2016. április 21., csütörtök

Csillagkönny



- Játsszunk valamit! - kiáltottam.
- Mit? - kérdezte Brendan unottan, egy fűszálat rágcsálva.
- Fogócskázzunk. - mondtam ki az első dolgot, ami eszembe jutott.
- Az nem lenne túl igazságos. - vetette oda Brendan. Tudtam, hogy talál majd valami kifogást!
- Igazán? És miért? - vágtam az arcába kihívó hangon. A rácson kidugott két ujjam közé kaptam a fűszálat, amit rágcsált, és kipenderítettem a szájából. Kiköpött.
- Azért, mert te be vagy oda zárva, én pedig bármikor elszaladhatok, és sosem tudsz elkapni. - magyarázta. Úgy, mintha valami végtelenül bamba lény lennék. Mondjuk egy madár, ami csak a madarak nyelvén tud. De engem hiába nézel madárnak, pajtás!
- Akkor játsszunk gondolatban. - javasoltam nem leplezve hangommal a belsőmben bujkáló izgatottságot. Brendan nem osztotta a lelkesedésemet. Mélyről jövő, tompa böffentés szerű hangot hallatott. Ez nála azt jelentette, hogy tökéletesen, véglegesen és megmásíthatatlanul ostobaságnak tartja azt, amit mondtam. Egy-egy beszélgetés alkalmával átlagosan 12,7-szer van szerencsém ehhez a reakcióhoz. Csak egy agyament bucora nem látná be, hogy ezen a vonalon nem érdemes tovább próbálkozni. (A bucora olyan, mint a sipti, csak sokkal butább.)
- Ha nem vagy hajlandó játszani velem, akkor legalább hozz valamit, ami szórakoztat. - morogtam duzzogást mímelve.
- Mondjuk egy könyvet? - kérdezte Brendan, és tengermély zsebéből előhúzott egy apró, piros bőrkötésű kötetecskét. Elnevettem magam. Brendant úgy látszik, sértette a kacagásom:
- Ha nem tetszik, nem adom! - mordult, és egy mérgezett nyílvessző suhanását idéző gyorsaságával visszarejtette a könyvet a zsebébe. Még mindig nevettem. Jól esett.
- Most mi van? Én ilyen kicsit olvasok. És? - dörmögte. Azt hiszem, mélyen megbántottam. Brendan olyan lény volt, akinek számított, mit mekkora adagokban szállít neki a Világ.
- Félreértesz barátom. - most ki kell engesztelnem. - Attól még, hogy a könyved pici, rengeteg okosság férhet bele. Nézz csak meg például engem! - biztatóan végigmutattam magamon az aljzatomtól a vigyorom legkiállóbb foghegyéig. - Csak azon nevettem, hogy olvasol. Nem tudtam, hogy szoktál.
- Szoktam. - düffögte maga elé, de éreztem rajta, hogy már nem haragszik. Megnyugodott, bár azt hiszem, lapátkezét még mindig az eldugott könyvön pihentette. A másikkal új fűszálat tépett, és rágcsálni kezdte.
- Mit hozzak neked, ha nem könyvet? - kérdezte.
- Egy csillagot. - vágtam rá gondolkodás nélkül. Úgy szerettem volna egy csillagot!
Brendan felröffent.
- Nem tudok neked csillagot hozni. Egy csillag sokkal nagyobb, mint a bolygó, amin a nagyokos fejed van. Nem lehet idehozni.
- Jajj, te melák... - szeretetteljesen lesajnáltam. - Akkor hozz valamit, ami olyan, mint egy csillag. Csillagpótlékot. Majd én csinálok belőle igazit magamnak.
- De mit? - kérdezte egyre türelmetlenebbül.
- Használd a fantáziámat! - biztattam. Egészen a rácsokhoz hajoltam és a kis padkára könyököltem.
- Miért a tiédet? - kérdezte. Felvontam a szemöldököm és félig nevetve feleltem:
- Mert neked nincs.
- Ja, igaz. - mormogta belátón. - Hát jó. - feltápászkodott, leporolta a nadrágját és elbattyogott a messzeségbe.
Én pedig vártam. Hanyatt dőltem a cellámban, és a plafont bámultam csukott szemmel. Figyeltem a repedéseket, ahogy futnak a málló vakolaton, akár az élettő lüktető fekete sugárerek. Hopp, az egyik kiszakadt a plafonból, és most dagad, dagad... Kipukkadt! A feketeség kiáramlott, kigomolygott belőle, egyenesen körém. Megölelt, simogatott, üdvözölt. Én is üdvözöltem. Elbeszélgettünk, de dolga volt. Továbbment hát, nem tudom, hová. Nem kérdeztem. Jobb, ha az ember nem üti az orrát olyasmik dolgába, amik a plafonról mállottak az álmai közé.
Mire Brendan visszatért, már tucat homokóra-fordultányit öregedtem, de mindig visszafiatalodtam, mert a homokórák már csak ilyenek. Találkoztam egy legkisebb királylánnyal aki a szélből jött, egy tengeri uborkával, - nem volt valami érdekes társaság - fénylényekkel, egy kifordított skót kockás bolhával, álmokkal, énekekkel, felhőkkel, a gyermekkorommal, szép eszmékkel és az otromba Úgysem-szörnyecskékkel, akik reményt esznek és szürke a böffentésük. És mindeközben egészen egy tapodtad sem mozdultam.
- Üdv, pajtás! - köszöntöttem vígan. Brendan arcán valami megváltozott. Mintha... Ezer és még tizenhét holdkóros sajtrágó harapjon a hátsómba... De bizony! Izgatottság csillogott a vén óriás szemében!
- Hoztam neked csillagot. Vagy mit... - azért nehezére esett csillagnak nevezni azt a valamit amit hozott, akár mi legyen is. De a kíváncsiságomat fenemód felcsigázta.
- Mutasd már! - sürgettem. Láttam rajta, hogy elégedett. Kinyújtotta a kezét. Én is kinyújtottam az enyémet, és beletette... Először furcsa volt a tapintása. Olyan, mint a levegőnek. A szaga is... Mint a tiszta lég. És ránézésre egészen átlátszó volt.
- A csillag valójában gázokból van. Mint a levegő. Úgyhogy levegőt hoztam, mert az olyan, mintha egy nagyon kis darab csillag lenne... Ugye? - a magyarázat végére Brendan elbizonytalanodott. De már nem tudtam felelni, csak bólintottam. Túlságosan izgatott voltam. Hozott nekem egy igazi csillagot! Az én Brendanom, ez a böszme, ez a csodálatos teremtés! Két kezembe rejtettem a csillagom, és lekuporodtam a földre. Óvatosan szétnyitottam az ujjaim, mintha csak pillangót szemlélnék. Nézegettem, simogattam és elvesztem benne. Brendan beszélt, ezt tudtam, de nem jutottak el hozzám a szavai. Aztán egyszer csak meghallottam... Az Ő hangját. Suttogott. A fülemhez emeltem. Ekkorra már Brendan teljesen hiába pusmogott; egy meteoritzápor zúgó morajlása sem tudta volna elnyomni azt a szívemben csengő édes, dallamos hangot. Először csak a hallgattam. Átjárta mindenemet, dédelgetett és mosolyt rajzolt az ábrázatomra. És amikor megértettem, amit a csillag suttogott...
Mi ez az arcomon?
Egy könnycsepp volt.
A boldogság csillagkönnye.