Naplemente

Naplemente sárkány volt. Egy felhőn üldögélve tengette napjait azzal, hogy ábrándokat ötölt ki és leküldte őket az emberek közé. Naplemente hiú sárkány volt. Azért hívták így, mert pikkelyei pontosan olyan színekben pompáztak, mint amilyenre a lenyugvó Nap utolsó sugarai festik a füstös, őszi nagyváros egét.
Két szárnyát maga mellett pihentette, s időnként egy-egy rózsaszín páragomolyagot pöffentett maga elé - így figyelte az embereket. Jól tudta, hogy az iskolatáskájával a kezében sietős léptekkel a piroson áthaladó Rozi fejében éppen az jár, hogy de jó is lenne, ha jelesre sikerülne az a történelemdolgozat! Tudta azt is, hogy az ágya szélén ülve, nyelvét kiöltve koncentráló hálósipkás költőuraság - anyakönyvezett Szén Iván - most, amint görnyedve hajol kacifántos szavakkal teleírt papirosa fölé, arról álmodozik, hogy a szeretett Gerda - aki eddig oly makacsul ellenállt kitartó udvarlásának - e költemény hallatán majd karjaiba omlik. És végül, de nem utolsó sorban tudta azt is, hogy Arnold, a cukrászsegéd nem azért figyeli olyan buzgó áhítattal mestere mozdulatait, mert tanulni remél belőle, hanem mert leghőbb vágya addig falni azokat a krémeseket, tortákat és minyonokat, míg a hasa bele nem fájdul.
Naplemente tudta mindezt. Hogyne tudta volna, hiszen ő küldte ezeket az ábrándokat. Elégedetten szemlélte művét, és éppen újabb ábránd kiötlésén törte a fejét, mikor a hídon egy különös alakot pillantott meg: egy lány volt hosszú, fekete őszi kabátban. Nyakát türkizkék, bolyhos sállal tekerte körbe, kabátja alól pedig kikandikált csíkos, ciklámen és lila színekben virító harisnyája. A legkülönösebb azonban nem ez volt - és még csak nem is szerte ágazó, kócos babarózsaszín szénakazal fürtjei, melyekbe belekapott a szél - hanem tekintete; azok a hatalmas, kék szemek, melyek egyenesen Naplementére szegeződtek.
A sárkány összezavarodott. Elmozdult kicsit jobbra, majd kicsit balra, de a szemek még mindig őt követték. A háta mögé nézett, nincs-e ott valaki. Mikor visszafordult, a furcsa lány nevetett rajta.
- Te látsz engem? - kérdezte kíváncsi-bosszankodva Naplemente.
- Látlak hát! - felelte még mindig nevetve a lány.
- De hát az hogy lehet? Az emberek számára mi láthatatlanok vagyunk! - a sárkány felhúzta az orrát, mintha ezzel máris bizonyította volna igazát.
- Csakhogy én nem vagyok ember. Sárkány vagyok, mint te! - végigmutatott borzas feje búbjától kopott cipőjéig teljesen emberszerű alakján. - A nevem Hajnal.
- Nevetséges vagy! Már hogy lennél te sárkány?
- Hiszen látlak, vagy nem? - Hajnal ismét elnevette magát. - Valaha én is ábrándokat formáztam és bújtattam az emberek gondolatai közé, de eluntam, hogy csak kívülről nézzem azt a sok gyönyörű álmodozásukat. Így hát leszálltam a földre, és álmodozó lettem én is!
- Ekkora butaságot még életemben nem hallottam! - fakadt ki Naplemente.
- De hiszel nekem? - a sárkány elgondolkodott egy kicsit.
- Hiszek. - mondta végül. - De akkor is butaság!
- Ha ennyire biztos vagy benne, miért nem adsz nekem egy esélyt? - kérdezte vigyorogva Hajnal. - Szállj le mellém a földre és engedd, hogy megmutassam, milyen álmodozónak lenni! Csak egyetlen napot kérek. Ha nem győzlek meg, elismerem az igazadat és felvállalom a butaságomat.
Naplemente gyanakodva figyelte a lányt. Valahogy azonban az óriási kék szemek olyan tisztán csillogtak, hogy a sárkány hiába húzta-vonta magában a dolgot: a szíve mélyén már döntött.
- Legyen, nem bánom! - morogta kelletlenül, majd egy kecses szökkenéssel Hajnal mellett termett, immár emberi alakban. - Kezdheted!

A nap hátralévő részét azzal töltötték, hogy a városban sétálgattak. Hajnal megmutatta Naplementének a kedvenc cukorkaboltját, ahol mindenféle színes bogyók, nyalókák, sütemények, aszalt gyümölcsök és egyéb finomságok mosolyogtak rájuk hívogatóan a különböző üvegekből és dobozokból. A sárkánynak ugyan csiklandóssá vált az ínye, de a lelkében semmi különlegeset nem érzett.
Ezek után az állatkertet látogatták meg. Hajnal arra számított, az egyik állat csak tud majd valami olyasmit mutatni Naplementének, ami igazán lenyűgözi, és ő is arra vágyik majd, bár meg tudná csinálni. Sajnos tévedett. Noha ő maga nagyon élvezte a kis kirándulást, a sárkánynak kicsit sem sikerült megmozgatni a fantáziáját.
Amikor egy ékszerboltból jöttek kifelé - Hajnal szemében vágyakozó csillogással, útitársa azonban unott-morcosan - Naplemente felmordult:
- Ennek semmi értelme! - a sárkány csalódottan nézte a számára teljesen érdektelen kirakatot.
- Mert meg sem próbálod! Az egésznek az a titka, hogy el kell képzelni, milyen lenne az a valami, amit szeretnél. Ha idáig eljutsz, a többi már jönni fog magától. Ha igazán jól sikerül az álmodozásod, akkor az már majdnem olyan, mintha tényleg meg is élnéd azt, amire vágysz! - Hajnal lelkesedése töretlen volt, de Naplementét nem győzte meg.
- Jól van. Mutatok neked valamit, ami nálam mindig beválik. Egyszerűen tökéletes hely az álmodozásra! - azzal karon ragadta a sárkányt, és már indult is.
Nemsokára egy gyönyörű kastélykertbe érkeztek. Csodaszép, ősszel is színes virágok nyíltak minden irányban, halvány illatukkal betöltve a jövevények orrát. Cipőik alatt vidáman ropogtak az ezerszínű, lehullott falevelek, hajukat pedig játékos szellő gubancolta össze. Minden érzékszervükkel játszott ez a csodálatos hely. Hajnal céltudatosan haladt letérve az útról, míg ki nem lyukadt a folyóparton. Felállt egy sziklára, és magába szívta a Mindenséget.
Mögötte a kastély kertje, előtte pedig a folyó kék vizén megcsillanó, egyre fakóbb arannyá olvadó napfény integetett neki vígan tündökölve.
Bármelyik embert lenyűgözte volna az ilyen ezerarcú szépség. Naplemente azonban gőgös és makacs volt, és legfőképpen: sárkány.
- Hiába töröd magad. A Nap már lemenőben van, nekem pedig a felhőmön lenne a helyem. Nem érzek az égvilágon semmit! - Hajnal most először tűnt egy kicsit csalódottnak.
- Tényleg semmit...? - kérdezte óvatosan. - Egy icipici ábrándosságot se?
- Nem! Semmit! És elegem van a hülye süteményeidből, ékköveidből, kertjeidből és minden vacakból, amit a buta fejeddel szépnek gondolsz! - a sárkány most már végképp kifakadt. Ökölbe szorított kezekkel állt a megszeppent leány fölött, és valósággal ordított vele.
- Haza akarok menni! Vissza az égbe, a puha felhőmre ami pontosan felveszi az alakomat és úgy simogat, mintha selyem lenne. A szárnyaimat akarom és a gyönyörű színeimet, és a vicces kis pászmákat amiket a levegőbe szoktam fújkálni, ha épp semmilyen ábránd nem jut az eszembe! És azt is akarom, hogy az álmodozás mások gondja legyen! Én másoknak szeretném kigondolni az ábrándokat, és egy óvatlan pillanatban a gondolataikba lopni, mintha mindig is ott lettek volna. Úgy szeretném, ha minden olyan lenne, mint régen... Tudod, milyen gyönyörű volt az? - észre sem vette, hogy menet közben leült Hajnal mellé a sziklára, és a hangja is megszelídült. Csak akkor tűnt fel neki a csoda, mikor a lány hatalmas kék szemeinek tükrében megpillantotta saját tekintetében is ugyan azt a ragyogást, amit Hajnalban először olyan különlegesnek talált. A szíve remegett, ajkai kiszáradtak és tudta, ha lehunyná a szemét, ismét a felhőn ücsöröghetne. Sőt, szinte bármivé válhatna, bármit megtehetne.
- Hajnal? - a lány elmosolyodott.
- Még mindig butának tartasz? - kérdezte, noha már jól tudta a választ.
- Nem. - mondta Naplemente megbánással a hangjában. Habozott még egy kicsit, aztán végül csak kibökte: - Ami azt illeti... Azt hiszem, szeretnék még egy kicsit álmodozó lenni.

Mégsem vagyok fejlödöképes...

Égve hagytam a gázt.

Konyhatündéring

Megint felvettem a főzőkesztyűt. Ezúttal kicsit komolyabb volt a feladat, mint egy tükörtojásos reggeli elkészítése, ezért minden erőmet be kellett vetnem - hogy le tudjam passzolni másnak, de hát nem sikerült... Úgyhogy következzen a takonycorn!

 
A recept szerint (ami innen van, vigyázat angol!) kell bele popcorn (sose gondoltam volna...) meg takony, aminek az összetevői a vaj, barna cukor, vaníliaaroma, kukoricaszirup, pillecukor és sárga és zöld ételszínezék. (Ha a biosztanár kérdezné mi a takony ne ezt mondjátok, mert le fogja fikázni a válaszotokat...)
Kötelező taknyos viccek elsütve. Mondom, hogy ezekből az alapanyagokból nekem mim NEM volt:
- barna cukor (mert rasszista vagyok fehér volt itthon és úgyis bebarnul a procedúra közben, akkor meg minek...)
- kukoricaszirup (mert arról, hogy ez mi a bambusznádon fütyörésző répaember akar lenni, a google sokkal többet tud, mint én, plusz miért tennék a kukoricára is kukoricát...? Ilyet is csak az amcsik tudnak kitalálni... Ja, és kis hazánkban a beszerezhetősége is elég korlátozott.)
- sárga ételszínezék (illetve volt, de nem használtam mert rasszista vagyok majd később kiderül miért...)

Első fázis: a vajat lassú tűzön megolvasztani, belekeverni a cukrot (mennyiségeket azért nem írok, mert azt úgyis érzésre kell én sem tudtam követni mikor miből mennyit öntöttem, vágtam, dobtam és hajítottam még bele kétségbeesetten, hogy valami értékelhetőbbet kapjak. A küldetés első tanulsága: a karamellát egyszerűen LEHETETLEN elrontani. De tényleg. Én mindent megpróbáltam de onnantól kezdve hogy rájöttem, hogy amit csinálok, tulajdonképpen szimpla karamella, elkezdett hasonlítani rá és nem akarta abbahagyni... Pedig megszámlálhatatlanul sokszor felejtettem a tűzön, hogy odaégjen a kis szmötyi. Egyszer azért megpróbálta megbosszulni és alaposan elkezdett összeállni, úgyhogy villámgyors internetes SOS-keresés után ráleltem egy karamella receptre, és ezen felbuzdulva nyakon öntöttem őragacsosságát egy löttyintés hideg tejjel, hogy ugyan vegye már észre magát! Csak úgy sistergett a haragtól, majd helyenként kikristályosodott, de nagyrészt lehiggadthígult. Birkatürelemmel (Miért türelmesek a birkák...? Próbáltak már karamellát főzni...?) kevergettem nagyjából fél órát, és amikor feltűnt, hogy a képződött karamellazárványok mérete mindössze mikrométerekkel csökkent ez idő alatt, fogtam és kiszedegettem őket egy teáskanállal, kuka általi halálra ítélve a kis lázadókat. Mert rasszista vagyok diktatúra van.

Eljött a pillecukor ideje!
Mivel a karamellának aposztrofált trutymóm (ami nem égett oda, nem lett szén ízű - tudom, megkóstoltam*) most már arany- kávé- trutymóbarna színt öltött, úgy döntöttem itt az ideje megkísérelni beleolvasztani a pillecukrokat. Belelöttyintettem az előírt vaníliaaromát, majd belehajigáltam néhány fehér vagy halványsárga pillecukrot a zacskóból abban reménykedve hogy megvilágosodik. Nem csak a plötty világosodott meg, hanem én is: ez a cucc tényleg beleolvad! Belehajigáltam még bőkezűen pár pillecukrot, a rózsaszínt kihagyva, nem csak azért mert rasszista vagyok nem szeretem ezt a színt, hanem mert nem szerettem volna hogy a trutyim berózsaszínesedjen.

Mostanra halványsárgás-barnás színű trutyimba végül beleöntöttem egy fél teáskanál zöld ételfestéket. És *dobpergés* MOST derül ki, miért nem tettem bele sárgát: mert amúgy is elég sárgás volt, és a zöld belekeverése után felvette a tökéletes takonyszínt.

A kipattogatott kukoricát betettem abba az edénybe, amiben majd szállítani fogom - ugyanis ha a trutty egyszer rákerül, többé nem lehet áthelyezni. Komolyan, mindenki elfelejtheti a technokolt, ez a cucc sokkal menőbb! És organikus. (; *reklámvége*
Nagyjából másfél zacskó popcornra rákotorásztam a taknyot, majd óvatosan egy kanállal úgy-ahogy belekevertem. A pókhálószerűen nyúló zöldes szálaktól nem kell megijedni, ez teljesen normális! (Legalábbis amíg ennél a receptnél maradunk és nem egy hétre a mosogatóban hagyott tálnál. Bár ami azon nyúlik az lehet hogy már mászik is...)

Ezzel a takonycorn tulajdonképpen kész is! Ugye, milyen egyszerű...? Ha szeretnéd élvezni munkád gyümölcsét zöldségét (aminek egyébként sima karamellás popcorn íze van - mert... khm, nos az.) akkor egy darabig még ne nézz a mosogatni való edények irányába.
Ha mégis rászántad magad erre a bátor lépésre, először borzadj el, majd fújd ki a levegőt és indíts újabb SOS keresést a neten a beleragadt karamella/odaégett cukor kimosása jeligére... Lehet, hogy ezt a blogot is megtalálod vele. (; *reklámvége*
Ha mindent jól csináltál, akkor az edény alján maradt zöld ragacsod mostanra kiválóan alkalmas ujjlenyomat-vételre vagy varázsgyurmának: ha lassan húzod, nyúlik a végtelenségig, ha gyorsan húzod elszakad. Egy dologra nem alkalmas: kimosásra. De semmi vész, mert a google jó barát!

Figyelem, varázslat következik... Az élet azon ritka pillanata, amikor valami tényleg ennyire egyszerű - ugyanis ha még nekem is sikerült nem elrontani, akkor szilárd magabiztossággal állítható, hogy a dolog működik.
A vízzel teletöltött edényt fel kell rakni tűzhelyre, majd lefedve forralni benne a vizet. Nem kell bugyogásig, mert akkor a vizes zöld lé valószínűleg leniagarázik a tűzhelyre (történelmi pillanat: ez egy hiba amit NEM követtem el! Most épp...) és elárasztja azt. Ha ez megvan, öntsük ki a vizet az edényből és csodák csodája: kijött belőle a trutyi! Ami maradt az kripli szemmel nézve is elfogadható mennyiségű sikálással eltávolítható belőle.

Ha tetszett a cikk, nyomj egy lá... Ja nem, az nem ez az oldal. (: Minden esetre azt hiszem, talán fejlődőképes vagyok!


*Gyakorlott szakácsok azt mondják, mindent meg kell kóstolni! Nos, a karamella nem ilyen... ESZEDBE NE JUSSON hozzáérinteni a nyelved hegyét felületes fújkálást követően a fakanálon csillogó ragacshoz, mert megéget és ami még ennél is rosszabb, lesüllyedsz a szintemre...

Sorry, the unicorn is gone

Idén vándorlós a nyár. Olyan gyorsan kerülök egyik helyről a másikra, hogy szinte még fel se fogtam, hogy az elsőn már jártam, azt meg, hogy mit csináltam ott, azt végképp nem. (Annyi elírás volt ebben a mondatban... Látszik, hogy rég volt a kezem alatt normális billentyűzet.) Sokszor gondolkodtam rajta, hogy milyen lehet így élni, hogy valaki folyton úton van és mindig új helyeket fedez fel. Nem lenne mit megunni, az biztos! Viszont vannak a dolognak hátulütői. Az első a fáradtság. Mindig menni és menni mind fizikailag, mind lelkileg kimerítő. Ha az ember csak egy kicsit hosszabb ideig van valahol, már felsóhajt, hogy dejó, végre egy kicsit megállhatok, megpihenhetek... De aztán mire továbbindul, már az a "hosszabb" is csak egy szempillantásnak tűnik.

Így jártam én Franciaországgal. Igaz, valóban csak napokat voltunk egy helyen, és egy darabig ezekből a hátulütőkből egyiket sem érzékeltem, sőt, volt ahol úgy éreztem, pontosan annyi időt töltöttünk ott, amennyit kellett, és ez pont így van jól. Aztán elfáradtam. Egy darabig segít a kávé meg az élmények vagy egy-két biztató szó, de aztán az ember kitartása elfogy, és onnantól valahogy már nem az igazi. Szerencsére - nyilván jobb lett volna, ha egyáltalán nem jutok el ide, de még így is egész mázlistának érzem magam - csak Párizs előtt egy nappal állt be ez az állapot. Akkor még egy hatalmas alvással is sikerült enyhíteni a tüneteket, de ez csak rövid távon volt eredményes.

Most, hogy gondolatban már eljutottunk ide, blogföldrajzilag is szeretnék, úgyhogy a mesét Párizzsal kezdem...

Amit biztosan mindenki tud róla, hogy Párizs a "szerelem városa" "kultúra városa" (copyright by Modern Nagyi): itt a Louvre, az Eiffel torony, a Szajna, a Montmartre, metrók (SOK metró) - mert egy modern városba ilyen is kell - van továbbá Musée d'Orsay, Invalidusok temploma a Császár sírjával, Pére Lachaise (így írják, utánagugliztam!) temető soksokhíresemberrelbárénnemszeretemhaegytemetőbőlturistalátványosságlesz, de azért egy képet megosztanék, ami szerintem önmagáért beszél, és hát egy kicsit reklámhelye:

Ezeket mind bejártuk. Vagyis inkább rájuk néztünk, az pontosabb megfogalmazás. Szilárd elgondolásom, hogy egy város hangulatát nem (csak) a turistalátványosságok hordozzák, és mi bizony azt szerettük volna elkapni, vagy legalább egy kicsit belekóstolni. Hát az túlzás, hogy sikerült... De azért voltak pillanatok:

"Párizs belőtt vénájában vagyunk." - avagy a Petite Ceinture. Közel száz éve elhagyatott vasútvonal ami átível a belvároson. Mára benőtte a fű - és a füvesek. A falakon graffitik, a sínek közt gyönyörűbb apró vadvirágok, mint amiket egy vidéki kiskertben látnál, az alagút a mélybe - és közben végig úgy érzed, hogy jönni fog a vonat... De nem jön. Csak a sínek vannak, meg az érzés, hogy valami ennyire él és mégis ennyire érintetlen, és hogy ennyire mocskos és mégsem szennyezte be az, ami manapság mindent beszennyez...

"We really need a revolution." - avagy keressünk egy menő bulihelyet, és helyette találjunk sokkal menőbb utcazenészeket. Klarinéton és gitáron játszott jazzre táncolni mezitláb a fűben, jó reklámot csinálni az országnak, megtudni milyen hosszú valójában a Kanál... És közben titkon azon gondolkodni, hogy az asztrofizikus, vagy a gyerekcsatorna grafikusa a menőbb foglalkozás...

Éjfélkor Párizsban - avagy késett a vonatunk. Túrahátizsákkal a hátadon érinthetetlenre fáradva magad nem érzed veszélyesnek végigsétálni a sötét utcákon éjjel is nyitvatartró afrofodrászatok tömkelege között, amelyek félig lehúzott redőnnyel, pislákoló fényekkel és kifogyhatatlan számú klienssel az éjszaka legélénkebb motívumai. Egy biztos, vagy dílerek, vagy szervkereskedők... Vagy csak nagyon fáradtak voltunk.
Itt kell megjegyeznem, hogy ha valaha Airbnb-vel szállsz meg, soha ne helyezd üzemen kívül azt a SIM-et/telefont, aminek a számát megadtad a szállásadódnak. SOHA!

Térben és időben is délebbre haladva (csak pár nappal korábban) Bergeracban találtuk magunkat egy hippibuszban. Bár a busz állt, mi szinte folyton úton voltunk. A Périgordban szerzett élményeim közt toplistás az a rengeteg stoppolás, amit az emberiség megrögzött környezetpusztító munkássága ellen elkövettünk az által, hogy mások kocsijában utaztunk egy saját helyett - bár a fő oka inkább az volt, hogy a pénzünk nagy részét már elvertük Avignonban a fesztiválon.

Hogy a Fight Club narrátorát idézzem, rengeteg "single-serving friend"-et kaptunk ez alatt a pár nap alatt a világ minden részéről. Jobb oldali kormányos autón furikázó eredeti angol öregúrtól kezdve robbanószergyároson, Hervé futárszolgálatán (ami sajnos egy pulcsiba került, csak hogy hűek maradjunk a müncheni hagyományokhoz...), sznob holland idős házaspáron és turistabuszon át kamionig mindennel utaztunk, és akkor még fel sem soroltam mindent... Isten nem csinált hülyeséget azzal a Bábellel, így sokkal érdekesebb az utazás. Hihi.

Bergerac volt az első olyan hely, ahol kicsit több időt töltöttünk. Igaz, egész nap mászkáltunk és mindig máshová, de este ugyan abba a hippibuszba másztunk vissza, ugyan abba a bush-ba jártunk ki területmegjelölni és ugyan abba az ágyba feküdtünk le aludni. Csak épp az az érzés hiányzott, hogy egy kicsit "otthon" vagyunk. Tény, hogy nagyon kedvesek és érdekesek voltak a házigazdáink, de épp annyi távolságot tartottak, hogy ne érezzük magunkat igazán kényelmesen. Bár ez így igazságtalan, azt hiszem csapatmunka eredménye volt, hogy nem sikerült annyira összemelegednünk egymással. Végül is rossz érzés nem maradt bennem, az élmények kárpótolnak mindenért. Láttunk hamisítatlan júli 14-edikei tűzijátékot - menőbb mint az augusztus 20! Kóstoltunk bort a borfesztiválon (egy szép mosolyért olcsóbban), hallgattunk tűzoltózenekart, láttunk idős embereket megmosolyogtatóan becsiccsentve élvezni a bulit és helyi alter fiatalokat egy hajléktalannal együtt szórakozni egy technobárban. Mind-mind szívmelengető érzés, így leírva nehéz is elhinni, hogy ennyi mindent láttunk ilyen kevés idő alatt... És még csak a felénél tartunk.

Toulouse tündéri városkáját keresztbe-kasul, hegyen-völgyön, vertikálisan és horizontálisan végigbicikliztük, Pisztáciával és a Kis Viccessel, akiket a házigazdánk bízott gondjainkra az ott töltött 3 napra. (Igaz, az egyiknek a fékje, a másiknak a pedálja akadt, de ajándék lónak - vagy bárminek aminek nyerge van - ne nézd a fogát.)

(A park mellett, ahol mindenki utcazenélt.)

Avignonban a fesztiválon láttunk francia darabot, angol előadást, táncszínházat, ingyencirkuszt, mesét gyerekeknek és felnőtteknek, vesztettünk el papucsot, ettünk a mekiben, hallottunk először magyar beszédet, veszekedtünk, petanque-oztunk 50%ban, nem mentünk fel a Pont d'Avignonra de többször átmentünk a Pont Édouard Daladier-en (szintén google), esett le a fagyink (100%ban), kéredzkedtünk be campingbe, jutott eszünkbe miért imádjuk a színházat, ettük a legfinomabb pizzánkat az út során, stoppoltunk először az út során, sátraztunk először és utoljára az út során és láttunk malacot az út szélén.

És végül a hátrafelé narrációm elérkezett végpontjához - vagy kiinduló, már én sem tudom. Egy biztos: o.n., ha ezt is visszafelé olvasod, sorban lesz. (;

Marseilletől mindenki féltett minket. Kikötőváros, sok a bevándorló, tolvaj, hajléktalan, rosszember. Nekünk ez alatt a három nap alatt más volt a tapasztalatunk. Igaz, tettek nem kívánatos megjegyzéseket a hátunk mögött nem kívánatos fiatalemberek. Igaz, volt akit inkább messzire elkerültünk. Igaz, kapaszkodtunk időnként görcsösen a táskánkba vagy a pénztárcánkba, de ha az ember túlteszi magát az egészséges paranoián és kinyitja a szemét, sok mindent láthat, amit érdemes. Kagylót, rákot, halat egész közelről, Lunacic-t a dörzsszivacsnak álcázott veterán táncos reinkarnációt, nevető sirályokat... Na meg a végtelen tengert.

És ha már itt tartunk, Cassis-ba tett kitérőnk külön szót érdemel. Illetve inkább képeket, mert van, amit nem lehet elmondani leírni. Legszívesebben a képeket se tenném ide, hanem azt mondanám, menj el, és nézd meg magad. És vigyél engem is! *.*

Hiába a sok utazgatás, azért egyszer csak haza kellett jönnünk... Mire már szinte nem is emlékszünk, milyen egy saját ágy kanapé kényelme(tlensége), vagy hogy a "mazsolázni" az nem "gyümölcsözgetni", vagy hogy stadion és bevándorlósplakát, addigra már Ferihegyen voltunk. (Nem, nem Liszt Ferenc Nemzetközi Repülőtér, legalábbis a franciák szerint nem. És én hiszek nekik!)

És ugyan a blogbejegyzés és a francia élménybeszámoló eddig tartott, a nyár még megy tovább. Csak a többi élmény még nem ülepedett le eléggé, hogy írni tudjak róla. Vagy csak belegondolni. Úgyhogy bicikli.

Idétlen Szavak Országa - Tar Láp

Egyszer volt, hol nem volt, túl a Maszat-hegyen, de az Elvarázsolt Erdőn még innen, valahol a Kurta Farkú Malactól délnyugatra terült el egy varázslatos birodalom, amit úgy neveztek: az Idétlen Szavak Országa. Hogy miért hívták így? Nos, erről szól ez a kis történet. Na meg arról, hányféle levél található egy fán, hogyan teljesülnek a kívánságok, avagy milyen egy igazi kötött pályás utazás. Na de hol is tartottunk legutóbb...?

A Lila Pulcsis Lány és a Szürke Pulcsis Lány ismét izgalmas vidéken barangoltak, noha kétségtelen, hogy Szélviharos Szavanna kiskertje nem volt a legbarátságosabb föld az Idétlen Szavak Országában. Pedig egy kiskert azért elég barátságosan hangzik, nem igaz? Csakhogy Szélviharos Szavanna egy óriás volt, így kiskerje sem volt olyan kicsi... Egészen nagy volt, olyan nagy, hogy egy közepesen gyors madárdisznó is csak nagyjából egy hét alatt repült keresztül rajta, és bizony közben nem sok pihenőt tartott!
Tehát az óriást Szélviharos Szavannának hívták. Általában nem mutatkozott a vidéken, mert az egész föld túlságosan mélyen volt neki, olyan magas óriás volt. A felhők épp a térde fölött kezdtek sűrűsödni, szóval Szavanna valójában a felhők fölött élt. Csak két hatalmas lába érte a földet, amelyek azonban olyan simák és fehérek voltak, hogy egy hétköznapi vándor gondolkodás nélkül márványoszlopnak nézte volna őket. Az egyetlen dolog, ami bizonyította, hogy Szélviharos Szavanna mégsem csupán két márványoszlop, az a legyezője volt. Az óriás ugyanis időnként - hogy a kiskert növényei nehogy elbóbiskoljanak  - lehajolt, és hatalmas legyezőjével suhintott egyet-kettőt. Ettől odalent akkora szélvihar kerekedett, amitől a fák és virágok azonnal felfrissültek, és élénkebben virítottak, mint valaha. Így gondozta Szélviharos Szavanna a kiskertjét.
A két kalandor balszerencséjére éppen egy ilyen pillanat érkezett el most is. Először csak a hajuk lobogott, aztán hirtelen a fű is kicsusszant a lábuk alól, és a következő másodpercben már a levegőben voltak! Épp annyi ideje maradt a Szürke Pulcsis Lánynak, hogy egyik kezével a Lila Pulcsis Lány csuklóját, másikkal az első keze ügyébe akadó tárgyat ragadja meg: mintha egy nagyon vékony faág lett volna, de szerencsére kitartott. A szélvihar nemsokára alábbhagyott, a két utazó pedig még magához sem tért, máris a földön találták magukat, egy fa gyökerei közt.
- Nagyon remélem, hogy hamar kiérünk erről a vidékről. - szólalt meg a Lila Pulcsis Lány, miközben egy levélcsomót próbált kibogozni a hajából.
- Hát ez meg micsoda? - a Szürke Pulcsis Lány rácsodálkozott a kezében tartott valamire, amit az imént még kapaszkodónak használt, és azt hitte róla, hogy egy faág. De nem faág volt. Egy kötél volt, a végén egy papírdarabkával.
- "Azt kívánom, bárcsak..." - olvasta a kéziratot a Szürke Pulcsis lány, majd a feje fölé nézett. A fán rengeteg, ehhez hasonló levél díszelgett megbújva a zöld lomb között. - Hiszen ez egy kívánságfa! - kiáltotta. Erre már barátja is felkapta a fejét.
- Jajj, ne! Letéptünk egy kívánságot! - mutatott a másik kezében lévő papírfecnire. - Így nem fog teljesülni. Most tönkretettük valakinek az álmát... - a Lila Pulcsis Lány egészen elszöntyömpörödött. Először a Szürke Pulcsis Lány is kétségbe esett, de aztán eszébe jutott, hogy mit olvasott nemrég a "Pozitív Gondolkodás Kezdőknek és Haladóknak" című kézikönyvben, amit nemrég kölcsönzött a terpék könyvtárából, és felcsillant a szeme.
- Majd mi valóra váltjuk a kívánságát! - mondta elszántan, azzal olvasni kezdte a levelet:
"Azt kívánom, bárcsak visszakaphatnám a könnycseppemet, amit a Tar Lápban elvesztettem. Nagyon hiányzik, mert egy különleges alkalomra tartogattam... Szégyellem magam, hogy ilyen figyelmetlen voltam és nem vigyáztam rá eléggé. Szépen kérlek Kívánságfa, segíts rajtam! Örök hálával: Ábi"
- Ez olyan szomorú... - a Lila Pulcsis Lány még mindig búsan nézte a kívánságot.
- Igen. - értett egyet a Szürke Pulcsis Lány is, de mivel épp gyakorolta a pozitív gondolkodást, inkább felállt, leporolta a nadrágját és segítő kezet nyújtott társának. - Menjünk! Meg kell találnunk egy különleges könnycseppet!

A Tar Láp nem volt messze Szélviharos Szavanna kiskertjétől, így a két kalandor nemsokára meg is érkezett. Még annak idején a Nyakló mesélt nekik erről a vidékről. Valaha nagyon szép, füves-fás, dimbes-dobmos kis erdő volt pillangókkal, madarakkal és telis-tele vidámsággal. Ekkor még nem is hívták Tar Lápnak, mert se tar nem volt, se láp. Ám egy nap különös vendég érkezett erre a kedves kis környékre. Bizony, a Nyakló tizenhetedfokú, világ-bolondja unokaöccse volt az, a szeleburdi és közveszélyes Tarló! Több se kellett szerencsétlen kismadaraknak, pillangóknak, de még a Vidámság is kimenekült erről a vidékről, amikor jött a Tarló, és letarolta. A fák a földbe bújtak, és bokrokká változtak, a virágok becsukták szirmaikat, és ki se merték nyitni többet, a fűszálak pedig esőtáncba kezdtek, mert rémületükben majd' kiszáradtak! Mire a Tarló továbbállt, nem maradt más, csak sár, víz, és a növények közül is csak a kitartóbbak nem álltak odébb, no meg azok, amelyeknek földbe gyökerezett a lába. Legalábbis ilyen volt a Tar Láp, mikor az a hebrencs Tarló végre távozott onnan. Ám azóta sok minden változott...
A Lila Pulcsis Lány és a Szürke Pulcsis Lány bokáig süppedtek a mocsárba. Körülöttük óriási sáslevelek sorakoztak, időnként pimaszul megpöccintve a kobakjukat, vagy meghúzogatva a hajukat. Valahol a lápvidék mélyéről huncut kacagás hallatszott, a szellő pedig vészjósló mogyorós-, epres-, tej,- és sima csokoládé illatát sodorta feléjük, ám pont mielőtt mélyen beszippanthatták volna, sunyin elrántotta előlük.
- Úgy érzem, a Vidámság helyét a Turpisság vette át. - jegyezte meg a Szürke Pulcsis Lány, majd tett két cuppanós lépést előre, mert ott már egy kis lóhere-párna merészkedett elő a sár alól, és mint az köztudott, mindig ott a legpuhább a föld, ahol lóhere van.
- Szerintem egész szép ez a hely. - mosolyodott el végre a Lila Pulcsis Lány. a Következő pillanatban árnyék vetült rájuk, és egy óriási, zöld sas repült el felettük vijjogva. Majd visszafordult, és pontosan a Lila Pulcsis Lány feje fölött hatalmas pukkanással pici, zöld szárnyas valamikre esett szét. Pontosan úgy néztek ki, mint a zöld sas, csak kisebbek voltak, és hosszabb csőrük volt. A Lila Pulcsis Lány ébredt rá elsőként, mikkel van dolguk.
- Hiszen ezek borsóhéj-szúnyogok! - kiáltott fel, és már csapott is, nehogy a kicsi, zümmögő zöld izé megcsípje. Telitalálat volt, a borsóhéj ártalmatlanul lapult ki a Lila Pulcsis Lány tenyerén. Zsebre tette, majd futásnak eredt. A Szürke Pulcsis Lány követte, így már ketten menekültek a szörcsögő lápon át a zsizsegő borsóhéj-szúnyoghad elől. Nemsokára azonban egy egész tó állta útjukat! A Lila Pulcsis Lány azonban nem rémült meg: előkapta zsebéből a lecsapott szúnyogok után maradt borsóhéjakat, és szorgosan rakosgatta őket egymásra a tó víztükrén.
- Mit építesz? - kérdezte a Szürke Pulcsis Lány, és lecsapott egy újabb vérszívót.
- Hajót. - felelte a társa, és tovább ügyködött a kezeivel.
- Hát persze! - csapott a homlokára a Szürke Pulcsis Lány, ezzel véletlenül eltalálva egy újabb sunyi kis vérszívót. - Hiszen a hajó a borsóhéj harmadik állapota. Az első állapot a hüvelyes, amikor még benne van a borsó. - ujjaival mutatta a számot. - A második, a szárnyas. Ilyen a sas és a szúnyog is. - a nyomaték kedvéért le is csapott egyet a héjat pedig odaadta a Lila Pulcsis Lánynak. - A harmadik pedig a hajó! - épp amikor ezt kimondta, a Lila Pulcsis Lány az utolsó héjat is felhelyezte a borsóhéj-hajóra. Már bele is pattantak, és elindultak a tavon egyenesen a nádas mélyébe.
- Leráztuk őket. - állapította meg a Lila Pulcsis Lány. Ahogy egyre mélyebbre értek, a növények sűrűsödni kezdtek. Már nem csak nád volt, hanem egy-két lombjáig a vízbe merült fűzfa, véletlenszerűen elhelyezett vízililiom és néhány kósza szitakötő.
- Annyi csepp van ebben a tóban, igazán megkérdezhetnénk tőlük, merre van az elveszett könnycsepp, amit keresünk. - javasolta a Szürke Pulcsis Lány.
- Jó ötlet! - a Lila Pulcsis Lány kihajolt a borsóhéj-hajóból, és ajkait a tó tiszta vizéhez érintette, majd belebugyborékolt. - Ebbblnébbblzést kégggggrünk, kedbbbbves csebbbpek, nebbládddtak erggggre eggglgy ebbbbblveszeddddt köggggycsebbbbpet, abbbmely bbblugy... - itt kifogyott a levegőből, úgyhogy szünetet tartott, majd folytatta: - bbbblizoggyos Ábbbi tuggggglajdddona?
A tó cseppjei bugyborékoltak egy picit, megvitatták, mit is válaszoljanak, majd azt felelték:
- Kébbbbrddezzéddek a tűblüblüblügyzliliobbbokat! - kis szünet után a vízfelszínen cseresznyék jelentek meg. A Szürke Pulcsis Lány nagyon megörült a mosolygós, piros gyümölcsnek mert nagyon szerette. - Ebbbzeggnek haszzzbblnát vebbbbzitek. Soggg siggkerddt! - azzal a víz mélyére bluggyantak. A kalandorok gyorsan kikapkodták a cseresznyéket a vízből, és már hozzá is láttak a falatozáshoz. Két maggal-célba-dobás közt néha körbenéztek, látnak e tűzliliomot, de nem láttak.
- Ez a cseresznye már-már rémisztően finom! - lelkendezett a Szürke Pulcsis Lány, és annyira belemerült a gyümölcsevésbe, hogy egy magot véletlenül céltalanul dobott el. És lám, a mag éppen egy tűzliliom kelyhében landolt!
- Hapci! - mondta a tűzliliom.
- Egészségedre! - mondták az utazók.
- Köszönöm. - a tűzliliom feléjük fordította narancssárga fejét. - Miben segíthetek?
- Egy kívánságot próbálunk teljesíteni, amit véletlenül letéptünk egy kívánságfáról. - magyarázta a Lila Pulcsis Lány.
- Egy Ábi nevű illető elveszett könnycseppét keressük, amit egy különleges alkalomra tartogatott.
- Ez esetben ajánlom figyelmetekbe a túlparton található Cseresznyemag Csapást. Egy barlanghoz visz, ott talán tudnak segíteni nektek. Csak arra vigyázzatok, hogy kötött pályás! Nem lehet menet közben kiszállni! - kiáltotta még utánuk a tűzliliom a figyelmeztetést, mert a borsóhajó sebesen siklott tovább.
- Köszönjük! - kiáltották vissza a lányok hálásan.

Mikor a túlparton kiszálltak, meglepetésükre valóban egy ösvény tárult eléjük: cseresznyemagokból volt kirakva, szépen libasorban, szabályos távolságra egymástól.
- A Cseresznyemag Csapás! - örült meg neki a Lila Pulcsis Lány, a Szürke Pulcsis Lány pedig elleste az örülését, mert ez is hozzátartozott a pozitív hozzáállás gyakorlásához, hogy ellessük mások örülését és mi is örülünk neki.
- Induljunk el rajta. - javasolta. Elindultak. És bizony nem bírtak megállni! A lábuk csak vitte őket, huplin fel, hupliról le, bozótba be, bozótból ki, cseresznyemagtól cseresznyemagig.
- Ez aztán a kötött pálya! - jegyezte meg kicsit aggódva a Szürke Pulcsis Lány, de végül semmi baj nem érte őket, csak egy kicsit elfáradtak mire végre megérkeztek a végállomáshoz: egy nagy barlanghoz. Bementek. Odabent sötét volt, és mindenhonnan vészjósló csöpögés hallatszott.
- Csipp!
- Csepp!
- Csöpp!
- Ezek a barlangi cseppek korántsem olyan barátságosak, mint azok, amikkel a tóban beszéltünk. - jegyezte meg a Lila Pulcsis Lány.
- Nem hiszem, hogy szívesen látnak minket. - már épp kezdtek volna megijedni, ám ekkor furcsa hang ütötte meg a fülüket:
- Brühhücsöpp! Brühhücsöpp! - hallatszott.
- Csak nem... - a két kalandor egymásra nézett, majd egyszerre kiáltottak fel: - A könnycsepp!
- Önnycsepp!
- Nycsepp!
- Csepp!
- Epp!
- Pp! - ezeket már a visszhang mondta, nem a lányok. Elindultak az egyre hangosodó cseppsírás irányába. A barlang errefelé egyre világosodott. Cseppkövek és fehér kristályok jelentek meg, és így, hogy látták is a barlangi cseppeket és nem csak hallották, már nem is voltak annyira félelmetesek.
- Nézd csak, ott van! - a Lila Pulcsis Lány vette észre elsőnek. A magányos apróság egy kristálykalitka mélyén kuporgott, és csak úgy ontotta magából a brühühühü-ket.
- Ne sírj, könnycsepp! Azért jöttünk, hogy visszavigyünk ahhoz, akihez tartozol, mert nagyon hiányzol neki. - nyugtatgatta a Lila Pulcsis Lány. A Szürke Pulcsis Lány eközben gondolkodott, hogyan is szabadítsák ki a kalitkából.
- Ki zárt be ide, kicsi csöppség?
- Brühhücsöpp! A barlangi cseppek! Elraboltak! - szipogta.
- Akkor valójában nem is Ábi vesztett el téged? - a Lila Pulcsis Lány meglepve fürkészte a csillogást a kicsi könnycsepp mélyén. A csillogás nemet intett.
- Megvan! - a Szürke Pulcsis Lány kisimított egy darabot az egyik lelógó kristályból, majd egy kulcsot gyurmázott belőle. Gyurmázásban verhetetlen volt. Igaz, sose hallgatott azokra, akik ezt mondták neki. Pedig egyszer olyan sárkánytojást gyurmázott, ami aztán kikelt és egy igazi kicsi, kék sárkány lett belőle! Az is lehet, hogy még tüzet is okádott!
Na de ne várakoztassuk szegény könnycseppet! A Szürke Pulcsis Lány kinyitotta a kalitkát, a Lila Pulcsis Lány pedig óvatosan kiemelte onnan a foglyot.
- Szabad vagy! - mondta neki boldogan, de a csöppség csak egy újabb "brühhücsöpp"-pel válaszolt. Volt is rá oka, mert a barlangi cseppek most sokkal agresszívebben kezdek csöpörészni körülöttük, szinte beleremegett a barlang. A két kalandor futásnak eredt, bár a Szürke Pulcsis Lány a biztonság kedvéért még magához vett egy kis kristálygyurmát. Épphogy kiértek a barlangból, mikor az hatalmas dörrenéssel bezárult mögöttük.
- Azt hiszem, egy életre magunkra haragítottuk a barlangi cseppeket. - állapította meg a Lila Pulcsis Lány.
- Nem is baj. Könnycsepptolvajokkal nem barátkozom! - jelentette ki határozottan a társa, majd a kis csöppséghez fordult. - Utaztál már szivárványon? - a kicsi csepp megszeppenve felelt:
- Mindig szivárvánnyal utazom. Bennem is van egy kicsi. - cseperészte. - Nézzétek! - azzal büszkén kihúzta magát, hogy jól látszódjon a benne lévő apró szivárvány.
- Gyönyörű szivárványod van! - dicsérte meg a Lila Pulcsis Lány.
- Tudod csöpi, a barátom nem is olyan régen festett egy nagyon szép Szivárványhidat! Azzal bárhová el tud jutni az, aki tud utazni szivárvánnyal. Oda tudlak juttatni, ha úgy érzed, hogy onnan hazatalálsz. - magyarázta a Szürke Pulcsis Lány, majd mikor a könnycsepp bólintott, elkezdte megformálni a maradék kristályt a barlangból. Nemsokára egy kicsi kristálycsengő ragyogott a tenyerén.
- Csak meg kell rázni. - mondta.
- Megrázhatom én? - lelkendezett a Lila Pulcsis Lány. - Még sose hívtam szivárványt!
- Hát persze! - mosolyodott el a Szürke Pulcsis Lány és a kezébe adta a csengőt. A társa csendített vele egyet, és abban a pillanatban már jött is a szivárvány: először egy, aztán kettő, három, négy, öt, majd hat, végül mind a hét színe megjelent a lezárult barlang sziklafalán.
- Csodaszép! - állapította meg a Lila Pulcsis Lány.
- Csak meg kell simogatni, és máris elvisz a Szivárványhídra. - mondta a Szürke Pulcsis Lány a könnycseppnek.
- Köszönöm! - a kicsi csöpp olyan hálás volt, hogy majdnem elsírta magát. - Ég veletek! - azzal hozzásimult a falon lévő szivárványhoz.
- Vigyázz magadra!
- És mindenképpen értesíts, ha hazaértél! - búcsúztak a lányok.
- Rendben! - ígérte a könnycsepp, aztán eltűnt a szivárvánnyal együtt. A kalandorok elégedetten egymásra mosolyogtak, majd a kívánságcetlire pillantottak. Eltűnt róla az írás: a kívánság teljesült. A Cseresznyemag Csapáson egészen a tópartig mentek vissza, ott pedig megvárták a naplementét. Mennyi új dolgot tanultak már az Idétlen Szavak Országában! Hiszen mikor ideértek, a Szürke Pulcsis Lány sosem gondolta volna, hogy valaha tudni fogja, hogyan kell szivárványt hívni, és a Lila Pulcsis Lány sem ismerte még a borsóhéj állapotának törvényeit. Azt pedig még most sem sejtették, mennyi varázslat és izgalom várja még őket! De ez már megint egy másik történet...

Szeretettel: Kék Pulcsis Lány

Kalandozások Középföldén

"- Most mesélj egy kicsit te. Hogy kerültél ide?
- Bejöttem az ajtón egy Végzet Hegyével..."

És valóban, pontosan így történt. Így keveredtem el az (idei) Tolkien Napra, a másodikra eddigi (majdnem 20! évnyi) életem során. Illetve az, hogy odamegyek, tervben volt tűzhányó nélkül is - (különben is, én inkább gyűrű-párti voltam, abból három is volt nálam, és egyiket sem terveztem a hegy gyomrába hajigálni.)

Abban az ominózus pillanatban - amikor átléptem az Uránia kapuját - elég vegyes érzelmek kavarogtak bennem.
Amiben biztos voltam:
- hogy koffein-hiányom van
- hogy már nem fogok meglepődni azon, hogy cincogó hangú orkok tejturmixért rohangálnak
- hogy különösen negatív kimenetele nem lehet ennek az egésznek, hiszen olyan emberekkel voltam, akik szeretnek és akiket én is szeretek
- hogy nem szeretnék útban lenni (ami egy Végzet Hegyével a mancsodban abszolút nem könnyű feladat, főleg a 7es buszon...)
- hogy szeretnék segíteni (de csak ha nem leszek útban...)
- hogy egy egészen egyedülálló élményben lesz részem

Ami miatt bizonytalan voltam:
- hogy lehet, hogy nincs a közelben kávé (az első zombi arcokat meglátva ez a félelmem persze azonnal elillant)
- hogy egyáltalán nem így képzeltem, hogy "elmegyek a Tolkien Napra" (nem stimmelt a napszak, a társaság, a fáradtsági szint, és természetesen a Végzet Hegye sem)
- hogy nem szerettem volna útban lenni
- hogy a leghalványabb elképzelésem sem volt arról, hogyan fog alakulni ez a nap
- hogy biztos voltam benne, hogy egy egészen egyedülálló élményben lesz részem...

Aztán ahogy beljebb kerültünk, lassan oldódni kezdett minden fajta bizonytalanságom. Megjelent Mogyi, a talpra esett szervező-koordinátor akivel ugyan már találkoztam, mégsem ismertem fel, mert akkor épp az anyakönyvezett nevén futott (illetve csak állt, pici Janka-csomaggal a hátán, aww *.*). És csak nagyon rövid ideig éreztem, hogy útban vagyok. Hamar rájöttem ugyanis, hogy itt senkit nem zavar a jelenlétem és senkit nem érdekel, hogy tulajdonképpen ki is vagyok, mert azt hamar levették, hogy segíteni szeretnék - és csak annyira vagyok jöttment, mint amennyire egy Végzet Hegyével sétáló lány a Tolkien Napon az lehet.

Végül segíteni is tudtam: kidekorálhattuk a "Mi fán terem az MTT?"- sarkot. Sikereink közé tartozik, hogy felszenvedtünk egy egy sorba (és nagyjából 8 méterbe) tömörített manifesztumot a falra, és ezzel rekordot döntöttünk:

"- Ezt egyébként hogy szoktátok felrakni?
- Nem tudom, még soha nem rakta fel senki."

Teleragasztgathattam az üvegfelületeket kis színes buborékokkal (szabályosan, egyenlő távolságra elhelyezve) és a Magyar Tolkien Társaság tagjaival - néhányuk arcképpel is, néhányuk csak (képtelen) történetekkel szállt be a buliba. Mikor már kényelmesen elhelyezkedtünk, és szállingóztak a látogatók is, megjelent Mogyi, és szóvá tette, hogy amúgy mellékesen van valahol egy "Mi fán terem az MTT?" felirat is, amit ki kéne tenni... Valahogy... Valahova. De kreatívak voltunk és megoldottuk, és csak ezek után derült ki, hogy akivel a vége felé díszítgettem, igen sokat elárulhat arról, hogy mi fán is terem ez az MTT - hiszen az elnökség tagja...

Ott is maradtam egy ideig - és azt is megtudtam, amit nem akartam: hogy az MTT valójában a Magyar Tolkien Társaság Társkereső rövidítése (És van, aki ezen meglepődik?! Az egész mese egy gyűrűről szól...), hogy a tagok nagyrésze lelki sérült, akit kiközösítettek vagy csak simán nem tud szocializálódni, és ide menekül, hogy megtalálja magát (Ömm, remekül hangzik...?). Hogy nem nagyon van olyan pár akik együtt maradnak, miután az egyikük MTT-s lesz (Hát igen, Egy gyűrű mind fölött...), hogy kevesen jönnek Tolkien miatt, és annál többen a társaságért, és hogy az MTT-nek és a Gyűrűk Ura Cosplay Clubnak - bár mindketten jelen voltak az eseményen - elég eltérő a profilja, nevezetesen:

"Mi programokat szervezünk meg táborokat, igyekszünk közösséget építeni, ők meg... Kimennek és mutogatják magukat."

És hát itt került sor arra az ominózus szóváltásra, amivel a bejegyzésemet indítottam. A nap során pedig egyre többször jöttem rá, hogy elég nehéz elmagyarázni, hogyan is kerültem oda... Mert azon kívül, amit már elmondtam, tulajdonképpen magam sem értem, hogy csöppentem bele mindebbe. Hogyan lett hirtelen bejárásom a szervezői részlegre (ahol a kávét rejtegették), hogyan ragadott magával egyre inkább az Urániába varázsolt mini-Középfölde, hogyan lehet, hogy bár idegenek között vagyok, mégsem érzem őket annak, és hogyan jutottam el oda, hogy sokkal érdekesebbnek találom kicsi papír-aranytallérok dugdosását egy társasjátékozókkal zsúfolt teremben, mint a Hobbit második részének extra változatát, vagy Szirmai Gergely előadását a filmekről...

De így volt. És amikor a vége felé a lemenő nap utolsó sugarai megvilágították Smaug barlangját és a Magányos Hegyet, és az ott serénykedő tündék is megpihentek, és Középfölde nyüzsgő sokasága kezdett elcsendesedni és visszaszállingózni a Valóságba, és már én is elfáradtam...

Még volt szerencsém elcsípni a Tolkien Tribute Band előadását. Olyan jó érzés volt, hogy láthattam és hallhattam őket - akik így befogadtak, akik megteremtették ezt az egész világot, amely bár kívülről is elég izgalmas, be kell vallanom, hogy beljebbről nézve még magával ragadóbb. És akik - bár messze nem tökéletesek, hiszen hibáznak ők is (és amikor elrontanak valamit, megmosolyogtatóan összenéznek éneklés közben) - mégis látszik, ami ennek az egésznek valahol a lényege: hogy szívből csinálják. És nem csak maguknak: képesek ezt bárkinek átadni, aki hajlandó beengedni őket... És azt hiszem, ebben van a dolog igazi varázsa.

Úgyhogy köszönöm ezt az egyedülálló élményt (mert az lett!) mindenkinek, aki ott volt és befogadott, a tündéknek, orkoknak, hobbitoknak és más izgalmas lényeknek, és legfőképpen útitársaimnak, a Zöld és a Kék Tündének, akik magukkal vittek erre a kalandra.

"Az út örökre megy tovább,
felhők alatt és hold alatt,
de bármily messze tért, a láb
végül hazafelé halad.
S a szem, mely lángot és csatát
látott kőtermek mélyiben,
a régi, ismert mezőkön át
füvön, fán, dombon elpihen."

/J. R. R. Tolkien - A hobbit/

(És akármilyen furcsán hangzik, azért egy kicsit sajnálom, hogy Mordorba nem jutottunk el. Igazán megnéztem volna a Végzet Hegyét működés közben...)

Karácsony képekben

      

Adventi goa'uld hajó épen és felgyújtva

     

      
 Szaloncukor kötözés az Ackroyd-gyilkossággal, és az Év Karácsonyfadísze. (Igen, téged néz. Bármit csinálsz. PONT téged.)

 

       

 

Mézi, a mézeskalács élete és halála. (A gombok TÉNYLEG gumicukorból vannak!)

  

 Egyszarvúszivárványpillangómacska. Cijjog.

A csillag eredetije innen van, ha valaki olyat akar mint az enyém, ahhoz csak el kell rontani az összes instrukciót és akkor biztos menni fog! (;

 

Claire-től, Claire-rel, Claire-nek.

    

A Nyusziba Csomagolt Zokni (félig)nyomtatott változata.

    

Kaptam *.* Ajtótábla. (Már csak egy ajtó kéne hozzá...)

Kaptam. *.* Lesz hol laknia Mézinek.

Idétlen Szavak Országa - A Nyusziba Csomagolt Zokni (Kökény története)

"Ez az a világ, amibe egyszer úúúgy belenéznék, ahogy te látod..."

  /Lila Pulcsis Lány/

Elmesélek nektek egy történetet. Ez egy egészen különleges történet. Hogy miért? Mert egy távoli földön kezdődött réges-régen, amikor az Idétlen Szavak Országa még álom volt csupán, és lakói, a Nyakló, a Nyámnyúl, a Zöld Macska és a többiek még mind meg sem születtek. (Nehéz elképzelni, ugye?)
Ennek a történetnek a főhőse egy kislány, akit Kökénynek hívtak. Kökény egy domboldalon lévő hatalmas, színpompás tornyokkal az ég felé ágaskodó kastély melletti pici, szerény kis kunyhóban élt. Amikor csak tehette, a vidéket járta, és színes dolgok után kutatott. Ha talált egyet, elvitte a játékkastély kapujához, lerakta a lépcsőre, rámosolygott, és elköszönt tőle.
- Viszont látásra! - mindig ezt mondta. Mert csakugyan: az otthagyott tárgyat másnap viszontlátta egy-egy újabb színpompás torony formájában a mesekastély oldalán!

Egy napon azonban különös dolog történt. Mikor visszatért a kastélyhoz kezében egy arany üveggolyóval, a lépcsőn valaki már várt rá... Pontosabban két valaki.
Az egyikük egy fehér, kissé köpcös ló forma állat volt, aki patájával hangosan kopogtatott a kapun. Mellette pedig társa igyekezett bebocsátást nyerni: egy hétpettyes katicabogár volt. De nem akármilyen! Mikor Kökény közelebb ért, láthatta, hogy két félpötty van a katica szimmetriatengelyén!
- Hát ti meg kik vagyok? - kérdezte tőlük barátságosan. A két jövevény meglepetten fordult hátra.
- Én a Hétpettyes Katica vagyok, ő pedig a társam, a Szivárványsörényű Póni. - mutatta be őket a kis bogár.
- Azt hittük, otthon vagy. - magyarázta a Póni, akinek csakugyan a sörénye minden szála más és más színben pompázott.
- De hát én nem ott lakom. Hanem amott! - Kökény a kis kunyhó irányába mutatott.
- Akkor itt kik laknak? - kérdezte a Katica.
- Gondolatok. - felelt vidáman a kislány, majd a lépcsőre helyezte az aranyszínű üveggolyót, rámosolygott, elköszönt tőle és beinvitálta a jövevényeket a kicsiny kunyhóba.
- Miért kerestetek? - kérdezte, mikor már mind kényelmesen elhelyezkedtek egy-egy bögre forró csoki társaságában.
- Segítened kell. - mondta a Katica komoly arccal.
- Meg kell mentened a Nyusziba Csomagolt Zoknit!
Kökény tudta, miről beszél a Szivárványsörényű Póni. A Nyusziba Csomagolt Zokni legendáját mindenki ismerte. Az egész a Szandálkirály és Zoknikirálynő találkozásával kezdődött. A két uralkodó rövidesen egymásba szeretett, és elhatározták, hogy közös birodalmat hoznak létre. Azonban az idill nem tartott soká. A környező, rivális birodalmak, lakói annyit gúnyolódtak rajtuk és győzködték őket, hogy nem illenek össze, hogy egy idő után már maguk is elhitték. Ez az érzés pedig mélységes, egymás iránti gyűlöletet gerjesztett bennük. Hosszas küzdelmüknek - a Zokni-Szandál Összecsapásoknak - végül a Zoknikirálynő tragikus elvesztése vetett véget. Azonban a Szandálkirály - ahelyett, hogy örült volna győzelmének, szörnyű bánatossá vált. Eszébe jutott, milyen volt szeretni a Zoknikirálynőt, és átkozta magát, amiért annak idején hallgatott a sok gyűlölködőre, és hagyta magát eltéríteni a Szerelem útjáról. Elhatározta, hogy megőrzi a királynő emlékét: a birodalom összes zoknijából egyet magával vitt, hogy elutazva egy messzi földre megteremtsék a Béke Országát, ahol senki nem csúfolódik, gúnyolódik és ellenségeskedik, és amelynek lakói szabadon szerethetik egymást. Hogy mi lett velük azóta... Nos, ez már egy másik történet. Viszont amit maguk után hagytak ezen a vidéken, az nagyon is fontos eleme a mi mesénknek: azok a zoknik ugyanis, melyeket a Szandálkirály nem vitt magával, létrehoztak egy saját - elhagyatott - birodalmat. Ez lett a Félpár Zoknik Földje. A legenda szerint azonban volt egyetlen egy zokni, melynek a párját a Szandálkirály nem vitte magával. És ha igaz, amit mondanak, ez a pár azóta is ott raboskodik a Félpár Zoknik Földjén nyusziba csomagolva és várja, hogy megmentsék. És bizony sokan indultak már a megmentésére, mert - állítólag - aki megmenti a Nyusziba Csomagolt Zoknit, azzal Varázslat történik! És hát, ki ne szeretné, hogy varázslat történjen vele?!
Nos... Kökény nem szerette volna. A kislány butaságnak tartotta az egész legendát, butának azokat, akik a Nyusziba Csomagolt Zokni keresésére indultak, és különben is inkább a felemás zoknikat kedvelte, de még jobban szeretett mezítláb lenni - ahogy most is volt. Nem csoda hát, hogy nem fogadta túl lelkesen a két jövevény kijelentését.
- Miért kellene épp nekem megmenteni? Főleg mikor az is lehet, hogy nem is létezik! - álmosan pillantott a Katicára, majd a Szivárványsörényű Pónira, aki nem bírva magát türtőztetni patáival az asztalra csapott.
- De létezik!
- Honnan tudod? Talán megtaláltátok?
- Igen! - vágták rá kórusban a különös látogatók. Kökény hosszú ideje most először lepődött meg. Már el is felejtette, milyen érzés, így kicsit el is pirult mikor megtapasztalta. Hogy leplezze zavarát, gyorsan kortyolt egyet a forró csokiból.
- És csak te tudod megmenteni. - folytatta a magyarázatot a Katica.
- Miért? - kérdezte a kislány most már őszinte érdeklődéssel a hangjában.
- Mert ahhoz, hogy megmentsd, nem elég kicsomagolni. Fel is kell húznod a lábadra. És hát... - a Hétpettyes Katica végigmérte saját apró, ízelt lábait és társa otromba ezüstszín patáit.
- Most már értem. - Kökény még mindig nem kedvelte az egész pár zoknikat, de még kevésbé kedvelte azokat az alakokat, akik annak ellenére, hogy tudtak volna, nem segítettek a rászorulókon. Elhatározásra jutott.
- Segítek nektek. Megmentjük a Nyusziba Csomagolt Zoknit!

- A térkép szerint át kell haladnunk a Neon Fák Erdején. - mondta a Hétpettyes Katica, miközben egy papírlapot böngészett. Mire Kökény és a két jóbarát útnak indult, beesteledett. Az égen ragyogó csillagoknál már csak a Szivárványsörényű Póni kávészembogarai fénylettek élénkebben, ahogy meghallotta, amit a Katica mondott.
- De hisz a Neon Fák Erdeje az én szülőföldem! Onnan származom! - kurjantotta lelkesen. - Csodálatos hely, majd meglátjátok!
Kökény mosolyogva figyelte a most még a szokottnál is élettel telibb lovat, ahogy ezüst patáit szétvetve ugrándozik az úton, majd a Katicához fordult.
- Honnan van térképetek? - kérdezte. Nem értette ugyanis, hogy ha létezik térkép, ami elvezet a Nyusziba Csomagolt Zoknihoz, akkor hogy hogy eddig még nem bukkant rá senki? Ahogy azt sem, hogy ha a két utazó egyszer már megtalálta, miért van szükségük térképre...?
- Amikor találkoztunk a Nyuszival, amibe a Zoknit csomagolták, két dolgot mondott. Az egyik az volt, amit már említettem: hogy a megmentéséhez fel is kell húznod a zoknit. A másik pedig, hogy a Nyusziba Csomagolt Zokni egy útvonalon csak egyszer közelíthető meg. Így ha legközelebb jövünk, másik utat kell választanunk. Ehhez pedig adott egy térképet, hogy biztosan visszataláljunk. - azzal meglobogtatta a lapot. Kökény csak most vette észre, hogy a szokványos vonalak és rajzok helyett csupán a csillagok elmosódott, vázlatos tükörképét látja a lapon. Úgy döntött, a Katicára hagyja a térképolvasást.
- Megérkeztünk! - kiáltott fel a Szivárványsörényű Póni. És csakugyan: előttük az ég felé nyújtózó, rikító neon színű fák ágaskodtak, mintha csak a csillagok fényét akarnák ellopni és magukba olvasztani. A vidék harsány, éjszakai színpompáját pedig csak fokozták a fák közt vidáman cikázó neonnarancs, -zöld és -rózsaszín szentjánosbogarak.
Kökény - bár szerette a színeket - most mégis hunyorgásra kényszerült. Időbe telt, mire megszokta a látványt. Ahogy haladtak egyre mélyebbre a fák csak sűrűsödtek, fényük még vakítóbb lett, és a levegőt megtöltötte a különcségnek az a jellegzetes, megszokhatatlan illata, amely a Szivárványsörényű Pónit is mindig körüllengte. Az erdő pedig olyan lények morajától zúgott, melyeket hidegen hagy mások véleménye, amiért töretlenül árasztják sajátos színpompájukat a Világra. A Póni, bár észre sem vette, maga is halk, különös dalba kezdett.
Kökény és a Hétpettyes Katica azonban egyre csak álmosabbak lettek ettől az andalító zúgolódástól, és a szemüket is elfárasztotta már a szokatlan ragyogás. Mégis úgy érezték, hiába álmosak, az erdő és a fények nem engedik az álom fekete pillangóit szemükre szállni.
- Álljunk meg, kérlek! - szólalt meg végül a kislány. - Elfáradtam. - kérlelőn pillantott a Szivárványsörényű Pónira, aki láthatóan cseppet sem álmosodott el.
- Sajnálom Kökény, de a Neon Fák Erdejében nem lehet aludni. - ásította a Katicabogár.
- Ez így van! - erősítette meg a Póni, a lány fáradt fülének kissé túl harsányan. - De mivel látom, hogy mennyire elpilledtetek, mutatok valamit. - azzal útnak indult. Rövid séta után két vékonyabb, de stabil fa mellett álltak meg. Kökény csak sokadik pillantásra vette észre a törzsükhöz erősített fekete köteleket, és a szintén fekete függőágyat, amit tartottak - és amely fejjel lefelé lógott a fák között.
- Szervusz, Muffin! Sajnálom, ha felébresztettelek... - a Szivárványsörényű Póni eltökélten beszélt a semmihez. - A segítségedet szeretném kérni. A barátaim nagyon elfáradtak, és pihenésre van szükségük, hogy megmenthessük a Nyusziba Csomagolt Zoknit. Nem kérhetnénk kölcsön a függőágyad pár órácskára? - egy rövid ideig semmi nem történt. Aztán a fekete függőágy - ami eddig csak úgy nyelte magába a neon fényt, tömény sötétséggé gyűrve azt - megfordult, és utat engedett a világosságnak. Kökény meglepetésére egy sárga szempár csillogott rá a függőágy fölött lebegve. A szempár körül lévő macska - becsületes nevén Muffin - ugyanis szőrös, láthatatlan feketeségbe burkolózott, és fittyet hányt az erdőre, ahogy nagyjából minden másra is.
- Hát ha ennyire szépen kéred... - ásította unott hangon, majd a szempár kecsesen a földre ugrott, és átadta helyét a jövevényeknek. - Csak aztán át ne szunyókálják az életüket! - tette hozzá olyan hangon, hogy a kislány a macska láthatatlan ajkain kaján mosolyt sejtett kirajzolódni. Azután a szempár távolodni kezdett, tulajdonosa pedig mormogott valamit arról, mekkora álmodozó ez a Szivárványsörényű Póni, hogy azt hiszi, megmentheti a Nyusziba Csomagolt Zoknit.
- Ne féljetek, időben felkeltelek titeket. - biztatta őket a Póni, miközben segített nekik elhelyezkedni a függőágyban. Mikor pedig végre bemásztak, jó éjszakát kívánt nekik, és visszafordította az ágyat a mindent elnyelő feketeségbe. Kökény először megijedt, hogy ki fog esni, de semmi ilyesmi nem történt. Helyette azonnal elnyomta az álom...

Mikor a Szivárványsörényű Póni felébresztette őket, még épphogy csak hajnalodott. Bár a fák harsány színe szelídült valamit, a csillagok még látszottak az ezerszínű égen, és az erdő mit sem veszített élénk hangulatából. Annak ellenére, hogy tényleg csak pár órát aludtak, Kökény teljesen kipihentnek érezte magát, és a szemét sem bántották többé a különös fények.  Elhatározta, hogy ha valaha találkozik még Muffinnal (és észre is veszi a nagy feketeségben) megköszöni neki a szívességét.
Most azonban nem volt idő ilyesmire. Továbbindultak, és mire dél lett, elérték a Neon Fák Erdejének szélét.
- És most merre tovább? - kérdezte vidáman a Szivárványsörényű Póni, noha  Kökény azért érezte rajta, hogy egy kicsit nehéz szívvel hagyja ott a szülőföldjét.
- A Csobogón kell átkelnünk. Ha figyeltek, hallhatjátok is a hangját. - mind füleltek, és egy idő után meg is hallották az egymást követő csobbanásokat. Kökényt nagyon emlékeztette egy forgalmas útkereszteződés morajára.
De mikor odaértek, nyoma sem volt útkereszteződésnek. Csupán egy óriási vízesést láttak, mely azonban nem függönyként alázúduló vízfalból állt, hanem különálló vízoszlopokból, melyek gyors egymásutánban ugrottak fejest a Csobogó alatti medencébe.
- Hogy jutunk át rajta? - kérdezte Kökény, és bizonytalanul végigmérte a Csobogót.
- Nézzétek! - a Katica a zuhatag melletti tisztásra mutatott, melynek közepén teljesen indokolatlanul egy hófehér zongora állt. A Szivárványsörényű Póni váratlan lelkesedéssel a hangszerhez ügetett, majd ragyogó szemekkel végigmérte.
- Ez gyönyörű! - mondta.
- Köszönöm. Ön rendkívül kedves. - a három kalandor összerezzent.
- Ki mondta ezt? - kérdezte Kökény.
- Ha megengedik, én mondtam... - hallatszott egy szégyenlős hang. A kislány, a Póni és a Hétpettyes Katicabogár alaposan körbenézett, de kénytelenek voltak megállapítani, hogy bizony egy lélek sincs ott rajtuk - és a zongorán - kívül.
- Tud valamelyikük játszani rajtam? - kérdezte a hang, melyről most már mind biztosra vették, hogy a zongorához tartozik, akármilyen hihetetlen is ez.
- Hát... Megpróbálhatom. - vállalkozott a Katicabogár, és helyet foglalt a háromlábú széken. Lenyomott néhány billentyűt, majd még néhányat, de valami zavart morgáson kívül semmilyen hang nem érkezett a zongorából.
- Sajnálom, de ezt a dalt nem ismerem. - mondta végül a hangszer röstelkedve. Érezhetően zavarban volt. A Katica és a Póni sokatmondóan egymásra néztek.
- Semmi gond, megtanítjuk! - a kis bogár biztatóan végigsimított az egyik fekete billentyűn. Barátja is közelebb lépett a zongorához, majd a Katica ismét lenyomott pár billentyűt, és időnként a Szivárványsörényű Póni is bekapcsolódott, de megint nem jártak sikerrel. Végül a hangszer bánatos hangon kifakadt:
- Ezt sem ismerem! Sohasem fognak játszani rajtam...
- Ne keseredj el! - biztatta a Katica.
- Csak figyelj, és hallgasd a Csobogó hangját! - mondta a Szivárványsörényű Póni. Kökény lélegzetvisszafojtva figyelte, mi történik. Útitársai ismét játszani kezdtek, és először most sem érkezett hang, azonban egy kis idő múlva mintha az egyes csobbanásokat valami furcsa, mély, távoli visszhang követte volna... A zongora énekelni kezdett! Eleinte csak halkan, egy-egy akkordot, aztán felbátorodott, éneke egybefonódott a Csobogó élénk dallamával, és gyönyörű melódiává nőve ki magát követte a Póni és a Katica játékát. Végül tetőfokára érve elvált tőle, és saját életre kelve bezengte a tisztást és a Csobogó vidékét.
Kökény egészen biztos volt benne, hogy ilyen gyönyörű dalt még nem hallott és talán nem is hall már szebbet soha... Gondolataiból a Hétpettyes Katica zökkentette ki:
- Nézzétek! - a Csobogó irányába mutatott. A vízoszlopok a dallamot követve táncra perdültek, ahol pedig épp nem tekergőztek és kergetőztek, egy nyílás rajzolódott ki a sziklafalban. Nemsokára a dalolás abbamaradt, Kökény pedig egyik ámulatból a másikba esett. A hófehér zongora helyén ugyanis ekkor már egy egyszerű zebra állt. A többi, közönséges zebrától külsőleg csak annyi különböztette meg, hogy nyakában egy elegáns, fekete csokornyakkendőt hordott. Arcán meglepetéssel vegyes boldogság tükröződött.
- Sikerült! - lelkendezett visszafogottan. - Visszaváltoztattak!
- Tehát ezért szerette volna annyira, hogy játsszanak magán! - mutatott rá a Szivárványsörényű Póni, hirtelen megértve a helyzetet.
- Igen! Csak így lehetett megtörni az átkot. - magyarázta a Zongorazebra, majd aggódó pillantást vetett a Csobogó felé. - Nos, szívesen mesélnék önöknek a történetemről, de attól tartok, jobban teszik, ha igyekeznek. - fejével az eltünedező nyílás felé biccentett. Hiszen ahogy a zene abbamaradt, a vízoszlopok is elkezdtek visszarendeződni korábbi, áthatolhatatlan állapotukba.
- Mindent köszönök! És járjanak szerencsével, bármi is legyen a céljuk! - a három kalandor gyors búcsút vett a Zongorazebrától, majd sietve átugráltak a nyíláson, melyet a Csobogó vízoszlopai azonnal be is zártak mögöttük.

Az alagutat követve nemsokára elérkeztek a következő akadályig. Nagyon úgy nézett ki, hogy ez egyben a kaland végét is jelenti, ugyanis előttük egy hatalmas, feneketlen szakadék terpeszkedett, a szakadék túloldalán pedig valami vöröses derengés látszott.
- Tűzfal! - a Póni kávészembogarai elkerekedtek, ahogy felismerte, mi is az.
- Hát ez lehangoló. - állapította meg a Katicabogár, és letottyant a földre. Meglepetésére azonban a kemény, hegyes sziklák hideg érintése helyett sima, könnyed valamit érzett maga alatt.
- Papír...? - ízelt lábaival végigsimított a talajon. - Ez papír!
A Szivárványsörényű Póni és a kislány értetlenül figyelték társukat, amint lelkesen tapogatja a földet... Aggodalmuk pedig csak nőtt, ahogy a Katica egyre közelebb ért a szakadék pereméhez.
- Vigyázz! - kiáltottak rá kórusban.
- Nyugalom! - azzal magabiztosan a szakadékba lépett, és társai legnagyobb meglepetésére megállt rajta. - Ez csak kirakós! - azzal felemelt egy darab szakadékot, és diadalmasan meglobogtatta. A Póniból kitört a nevetés, és ezüst patáival szórakozottan ő is felpiszkált egy puzzle-darabot.
- És a tűzfallal mit kezdünk? - kérdezte Kökény. A játékba belefeledkezett társai egy pillanatra felkapták a fejüket, majd a Katica elmosolyodott.
- Mi sem egyszerűbb: eloltjuk. - mondta.
- És mégis mivel? - a kislány értetlenül figyelte, ahogy a bogár letépkedi a szakadék-mintát a kirakós-darabról.
- Hóeséssel. - felelte, majd megkérte Kökényt, hogy csinálja, amit ő. Rövid idő elteltével a szakadék nagy részéből már csak letépkedett papírfecnik maradtak, a Hétpettyes Katica mellett pedig egy kupac fehér, üres kirakós várakozott, hogy végre hópihékké válhassanak.
- Köztudott, hogy a kirakós-darabok szükség esetén hópelyhekké alakíthatók. - magyarázta a Szivárványsörényű Póni Kökénynek két tépkedés között. Eközben a Katica a már elkészült darabok közül néhányat markába zárt, ráfújt egyet, majd a mennyezet felé szórta őket.

Az első fehér kis pihe éppen Kökény orra hegyén landolt. A kislány elmosolyodott. Szívét az a fajta boldogság járta át, melyet csak a gyermekek éreznek, és csakis akkor, mikor leesik az első hó... Lelkesen fújta és dobálta a puzzle-darabokat, a pelyhek pedig csak hullottak és hullottak, ragyogó fehérséget varázsolva a barlangba. A három kalandor a nagy nevetés és játék közben észre sem vette, hogy a tűzfalnak már nyoma sincs. Csupán egy nagy víztócsa maradt a helyén, és rengeteg kiégett, nedves félpár zokni (a szürke negyvenkilenc árnyalatában). Kökény két ujja közé fogva felemelt egyet.
- Azt hiszem, elértük a Félpár Zoknik Földjét!

Nemsokára kiértek a föld alól. Odafent a fáradó napsütés arany sugarai fogadták őket. Ahogy egyre több különféle félpár zokni mellett haladtak el - melyek olykor egy-egy bokorból kandikáltak ki, máskor a semmi közepén lévő komód fiókjában szunyókáltak békésen, vagy épp egy szárítókötélről lógtak le, melyet két fa közé feszített ki valaki - kezdték sejteni, hogy közel járnak. A Hétpettyes Katica már nem tudta kiolvasni a térképből, hogy merre kell menniük, így csak a megérzéseiket követték, míg végül egy - a két jóbarát számára - ismerős hang igazolta, hogy jó felé járnak.
- Látom, sikerült visszatalálnotok. Ó, és útitársat is hoztatok magatokkal! - a kislány összerezzent, mert a valami éppen mögötte szólalt meg. Megpördült, de semmit nem látott.
- Bemutatom Kökényt. - a Szivárványsörényű Póni büszkén tette patáját a leány vállára. - Ő fogja megmenteni a Zoknit!
- Üdvözlöm... - Kökény udvariasan kezet nyújtott az előtte lévő semminek, mely azonban nyilvánvalóan mégis volt valami. És az a valami puha, szőrös manccsal megszorította a kezét.
- Én is üdvözöllek, Kökény.
- Bocsánat... de... Megkérdezhetem, hogy miért nem látlak? - a kislány nem teljesen tudta, hogyan forduljon a - most már tudottan szőrös mancsú - valamihez.
- Mert Színtelen vagyok. - hangzott a szomorkás válasz. - Engem csak félig találtak ki... Ezért nincsenek színeim.
- De hisz ez szörnyű! - Kökény arcán mélységes felháborodás jelent meg. - Senkinek sem szabadna így elhanyagolni a fantáziáját! - azzal kotorászni kezdett a ruhája zsebében, és elővett egy furcsa tárgyat: egy buborékfújót.
- A játékkastély lépcsőjén találtam egy reggel. - magyarázta a kislány. - A három kedvenc tornyom akkor tűnt el: egy kék, egy lila és egy zöld torony. Megfelelnek ezek a színek, kedves...?
- Nyuszi.
- Kedves Nyuszi? - fejezte be a mondatot Kökény, és az ajkaihoz emelte a buborékfújót.
- Nem egészen tudom, miért kérded, de ezek nagyon szép színeknek hangzanak. - felelte bizonytalanul Nyuszi, a Színtelen. A kislány ekkor mély levegőt vett, és kifújta a buborékokat: egy kéket, egy lilát és egy zöldet. Azok pedig utat találtak maguknak a félig-kitalált-lény felé, és változatos színekbe öltöztették.
Kökény elégedetten figyelte, ahogy Nyuszinak alakja lesz: először a szőrös mancs jelent meg, virító smaragdzöld színben, majd az egyik fülén tűntek elő királykék foltok, pisze orra pedig levendula-lila színt kapott. Szép lassan kirajzolódott az arca, és az arcán a boldogság, hogy végre befejezték.
- Köszönöm! Nem is tudom, hogyan háláljam meg... - a frissen kiszínezett lény meghatottan csodálta magát.
- Hát... A barátaim azt mondták, te vagy az a Nyuszi, akibe a Zoknit csomagolták. Hogyha esetleg ide tudnád adni... - puhatolózott a kislány, gondolatmenetét azonban váratlan kacagás szakította félbe.
- Ti azt hittétek, belém csomagolták a Zoknit? - kérdezte a Katicát és a Szivárványsörényű Pónit.
- Nos... Elég rejtélyes voltál, és csak annyit tudtunk, hogy Nyuszi vagy... - vakargatta fejét a Hétpettyes Katica.
- És a térképet is te adtad! - érvelt a Póni.
- Az igaz. Végül is, nem is tévedtetek olyan nagyot. - Nyuszi, a Frissen Színezett felhagyott a kacagással, és lágy hangon megjegyezte: - Én ugyanis tudom, hol a Nyusziba Csomagolt Zokni. Kövessetek! Meg fogtok lepődni, mikor meglátjátok.
Nem kellett messzire menniük. Egy göcsörtös, fáradt, öreg fához értek, melynek hatalmas odvában egy pici láda hevert.
- Kincsesláda! - lelkendezett a Szivárványsörényű Póni. Nyuszi előhalászta a kulcsot, és kinyitotta a ládát, amely azonban látszólag üres volt. Kökény azonban ezúttal már egyáltalán nem lepődött meg ezen. Hiszen annyi mindennel találkoztak már útjuk során, ami nem az volt, aminek látszott: a Zongorazebra, a szakadék, maga Nyuszi, a Nemrég Kiszínezett... A kislány ismét elővette a buborékfújót és pár apró kis gömböt fújt az üres kincsesládába. A kék, lila és zöld buborékok egy pillanat alatt láthatóvá varázsolták a tartalmát: egy pár pöttyös zokni volt, nyusziba csomagolva: azaz egymásba gyömöszölve éppen úgy, hogy egy nyuszi alakját formázzák...
A három kalandorból kitört a nevetés. Valóban meglepődtek, mikor meglátták. Eszükbe sem jutott, hogy a Nyusziba Csomagolást nem szó szerint kell értelmezni, és hogy a rejtély talán mégsem annyira rejtélyes, mint gondolták, csupán egy kis fantázia kell a felgöngyölítéséhez. Mikor végül abbahagyták a hahotázást, a Szivárványsörényű Póni és a Hétpettyes Katicabogár a kislányra emelték tekintetüket.
- Most már csak egy dolog van hátra... - a Póni sokatmondóan a zokni felé biccentett, a Katica pedig Kökény fedetlen lábujjait bámulta. A leány mély levegőt vett, majd bólintott. Eljött az idő, hogy felhúzza a Nyusziba Csomagolt Zoknit, és Varázslat történjen vele. Kicsit tartott a következményektől, de ahogy barátaira pillantott tudta, hogy nincs mitől félnie. Hiszen annyi mindenen keresztül mentek már, mire eljutottak ide...
Kökény kicsomagolta a zoknikat, és gondosan felhúzta először az egyiket, majd a másikat, aztán lehunyta a szemét, és várt...

És mikor legközelebb kinyitotta: nyoma sem volt Nyuszinak, a kincsesládának, a buborékfújónak, de még a Szivárványsörényű Póninak és a Hétpettyes Katicának sem. Kökénnyel egyedül bozontos fejű, vidám plüsskutyája nézett farkasszemet, aki az álmát vigyázta. A kislány elmosolyodott, megmozgatta pöttyös zokniba bújtatott lábujjait, majd a takaró alá bújva magához vonta a plüssállatot, hogy a fülébe súgja:
- Ha elmondanám, úgysem hinnéd el...

Itt ért véget a Nyusziba Csomagolt Zokni története. Kökényé azonban tovább folytatódott: a kislány azóta felcseperedett - ma talán a Kék Pulcsis Lány személyében ismerhetitek. Sok minden történt vele, de a világot, ahol egyszer már járt, sohasem felejtette el, és mindig szeretettel gondolt vissza rá. Csak két barátja, a Szivárványsörényű Póni, és a Hétpettyes Katicabogár hiányzott neki néha... De csak egy darabig. Hiszen bennetek - kedves Lila Pulcsis Lány és kedves Szürke Pulcsis Lány - megtalálta őket. És mint mondtam: az Idétlen Szavak Országa Kökénynek még álom volt csupán, de a Kék Pulcsis Lánynak valóság - Ti tettétek azzá.
A Neon Fák Erdeje, a Kiszáradt Sivatag, a Terpe Szállás és a Félpár Zoknik Földje - ezek nélkületek nem léteznének, és mind épp úgy a tietek, mint az enyém. Ha pedig valaha azon gondolkodnátok, hogy juthattok el az Idétlen Szavak Országába... Nos, a Szivárványsörényű Póni hátán, vagy a Hétpettyes Katica szárnyai alatt bármikor visszatalálhattok. Mindig lesz számotokra hely.

Szeretettel: Kék Pulcsis Lány