyszerű... Nincs fekete vagy fehér... Minden szürke? Ez is hülyeség. Számomra az Élet színes.
Az emberek hajlamosak azt hinni, hogy tudják, én hogyan látom a Világot. Abba viszont nem gondolnak bele, hogy az a bizonyos üvegablak mindenkinek máshogy van kifestve, és a tiéden egyedül Te tudsz keresztüllátni.
A festés is rajtad áll! Lehet gyönyörű, kecses vonalakkal átszőtt, szenvedélyes színekkel kitöltött, vagy káosz-szerű kavalkád, az csak tőled és a képzelőerődtől függ...
Én egy tiszta üveglapot képzelek - ilyen volt, mikor megszülettem. Aztán ahogy ültem, cseperedtem kicsiny kastélyomban, és néztem, bámultam ki az ablakon, a különböző viharok esőcseppjei színekkel vonták be az ablakom - néha sötét, néha ragyogó vidám színek voltak ezek. Aztán a Nap sugarai megcirógatták az ablakomat, és a sok paca, folt és pötty egyszerre életre kelt...
Most már mozognak... A lángvörös a sötétkékbe szalad, a rózsaszín és a fekete kergeti egymást, míg végül egyetlen örvényben fonódnak össze, a sárga, akár egy megbűvölt pillangó száll a zöld fűszálakra... Minden változik. Minden pillanattal, minden gondolattal, minden emlékkel és élménnyel.
Néha úgy érzem, nem látom be az egész ablakot egyszerre. Csak kis részeit, néha sötétet, néha világosat, szomorút-vidámat, boldogat-boldogtalant... De ezek a részek összemosódnak, mert még a Szeretet sem jár soha egyedül... Sosem kerít hatalmába egyetlen meghatározott érzés.
De ami a legfontosabb talán, hogy ez az ablak örök. Soha nem fogom és nem is akarom kinyitni, sem most, sem a jövőben. Mert az úgy van jól, ahogy van... Egyesek azt mondhatják, álomvilágban élek. Hát mondják, engem nem zavar. Számomra a kis színes ablakocska ugyan olyan valós, mint bármi, ami mögötte van - és amit sosem tudunk igazán megismerni.
Mert bizony mindent nem lehet...
