2014. augusztus 30., szombat

Öszi éjjelek

Jelentéktelennek tűnő esemény volt, mások talán meg se jegyeznék. Minden valószínűség szerint felvonnák a szemöldöküket, megvonnák a vállukat, aztán elfelejtenék az egészet. Én se értem, miért ragadta meg ennyire a figyelmemet az a fiatalember. Teljesen átlagos fickó volt, átlagosan, előreszegett ábrándos tekintettel bandukolt az átlagos utcán egy átlagos őszi éjjel.
Az utcalámpák sápadt fényt vetettek rá, ettől ő is kissé sápadt lett. A keze hosszú szövetkabátja zsebében volt, valószínűleg ökölbe szorítva. Hűvös volt a levegő. A férfi orcája kipirult, ajkai előtt visszafogott kis párafelhő jelent meg olykor-olykor. Nem sietett, de nem is ment lassan. Csak olyan... Átlagosan.
Aztán valami történt. Nem tudom, micsoda. Nem láttam, egy pillanat műve volt - és nem is láthattam, mert odabent ment végbe, benne. De éreztem, hogy megváltozott. Ne kérdezzétek, hogyan. Talán túlságosan figyeltem - nem is értem, valóban nem volt feltűnő jelenség.
Megtorpant. Felemelte a fejét, a tekintetünk összeakadt. Bár nem engem nézett, inkább valamit mögöttem, vagy rajtam, vagy bennem. Aztán a pillantása lejjebb siklott. Meglátta azt a hatalmas összegereblyézett levélkupacot - amiben egyébként szintén nem volt semmi különleges, de tényleg a világon semmi. Nézte egy darabig, aztán elmosolyodott. Fogalmam sincs miért, de én is elmosolyodtam. Úgy nézte, és úgy mosolygott arra a már-már felháborítóan semmilyen falevél-kupacra, hogy attól egyszerűen nem lehetett nem jókedvre derülni. Aztán nevetni kezdett. Csöndes fuvallat szaladt végig a hátamon, megrezegtette a levélkupacot is. Tudom, hogy őrültség, de olyan volt, mintha a szél válaszolt volna a férfi nevetésére. Mintha vele nevetett volna...
Ha ott lettél volna, nem néznél most hibbantnak. Izgatott lettem ettől az egésztől. Annyira felemelő volt - egy fiatalember, amint Isten tudja, milyen megfontolásból belenevet az őszi éjszakába egy falevél-kupac láttán - szinte már abszurdan jelentéktelen kis történés a Világ óriás forgatagában...
Aztán a férfi egyszer csak megpördült, és hanyatt dobta magát. Egyenesen bele a levélhalomba. Bele sem gondolt, hogy mi van, ha van alatta valami. Hogy mi van, ha baja esik. Nem érdekelte, hogy nyirkos, hogy földes, hogy hideg. Nem érdekelte semmi.
Bár végülis miért érdekelte volna? - tettem fel magamnak a kérdést. Hiszen annyira nem volt jelentősége... Sem neki, sem a levélnek, sem semminek abban a pillanatban. Talán ezért volt annyira végtelenül felszabadító látvány.
Feküdt még egy darabig nevetve a lomhán remegő falevelek közt, csukott szemmel és nyitott szájjal. A páragomolyagok az arca előtt megszaporodtak - felbátorodtak ők is, azt hiszem. Aztán szép fokozatosan a nevetés elfáradt. Mikor már mindent, mindent amit ebből a pillanatból kihozhatott - ő, a fiatalember és az őszi éjjel - abbahagyta a történést és visszatért a semmihez. Bár így utólag visszagondolva: semmi nem történt... Nem hiányzik. Így volt a legszebb a búcsú. Pontosan úgy és pontosan akkor, pontosan ennyi idő alatt. Az Univerzum kevés tökéletes pillanatainak egyike volt ez - amikor érzed, hogy minden összeér.
Végtelen nyugalom lett úrrá rajtam akkor. Elengedtem magam - életemben talán először, teljesen.
Zuhantam, és zuhantam békésen a semmibe. A tenyerén landoltam. Rám nézett - nem mögém, rám. Egyenesen rám. Megértettük egymást, tudtam. Elnevezett Alvinnak. Azóta szeretem az őszi éjjeleket.

2014. július 20., vasárnap

Totemek és csontok

Mert a táborozás felszabadítja a kreatív energiákat...


Egy plüssállat belülről

"Ez a kép az Élet. Legalábbis számomra minden benne van." /A lány, akivel rajzoltuk/
"Ne haragudjatok, de akárhogy is nézem, ezen a képen túl sok a kolbász." /random Deák téri pasi/
Avagy az a YOLO, ami sohasem lesz mainstream
Indián harci díszek
Totemcsirke

2014. július 12., szombat

Möge die Macht mit dir sein

Mire nem jó az internet... Anélkül fogalmam sem lenne, mit jelent a fenti sor. Mert hát a német nem tartozik a kedvenc nyelveim közé. Olyan agresszív - és aki ezt vitatja, annak figyelmébe ajánlanám az alábbi kis illusztrációt:



(Az egyetlen német szó, amit hajlandó voltam a fejembe vésni - najó, a schmetterlingen kívül, de azt ilyen blogháttérrel nem magyarázom, miért.)

Szóval kint voltam Münchenben Müntyenben (amiben ty van az rossz nem lehet - lásd: bötyködő, tüttyögtetés, szmötyi - ésmégsorolhatnám). Igazi hejcegnőváros! Három napunk volt hejcegnőtársammal felfedezni csodáit, pontosabban öt, de hát utazni is kellett - igaz, hintó helyett railjettel libegtünk át a határo(ko)n oda meg vissza, és a pejparipa puffogása helyett egy mutáló metál macska biztosította a kötelező alapzajt a síneken töltött kétszer fél nap alatt.

De hát ne sírjon a kényelemért az, aki indulás előtt három nappal álmodja meg az utazást úgy egyáltalán... Következésképp hejcegnőlakosztályunk egy hippikemping lett: óriássátor tucatalvással polifoamokon, színes stringlightok (ez hogy van magyarul?) ameddig a szem ellát, közös konyha amit mindenkitakarítsonkimagautánkivévehameccsvanmertakkorúgysemfogjasenki - be is zárták egy napra, de kit érdekel, HÉTEGY!

Izé... Szóval olcsó, jó, rendes, segítőkész, jó humorú bajor bácsikkal és nénikkel a recepciósablak túloldalán, tényleg csak ajánlani tudom! Bár odakint nem ment ritkaságszámba a turistákkal való előzékeny magaviselet - csak hogy ily emelkedetten fogalmazzak, bár az is lehet, hogy megérezték felsővonalbeli származásunk levakarhatatlan auráját - noha igyekeztünk elfedni csapzott, bőrigázott, szakadt turistamaskarával, de ezek szerint nem elég sikeresen. Hiába, a vér nem válik vízzé. (Víz meg amúgy is volt elég - talán kicsit sok is...)

De az apróbb nehézségek ellenére tárt karokkal - és szerdai ingyenjeggyel - várt minket a Pinakothek, niggahattyúk úsztak köszöntésünkre a Nypmhenburg kastély kertjében...

... Megszakítjuk adásunkat - itt kell megemlékeznem ugyanis Elzáról. Fél éven át kísért utamon, velem volt jóban-rosszban, hóban-fagyban, táskában-zsebben, szeretett és gyűlölt, összekeverte a számokat a kontaktlistámban, felesleges holland női hangokat töltött le, belefagyott a legegyszerűbb feladatokba, mindig a legeslegrosszabb pillanatban merült le és még az sms-eimet is ritkán volt olyan drága megjeleníteni, hogy a messenger üzeneteimről már ne is beszéljünk, a kis genya, troll, ingyenélő, gyökér, kö... khm. Nyugodjék békében most, hogy már az örök Nypmhenburgi-nelépjafűre-decsakazértisodaléptem-milettavége-mezőket járja...

Elza
2013.12.25. - 2014.07.08.

...hablekornisok fogadtak a Müller'sches fürdőben, és mondanom sem kell, hogy a kiszemelt koncerten díszvendégként trónolhattunk az oldalsó korláton - fizetni nem kellett, még bakot is tartottak nekünk, és az alattvalók odabent pacsikkal és "Oh, you've made it!" felkiáltásokkal köszöntöttek bennünket.

(Konklúzió: ritkanagy mázlisták vagyunk, a müncheniek pedig iszonyatosan jó arcok. Az itteni nemritkán rosszindulatú koszfészekből odaszabadult turistákként ez a hozzáállás meglepett és lenyűgözött mindkettőnket sőt, azt hiszem ez fog a legjobban hiányozni...)

A hazaindulás időpontjára végül (sőt, már 27 perccel előtte - mert valaki, khmneménádehogy, elnézte a hazavonat indulását) a martenslistánk nagyrészét, ha nem az egészet kipipálhattuk. Még azt is sikerült kiszámolnunk két pályaudvaronmajdnemelalvás között, hogy ha három nap elegendő, hogy az ember lánya egy várost bejárjon, akkor egy évbe nagyjából százhuszonkét város meglátogatása férne bele! Tökjólhangzik és tökhibás a számítás, de tökfáradtakvoltunk és töknemlényeges, mert annyi pénze még egy hejcegnőnek sincs, hogy folyton csak utazgasson - sajnos.




Mindenesetre ha valaki netán arra vetemedne, hogy Müntyen felé veszi az irányt, itt van pár hasznos tapasztalat:

- vízálló cipő KÖTELEZŐ!!! - bár a plattyogásban is van ty betű, annyira mégsem vicces...
- free wifi nagyjából csak a turistanegyed főterén van, de ott egész jó minőségű, bár hülyén néz ki, amikor az emlékmű mellett mindenki kockul
- a kávézóban feltett "Do you have coffee?" kérdés igenis lehet releváns
- azért olasz a francia, mert német
- a vintage a hagyományos bajor ruhákat jelenti használt kiadásban
- nem kell szívni ahhoz, hogy lilára fess egy fát
- kevés a szemetes, és az, hogy némelyik "Ascher" felirattal van ellátva, nem a bajorok ex-SZFE-rektorunkról alkotott véleményét tükrözi
- magyar ízek akadnak hébe-hóba, például az ungarisch salami ízű fagyi, de azért aki igazán gasztrohungarista, annak ajánlott vinni egy kis (míves) kolbászt, kalácsot, meg a finom ivólevet Ászokot desszertnek egy kis Hétvezér borral, és akkor már majdnem a mongúz, szurikáta, rozmár, és vombat telepnél tartunk, egy csipet sünnel fűszerezve!

Néha elgondolkodom, hogy írhatnék értelmes dolgokat is erre a blogra...
molinó a szálláshelyhez vezető út fölött

 ...de szerencsére mindig elvetem az ötletet! (=

2014. június 8., vasárnap

Idétlen Szavak Országa - A Kiszáradt Sivatag

Egyszer volt, hol nem volt, túl a Maszat-hegyen, de az Elvarázsolt Erdőn még innen, valahol a Kurta Farkú Malactól délnyugatra terült el egy varázslatos birodalom, amit úgy neveztek: az Idétlen Szavak Országa. Hogy miért hívták így? Nos, erről szól ez a kis történet. Na meg arról, hogyan népesítsünk be egy kihalatlanságtól kihalt vidéket a környék legmorbidabb növényfajával, vagy hogy mi mindent elérhet valaki a "cuki-szerencsétlen" taktikát alkalmazva. De ne szaladjunk ennyire előre, folytatom inkább onnan, ahol a legutóbb abbahagytam...

A Szürke Pulcsis Lány és a Lila Pulcsis Lány már két teljes napot eltöltöttek a Terpe Szálláson. A Nyakló igazat mondott: a terpék valóban vendégszerető népek voltak. Köreikben kalandoraink könnyedén kipihenték a Csend Földjén elszenvedett fáradalmakat, bár még vagy egy teljes napig nem sikerült leszokniuk a "nyers banán" jelszó használatáról a suttogások előtt, holott a terpék vidékén már nem volt szükség rá.
De harmadnapra tökéletesen kalandra készek voltak ismét. Elhatározták hát, hogy felfedezik az Idétlen Szavak Országát és útnak indultak. Nem jutottak azonban messzire - pontosabban csak a Terpe Szállás kétszárnyú kapujáig, ami épp éjfekete tollait tisztogatta, mikor egy apró valami jelent meg a Szürke Pulcsis Lány, egy másik pedig a Lila Pulcsis Lány előtt. Az első, ami a Szürke Pulcsis Lánynak feltűnt az volt, hogy a valami nagyon szerencsétlenül néz ki - akár mi is legyen az.
- De cuki! - kiáltott fel mellette a Lila Pulcsis Lány, és kezébe vette az előtte lévő "cuki" valamit. Közelebbről megnézve egyértelművé vált, hogy a cukiság növény alapú lehet, mert óriási szirmai, és mozgékony kis zöld indái voltak.
- Segítened kell! - kérte a meglepett lányt, aki majdnem elengedte, ám a virág megragadta kacsaival a kacsóját* kezét.
- Jó, jó, csak ne szorítsd úgy az ujjaimat! - kérte a Lila Pulcsis Lány, mikor a keze már kezdte megközelíteni a pulcsija árnyalatát, majd megkönnyebbülten felsóhajtott, ahogy a kacsok lazultak. Ez alatt a Szürke Pulcsis Lány is a kezébe vette a szerencsétlen kis növénykét.
- Nagy utat tettünk meg. - lehelte a virág.
- Honnan jöttetek?
- A Kiszáradt Sivatagból.
- Az meg hol van? - kérdezte a Lila Pulcsis Lány úgy, mintha meglepné, hogy három nap itt tartózkodás után van olyan hely az Idétlen Szavak Országában, amiről még nem hallott.
- Hát... Tulajdonképpen szomszédos a terpék vidékével.
- Nem azt mondtátok, hogy nagy utat tettetek meg? - a Szürke Pulcsis Lány gyanakvón mérte végig a két zöldfülűt.
- Tudod, ez nekünk, indánjáróknak elég nagy út... - mutatott rá a szerencsétlen.
- És miben tudunk segíteni nektek? - a Lila Pulcsis Lány láthatóan egészen megkedvelte a kis lényeket. Még azt is megkockáztatta, hogy ujjával óvatosan megsimítsa az egyik hatalmas szirmot, de a virágnak nem tetszett a dolog, mert ügyesen elnasztiázott előle.
- Hajdanán a Kiszáradt Sivatag gyönyörű hely volt. Fehér homokjából szinte méterenként magasodtak a szebbnél szebb akasztófák, mert mindig volt kit felakasztani. De mióta a szomszéd királyságban már nem a Kegyetlen Király az úr, az akasztottak száma egyre csökkent. Mára a birodalom olyan békéssé és bűnözésmentessé vált, hogy szinte egy lakója sem jut bitóra... Hát nem szörnyű? - hadarta a cuki virág, már-már sírva. A két jóbarát összenézett. Még senkit nem hallottak amiatt szomorkodni, hogy nincs elég halálraítélt egy királyságban.
- Mik vagytok ti? - tette fel a mindkettejükben érlelődő kérdést a Szürke Pulcsis Lány.
- Hát akasztófavirágok!
- Hogy mik?! - érdeklődtek kórusban a lányok.
- Akasztófavirágok. Baj? - a szerencsétlen növény indába tette kacsait.
Ebben a drámai pillanatban jelent meg a Lila Pulcsis Lány lábánál egy lyukas garas és egy negyvenhét-millió pengős, kezükben egy növényhatározóval (ISBN: 447-42-2316-158-4, 2012-es kiadás, Idétlen Szavak Országa).
- Pszt! Ti odafönn! - a lyukas garas ügyesen hívta fel magára a figyelmet. - Láttatok mostanában Valószínűtleneket? Csak mert ha láttok, kerüljétek őket! Szörnyű népség!
- Mostanában nem járt erre semmi ilyesféle. - állította teljes meggyőződéssel a Szürke Pulcsis Lány.
- Akkor jó.
- Öm... Esetleg elkérhetnénk azt a növényhatározót? - érdeklődött a Lila Pulcsis Lány a lyukas garas és a negyvenhét-millió pengős hűlt helyétől. Szerencsére azonban az említett könyvet ott hagyták kalandorainknak.
- "Akasztófavirágok: a napos, meleg éghajlatú élőhelyeket kedvelik. Bitófák gerendáin laknak. Táplálékukat az akasztottakból, a faanyagon keresztül nyerik. A halálraítélt teljes lebomlásakor virágba borulnak, és "meggyászolják" a halottat. Ekkor sírják kristályos homokkönnyeiket, környezetük ezért általában sivatagos. A simogatást és a gyengéd közeledést rosszul tűrik."
- Mindent értek. - bólintott a Szürke Pulcsis Lány. - Már csak egy kérdésem van: mi történt a Kegyetlen Királlyal?
- Megmérgezték az esküvőjén. - felelte a szerencsétlen akasztófavirág.

A Kiszáradt Sivatag igencsak siralmas látványt nyújtott. Barna földjét mély repedések hasították több darabba, és a vidéken közel s távol semmilyen élőlény nyomát nem lehetett felfedezni. Az egyetlen dolog, ami megtörte a sík terep lehangoló monotonitását, az a rengeteg korhadt, sötét akasztófa volt, melyek magányosan meredtek az ég felé elszórva a sivatag homoktalan földjén.
A kis csapat egészen elszöntyömpörödött.
- Hát ez szomorú. - állapította meg a Lila Pulcsis Lány. - Mit tudnánk tenni?
- Hát... Ha lennének hullák, újra benépesíthetnénk a vidéket. - tűnődött a cuki virág.
- Ne nézz ránk! - a Szürke Pulcsis Lány elkapta tekintetét a növényről. Abban egészen határozottan biztos volt, hogy nem szeretné egy akasztófán lógva végezni, még akkor sem ha ezzel egy kihalófélben lévő fajt ment meg. - Biztos van rá normális mód, hogy táplálékot szerezzünk nektek.
- Normálisnak lenni viszonylagos. - duzzogta halkan a szerencsétlen akasztófavirág. A másik azonban töretlen lelkesedéssel kezdett magyarázni:
- Nem olyan messze innen létezik egy hely, ahol pont az ilyen problémákkal foglalkoznak. Gazság Ügyi Intézetnek hívják.
- Akkor miért nem mentetek el oda?
- Mert a Gazság Ügyi Intézet a Zöld Macskán túl található. Márpedig a Zöld Macska állandóan mozgásban van, és mi, lassú szerzetek nem tudnánk utolérni.
- És merre található ez a bizonyos Zöld Macska? - érdeklődött a Lila Pulcsis Lány.
- Na, hát ez az! - fakadt ki most a szerencsétlen akasztófavirág, amitől csak még szerencsétlenebbnek tűnt. - Bárhol lehet.
- Akkor sohasem fogjuk megtalálni.
- Dehogynem! - szólt most a Szürke Pulcsis Lány, egészen meglepődve barátja hirtelen jött negativitásán. - Nincs más dolgunk, mint kirakni egy kis macskaeledelt, és várni, mi történik.
Így is tettek. A Szürke Pulcsis Lánynál épp akadt egy kis macskaeledel, mert cicában (és elkeveredett telefonos névjegyzékekben) otthon volt. Leültek, és vártak. Alig telt bele pár fájdalmas akasztófanyikordulásba, és már meg is érkezett a Zöld Macska előfutára: a szerencsétlen virág akkorát tüsszentett, hogy még a csészelevelei is beleremegtek.
- Eblídeddeb bár a bacsgaallergiábad? - szipogta szerencsétlenül. Sajnálkozni azonban egyik társának sem volt ideje, mert ekkor felbukkant előttük egy ragyogó borsóhéj-színű alak, aki bár nem nőtt akkorára, mint egy kamion, de még éppen nagyobb volt egy fűnyírónál, és ahogy közeledett feléjük, folyamatosan nyávogott.
- A Zöld Macska! - kiáltott fel lelkesedését visszanyerve a Lila Pulcsis Lány, majd arca hirtelen elkomorult. - Azt hiszem, nem lesz elég neki a macskaeledel.
- Az már nem a mi problémánk. Nézzétek! - a cuki akasztófavirág indája kicsapódott a Kiszáradt Sivatag egy korábban még sivár pontja felé. Most azonban ott, ahol az imént még a homok hűlt helye volt csupán, egy óriási, sötét épület magasodott, rajta az arany felirattal: Gazság Ügyi Intézet.

Míg a Zöld Macska befalta a fél fogára sem elegendő, de annál ízletesebb eledelt, amit kalandoraink ott hagytak neki, a két Pulcsis Lány és a két akasztófavirág ügyesen túltették magukat rajta, és nemsokára már a Gazság Ügyi Intézet recepciósával társalogtak.
- Gazság Ügyi Intézet, recepció. A nevem Kaktusz Pedró. Miben segíthetek? - kérdezte az illető szúrós tekintete ellenére barátságos arccal.
- Szép napot! Valójában emiatt a két kis növényke miatt jöttünk. Az akasztott emberek hiányából kifolyólag most kihalófélben vannak szegények. - magyarázta a Lila Pulcsis Lány. Kaktusz Pedró láthatóan nem sokat értett a dologból. Egy darabig méregette a cuki illetve a szerencsétlen virágot, majd egy sajtpapírt vett elő, firkantott rá pár dolgot zsírban nem oldódó tintával, ügyesen kikerülve a lyukakat, végül lepecsételte salamon pecsétjével**, és a Szürke Pulcsis Lány kezébe nyomta.
- Második emelet, Veszélyeztetett Fajok Osztálya. A sajtpapír minőségéért pedig elnézésüket kérjük, sajnos a trappista-alapúak ára manapság nagyon megemelkedett, így most csak az ementálit tudjuk megengedni intézményileg.
- De miért nem használnak rendes papírt? - tette fel naiv kérdését a Lila Pulcsis Lány, mire a környezetében lévő zöldségek elsápadtak, és fagyasztott spenót színt öltöttek.
- Kisasszony, ugye tisztában van vele, miből készül a "rendes papír"? - kérdezte Pedró, igyekezve higgadt hangnemet erőltetni magára. A Lila Pulcsis Lány elpirult.
- Ne haragudjon, kedves Kaktusz Úr! Ebbe bele sem gondoltam. - mentegetőzött, őszinte sajnálatától pedig a recepciós is megenyhült, mint az olvadó fagyasztott spenót, ha kivesszük a mélyhűtőből, és átrakjuk a sekély hűtőbe.
- Semmi gond. Viszont ha megbocsátanak, még rengetegen állnak sorba... - a Szürke Pulcsis Lány és a Lila Pulcsis Lány kiálltak a sorból, és megkeresték a második emeleti Veszélyeztetett Fajok Osztályát.
- Veszélyeztetett Fajok Osztálya, a nevem Nebánts Virág. Miben segíthetek? - kérdezte egy vékonyka hang. A Lila Pulcsis Lány gyorsan felvázolta a problémát, válaszolt Nebánts Virág közbevetett kérdéseire, majd türelmesen várta, mi lesz az ítélet.
- A veszélyeztetett fajok védelmét nagyon fontosnak tartjuk itt, a Gazság Ügyi Intézetben. Azonban akasztásra még egy ilyen igen fontos ügyben sem vagyunk jogosultak. Félek, hogy nem tudunk segíteni ebben a kérdéskörben. - magyarázta Nebánts Virág.
- De hát akkor egészen biztosan kihalunk! - a cuki akasztófavirág kétségbeesetten kulcsolta indáit a Lila Pulcsis Lány ujjai köré, aki reményteli szemekkel nézte az osztályvezetőt.
- Valamit csak tudnak tenni...
- Ha még sima halottakról lenne szó... Na de akasztottak! Ezzel igazán nem tudunk mit kezdeni. Nagyon sajnálom.
- És ha nem fontos, hogy akasztottak legyenek? - vetette közbe a Szürke Pulcsis Lány.
- Nos, ez esetben lehetne szó bizonyos egyezkedésről. - gondolkodott el Nebánts Virág. - A Gazság Ügyi Intézet bűnügyi részlegének alagsorában rengeteg tetem halmozódik fel az idők során, amelyektől a beható vizsgálatok után nehezen tudunk megszabadulni. Ha esetleg ezek a kedves kis akasztófavirágok beérnék egyszerű gyilkossági ügyek áldozataival, akkor talán megmenthetnénk a fajt.
- Mit gondoltok, jók nektek akkor is, ha nem lógnak? - kérdezte a Szürke Pulcsis Lány az akasztófavirágoktól.
- Majd legfeljebb felaggatjuk őket a már meglévő bitókra. - vonta meg a levélnyelét a cuki virág.
- Remek! - örvendezett Nebánts kisasszony, majd a mosolya azonnal le is hervadt. - De van ezzel egy kis probléma. Hogyan oldjuk meg az odaszállításukat? - töprengett. A többiek vele töprengtek egy darabig, majd Nebánts kisasszony arca ismét kivirult, és lelkesen kérdezte:
- Tudnak önök festeni? - a két Pulcsis Lány összenézett, majd a Szürke Pulcsis Lány társára mutatott.
- Ő tud. Nagyon szépen.
- Remek! Akkor csak annyi a feladat, hogy meghosszabbítsák a Szivárványhidat!
- A Szivárványhidat? - a Lila Pulcsis Lány szeme csillogni kezdett a kifejezés hallatán. Nagyon érdekelte, mi lehet az.
- Igen! Amikor én még egészen kis palánta voltam, és nem is dolgoztam a Gazság Ügyi Intézetnél, történt valami. Nekem is csak úgy mesélték, hatalmas szenzáció volt! Képzeljék, meglátogatott minket a Rózsaszín Majom és a Mosoly Leánya! - a hatalmas hírt nem követte kellően lelkes reakció. Ebből Nebánts Virág ráébredt, hogy a jövevények nem tudják, kiről beszél, így hát folytatta:
- Ők ketten még nagyon régen érkeztek az Idétlen Szavak Országába. A kezdetek kezdetén, amikor az egész kopár vidék volt. A Mosoly Leánya vidámságot, a Rózsaszín Majom pedig szabadságot hozott erre a földre, és együttes erejükkel megteremtették a Kreativitást. Valójában soha senki nem látta őket. Egyesek szerint varázslók, mások szerint nem is igazi lények, csak valamilyen furcsa erő képviselői. Van, aki szerint pedig egyszerű mese az egész.
- És maga mit gondol? - kérdezte a Lila Pulcsis Lány, akit láthatóan magával ragadott a két rejtélyes alak története.
- Nem is tudom... - tűnődött Nebánts kisasszony. - De az egészen biztos, hogy valaki járt itt, és megrajzolta azt a Szivárványhidat, egészen a Kaktusztemetőtől a Forgó Almáig.
- Akkor hát nincs is más dolgunk, mint meghosszabbítani a hidat Kiszáradt Sivatagig? - a Lila Pulcsis Lány szinte már látta maga előtt, amint gondolataival tarka csíkokat fest a semmibe, és létrehoz valami csodálatosan szépet.
Ám ahogy Nebánts Virág a Szivárványhídhoz vezette őket, még neki is elakadt a lélegzete. A hétszínű csíkokból álló, végtelenbe nyúló út nem volt sem tökéletes, sem hibátlan, mégis gyönyörűbb volt, mint bármi amit a Lila Pulcsis Lány valaha látott. A Kaktusztemető sötétjében a Szivárványhíd szinte ragyogó fényt árasztott magából, amitől még az akasztófavirágok szeme is könnybe lábadt. Ahogy felocsúdtak az első ámulatból, a Lila Pulcsis Lány máris ecsetet ragadott, és - mint aki transzban van - festegetni kezdett a híd Kiszáradt Sivataghoz közelebbi végén.
Alig pár óra alatt végül befejezte a munkát. Ki is merült benne, de elégedettséggel töltötte el, hogy sikerült egészen az eredetihez hű hosszabbítást alkotnia a Szivráványhídnak. Ez alatt az akasztófavirágok és a Szürke Pulcsis Lány túlestek a sajtpapír-munkán, és megtárgyalták, mennyi akasztandót utal ki a Gazság Ügyi Intézet esztendőnként a Kiszáradt Sivatag akasztófavirágai számára.
A Nap rozsdavörösen csúszott a horizont alá az Idétlen Szavak Országában. A Szivárványhíd közepén öt alak körvonalai sötétlettek: a két Pulcsis Lány, az akasztófavirágok - egy cuki és egy szerencsétlen kis növény - és a Gazság Ügyi Intézet Veszélyeztetett Fajok Osztályának büszke dolgozója, Nebánts Virág alakja.
Utóbbiak hálásan integetve búcsúztak a kalandoroktól, akik elégedetten bandukolva, szívükben megannyi új élménnyel indultak vissza a Terpe Szállásra.
- Azt hiszem, eredményes napot zártunk. - sóhajtott a Lila Pulcsis Lány.
- Igen. - mosolyodott el barátja, a Szürke Pulcsis Lány. - A Kék Pulcsis Lány büszke lenne ránk, azt hiszem.
És az is volt...

Szeretettel: Kék Pulcsis Lány

*A Nyakló beletrollkodott a kéziratba.
**Polygonatum Hybridum - árnyékos helyet kedvelő, talajtakaró növény [...] (forrás: Növényhatározó, ISBN: 447-42-2316-158-4, 2012-es kiadás, Idétlen Szavak Országa)

2014. május 30., péntek

Idétlen Szavak Országa - A Csend Földje

Egyszer volt, hol nem volt, túl a Maszat-hegyen, de az Elvarázsolt Erdőn még innen, valahol a Kurta Farkú Malactól délnyugatra terült el egy varázslatos birodalom, amit úgy neveztek: az Idétlen Szavak Országa. Hogy miért hívták így? Nos, erről szól ez a kis történet. Na meg arról, hogyan szabadítsunk meg egy szakadt szárnyú táltos paripát a gonosz, alattomos fogkőtől, amely megtámadta. De ne szaladjunk ennyire előre, kezdem inkább a kezdetek kezdetén...

Élt az Idétlen Szavak Országában ez idő tájt két bevándorló kalandor, akiket Sárkányhajójukon egy szürreális május elsején sodort ide az ár. Régi jó barátok voltak ők: a Lila Pulcsis Lány, meg a Szürke Pulcsis Lány. Nagy vihar volt aznap a Fekete tengeren, mikor az utazók érkeztek. A hullámok kedvük szerint dobálták ide-oda a kis csónakot, háborgásuk zaja elnyomta a két jó barát rémült kiáltásait és a Sárkányhajó vészjósló, ideges morgását. Egy darabig kitartottak, de aztán a Fekete tenger megelégelte a játszadozást, és óriási, éjfekete markával lecsapott a kalandorokra, hogy bebizonyítsa: bizony ő az erősebb fél.
A Lila Pulcsis Lány ébredt fel először. Ismeretlen földön voltak. A viharnak már nyoma sem volt, a hajótöröttek körül mindenre néma, békés csend telepedett. Ahogy a Lila Pulcsis Lány körbenézett, először a Sárkányhajó maradványait pillantotta meg: szegény nagyon rossz állapotban volt. Őt érte a legnagyobb csapás, mikor szárnyait utasai fölé terítve megpróbálta őket megóvni a hullámok haragjától.
- Szegény Sárkányhajó! Nem hagyhatlak csak így itt, magányosan elpusztulni. - hajolt le hozzá a Lila Pulcsis Lány. Ekkor mellélépett a társa, a Szürke Pulcsis Lány - szintén épen és egészségesen - és kezét a másik vállára téve szomorúan nézett le a romokra.
- Megmentett minket. - mondta. Egy darabig még álltak a Sárkányhajó maradványai mellett, aztán a Lila Pulcsis Lány váratlanul felpattant, és egy üvegcsét vett elő a táskájából, majd nekiállt belegyűjteni a romokat. A kicsiny üveg úgy nyelte el a hatalmas hajó romjait, mintha belülről még legalább százszor ekkora lett volna. De ami ennél is furcsább volt: a Lila Pulcsis Lány kezében az egykori Sárkányhajó színtiszta smaragd-kék folyadékká vált. Mikor az üvegcse megtelt, már csak a sárkány két szeme hevert a Fekete tenger partján. A Lila Pulcsis Lány felemelte őket, lesimította róluk a homokot és a vizet, majd láncra fűzte őket, és az egyiket a Szürke Pulcsis Lány kezébe adta, a másikat pedig a saját nyakába akasztotta.
- Készen is van! - jelentette ki elégedetten. - Így mindig velünk lehet.
- Mit csináltál vele? - kérdezte elképedve a társa. Bár tudta, mire képes a Lila Pulcsis Lány tiszta szívének varázserejével, hiszen nem egyszer maga is tapasztalta már, mégis a szebbnél szebb dolgok látványa, amiket létrehozott újra és újra megdöbbentette.
- Sárkány-színű körömlakkot. - felelte naiv természetességgel, azzal a kis üvegcsét a barátja felé nyújtotta. A Szürke Pulcsis Lány kíváncsian nyúlt érte, de az makacsul kicsusszant az ujjai közül, és zuhanni kezdett. Még pont sikerült időben elkapni, mielőtt kiömlött volna, de pár csepp azért kiszökött az üvegből, egyenesen bele a Fekete tengerbe.
A tenger ekkor néma hullámokat vetett, keveregni-kavarogni kezdett, majd magába szippantotta a smaragd-kék színt. Úgy tűnt, ízlik neki, mert a következő pillanatban a riasztó, durva feketeség helyét átvette a lágy kékeszöld árnyalat. Így lett a Sárkány-színű tenger.

Most, hogy már biztonságban voltak, körbejáratták tekintetüket az üres vízparton, de semmi mást nem láttak, csak a homokot és a smaragd-kék vizet.
- Hol vagyunk? - kérdezte a Lila Pulcsis Lány.
- Nem tudom. - felelt a másik vállat vonva. - De nyomasztó.
- Miért lenne nyomasztó? - ahogy barátja kiejtette száján a kérdést, maga is megérezte a nyomasztóságot, de jó időbe telt, mire rájöttek, mi okozza: a Csend. A hullámok békésen nyaldosták a homokos partot, de semmilyen hangot nem adtak ki hozzá. Időnként kóbor szellő kapott a két utazó hajába, mégsem hallották a suhogását. Minden néma volt, saját mozdulataikat sem kísérte hang, csak a beszélgetésük törte meg otromba, betolakodó zajával ezt a furcsa harmóniátlan harmóniát.
- Nyers banán. - suttogta valaki a hátuk mögül. A két kalandor összerezzent ijedtében. Nem hallották, ahogy a jövevény közeledik - nem meglepő módon. A Szürke Pulcsis Lány pördült meg előbb, hogy szembe találja magát egy apró, fehér, hosszú fülű élőlénnyel.
- Mit mondtál? - kérdezte, de az apróság csak rázta a fejét, és bámult rá hatalmas, vörös szemeivel.
- Nem akarsz beszélni? - kérdezte ekkor a Lila Pulcsis Lány, mire a valami óriásit bólintott.
- Most akkor akarsz vagy nem akarsz? - meredt rá összezavarodva a Szürke Pulcsis Lány, ezzel láthatóan összezavarva a kis fehér lényt is, aki oldalra billentett fejjel pislogott rá, teljes értetlenséggel a tekintetében. Végül sóhajtott, és ismét suttogni kezdett.
- Nyers banán. Ez a Csend Földje. Itt csak suttogni szabad, mert ha meghallja, hogy beszélgetünk, borzasztóan felháborodik. És a Csend Földjén nincs nagyobb bűn, mint a Csendháborítás! - magyarázta.
- De miért mondod mindig, hogy nyers banán?
- És ki vagy te egyáltalán? - sorolták kérdéseiket az utazók, a jövevény intése ellenére normál hangerőn.
- Nyers banán. A Nyolcas Számú Nyámnyúl vagyok. Ez pedig a jelszó. Csak akkor tudsz suttogni, ha kimondod, hogy nyers banán. - a Lila Pulcsis Lány és a Szürke Pulcsis Lány összenézett.
- Nyers banán. - mondták ekkor egyszerre, mintegy tesztelés képpen. Bár nem annak szánták, hangjuk valóban suttogássá szelídült. Furcsa vidék volt ez a Csend Földje, az egyszer biztos...
- Nyers banán. Jobb lesz, ha elmegyünk innen, mert amennyit fecsegtetek, a Csend már egészen biztosan rátok talált, és közeledik! - azzal a Nyolcas Számú Nyámnyúl megindult a végeláthatatlan homokban.

A menetelés száz életnél is hosszabbnak tűnt a fáradt hajótöröttek számára. Noha a Nyámnyúllal apró lábai miatt nem volt nehéz tartani a tempót, a teljes némaság, ami körülölelte őket kiszipolyozta lelkükből az életerőt.
- Álljunk meg! - kérte a Szürke Pulcsis Lány megfeledkezve a jelszóról.
- Nyers banán! - sutyordult rá nyomatékosan a Nyolcas Számú Nyámnyúl. - Nem megmondtam, hogy halkan legyetek?! Most aztán még jobban kell iparkodnunk.
- Nyers banán. Nem mehetünk tovább. - szólt most a Lila Pulcsis Lány is.
- Nyers banán. Miattam ne álljunk meg, a Nyúlnak igaza van. - ingatta fejét a Szürke Pulcsis Lány, aki mostanra megbánta, hogy egyáltalán megszólalt.
- Nyámnyúl! Nem sima nyúl! - a két Pulcsis Lány meghökkent tekintete a kis fehér állatra szegeződött, aki csak ekkor jött rá, mit is tett. - Nyers banán... - suttogta elhaló hangon. - Negyvenkét esztendeje nem szólaltam meg hangosan.
Az utazók váratlan zajra lettek figyelmesek. Igazából nem is a zaj mibenléte volt a váratlan, hanem maga a létezése. Aztán kép is társult hozzá: a homokból váratlanul egy vízsugár tört elő, majd ahogy jött, olyan hirtelen vége is lett, és csak a sziporkázó, szivárványosan aláhulló vízcseppek maradtak utána.
- Nyers banán. Te jóságos liopleurodon! A sugárzó vizek! Soha nem tudhatod, honnan törnek elő. - hadarta a Nyolcas Számú Nyámnyúl rémülten. - Kellett nekem segíteni rajtatok!
- Nyers banán. De hiszen ez csak víz. - értetlenkedett a Lila Pulcsis Lány, de apró fehér társuk arckifejezése azt súgta, ez nem egészen fedi le a valóságot. Ekkor újabb vízsugár tört elő, egészen közel a Lila Pulcsis Lányhoz, aki ijedten odébb ugrott.
- Nyers banán. Mi történik, ha vizes leszek? - kérdezte.
- Felejtsétek el a nyers banánt, futás! - kiáltott rájuk a Nyámnyúl a negyvenkét év hallgatáshoz képest meglepően energikus hangon, azzal rohanni kezdett apró tappancsain. A Lila Pulcsis Lány utána kiáltott.
- Gyere vissza! Még annyi kérdésem lenne! - ahogy hangja a levegőbe hasított, újabb, az összes eddiginél hangosabb zúgolódás kezdődött, és a feltörő vízsugarak körbezárták a két jóbarátot.
- Azt hiszem, a Csend nagyon felháborodhatott. - szólalt meg a Szürke Pulcsis lány, majd elővette a sárkány-színű körömlakkot, és egyetlen cseppet cseppentett belőle a homokba, jó kartávolságra a lábától. A lehulló, szivárványos vízcseppek észrevették a smaragd-kék ragyogást, és irányt változtatva inkább azt rohamozták meg, minthogy a kalandorok fejére hulljanak.
- Azta! Ez nekem biztosan nem jutott volna eszembe. - biccentett elismerően a Lila Pulcsis Lány.
- Gondoltam, ha már a Fekete tengernek ízlett ez a szín... - pillantott oldalra egy szerénynek szánt mosollyal a Szürke Pulcsis Lány.
- Nyers banán. Itt hagyott minket a Nyámnyúl. - konstatálta a Lila Pulcsis Lány. - Akkor sosem tudom meg, hogy az micsoda. - azzal egy nem is olyan messze álló, bronzos színű valamire mutatott. Közelebb menve kirajzolódtak a valami körvonalai is: egy táltos, szárnyas ló volt, aranyló bronz színben. Egyedül az volt a furcsa, hogy egyáltalán nem mozdult.
- Nyers banán. Lehet, hogy nem kellene... - próbálkozott az óvatossággal a Szürke Pulcsis Lány, de teljesen hiábavalóan. A Lila Pulcsis Lányt a lovak iránti különleges csodálata már oda is vonzotta, egészen a bronzba fagyott táltosig.
- Nyers banán. El van szakadva a szárnya. - mondta szomorúan.
- Nyers banán. Van egy kő a szájában. - a Szürke Pulcsis Lánynak különös érzéke volt az irreleváns, apró részletek megfigyeléséhez. - Mit csinálsz? - kérdezte barátjától, mikor az a ló lábain felkapaszkodva és megtámaszkodva a paripa fogainak intenzív rugdosásába kezdett.
- Nyers banán. Kioperálom a fogkövét. - a Lila Pulcsis Lány kitartóan folytatta a műveletet, ám egyszer csak egy idegen suttogást hallottak meg a hátuk mögül.
- Nyers banán. Ne rongálják már azt a szerencsétlen lovat! Így is elég baja van szegénynek. - a suttogó hanghoz egy piros ruhás néni alakja társult, aki egyik kezével magas, nyúlánk, komornyik-szerű öltönyös párjába karolt, másikkal egy piros esernyőt tartott.
- Nyers banán. Nem rongáljuk, csak ki akarjuk szedni a fogkövét. - magyarázta a Szürke Pulcsis Lány, mert a Lila Pulcsis Lány annyira belemerült a tevékenységébe, hogy észre sem vette a jövevényeket.
- Nyers banán. Ja, az más. - mosolyodott el a néni, majd továbbtipegett a homokban.
- Nyers banán, várjanak! Kicsodák maguk, és hogy kerülnek ide? - szólt utánuk a Szürke Pulcsis Lány.
- Nyers banán. Mi a Valószínűtlen Jelenségek Csend-földi képviselői vagyunk, kedvesem. - magyarázta a néni, majd ha lehet, még halkabb suttogással hozzátette: - Egészen nyers banán... Ha találkoztok valakivel, aki váratlanul bukkan fel és egyáltalán nem illik oda, nehogy szóba álljatok vele! Ő a Valószerűtlen Jelenségek képviselője. Velejükig romlottak, pfuj! - a következő pillanatban már nem voltak ott. A Szürke Pulcsis Lány még pislogott párat. Megdöbbenéséből a jelszóról megfeledkező társa zökkentette ki.
- Háh! - mutatta fel dialdalmasan a makacs fogkövet, amit az imént sikerült kioperálnia a szakadt szárnyú táltos szájából.
- Végre szabadon! - nyihogott fel mellette az állat, aki hirtelen kiszabadulni látszott görcsös bronzosságából, és elgémberedett tagjait kinyújtóztatva fújtatott egyet. A két Pulcsis Lány egyszerre ugrott fel ijedtében.
- Jaj, ne haragudjatok! Nem akartalak megrémíteni titeket, hiszen megmentettetek. - mosolygott rájuk a paripa immár tökéletes fogászati kezelésben részesített fogsorát megvillantva. - A Csend bezárt ebbe a bronzbörtönbe, mert szerinte túlságosan hangos voltam. - nyihogta harsányan.
- Nyers banán. Csendesebben, mert ismét felháborodik! Csak nem akarsz megint lóbálvány lenni...? - csitította a Szürke Pulcsis Lány, de mindhiába.
- Fütyülök a Csendre! - fütyült. - Szeszélyes egy némber... Most, hogy végre ismét tudok repülni, könnyedén elmenekülök előle. De mivel megmentettetek, úgy döntöttem, elviszlek titeket oda, ahova csak szeretnétek!
- Jó lenne... Csakhogy nem ismerünk itt semmit. Most érkeztünk. - magyarázta a Lila Pulcsis Lány, egyből teljes bizalmat ítélve a furcsa lénynek, akit az imént adósukká tettek. A Szürke Pulcsis Lány azonban még gyanakodott kissé:
- Megbocsáss, de ki vagy te tulajdonképpen?
- Hát a Nyakló! Ki más?! Az Idétlen Szavak Országának egyik legrégebbi lakója, személyesen! - azzal méltóságteljesen meghajolt az utazók előtt.
- Akkor nem vagy Valószerűtlen Jelenség? - kérdezte a Szürke Pulcsis Lány.
- Dehogy! Olyan valószerű vagyok, mint a homok, amiben állunk.
- Csak mert a Valószínűtlen Jelenségek képviselői óva intettek minket a Valószerűtlenektől. - magyarázta mostanra szertefoszlott aggályát a lány.
- Tudod, a Valószerűtlenek és a Valószínűtlenek ősidők óta gyűlölik egymást. De az egyik éppen olyan ostoba népség, mint a másik. Jönnek-mennek, de a világon semmi értelmük sincs. - magyarázta a Nyakló. - Majd megszokjátok. Viszont mostmár jó lenne indulni, mielőtt Csend cimborám megint megint. - szóviccét kísérő rövid nyihogó hahotázás után várakozón tekintett az utazókra.
- Igazából eléggé elfáradtunk. Azt hiszem, olyan helyet keresünk, ahol megalhatunk ma éjszaka.
- Nos, akkor meg is van, hova viszlek benneteket. Pattanjatok a hátamra! - a Lila Pulcsis Lány és a Szürke Pulcsis Lány engedelmesen követte az utasítást.
- El is árulod?
- Hát a terpék birodalmába! Jószívű népség, vendégszeretők. A Terpe-Szállás pedig mindenkit befogad, ha esik, ha fúj, ha szakad, ha plafon.
- Igencsak furcsa hely ez az Idétlen Szavak Országa... - tűnődött el ekkor a Lila Pulcsis Lány.
- Majd megszokjátok! - legyintett a táltos, majd a levegőbe emelkedett. - Köszönjetek el a jó öreg Csendtől, mert alighanem egy jó darabig Nyakló nélkül marad! - azzal a két jóbarát és a szakadt szárnyú paripa elsüvített a messzeségbe.

Szeretettel: Kék Pulcsis Lány

2014. március 16., vasárnap

"Ö is keres majd. Megtalál. "

Mondják: aki keres, talál. Csakhogy én egyáltalán nem kerestem, mégis érdekes dolgok jöttek szembe az utóbbi pár napban. Például egy afrikai dob...
Erwin:


Teátrum időszak van. Pár nap, és előadás. Ahogy azt egyik teátrista társam (a dobos) nagy bölcsen megjegyezte: "egy rendes teátrum próbának sötétedés után van vége." Hát bizony, olyankor az ember már nem teljesen van magánál, és meg-megesik, hogy előtör belőle az állat (medve, esetleg páva talán)...

És hát ki tudna jobb programot elképzelni, mint egy séta március 15-én este a vár alatti kis utcákban, a teljes végkimerülés idegállapotában (és a velejáró négyes IQ-szinttel)? És mivel jó magyar állampolgárok vagyunk, még a szél által megszadizott majd orvul felborított elkerítő táblát és szalagot is megigazítottuk (nem, nem az volt ráírva hogy "crime scene" - sajnos).

Hm... Így belegondolva talán ez az egyetlen értelmes magyarázata az utóbbi idő felettébb szórakoztató, random kellemes élményeinek: a karma. (Kinek a karma...?!)

Szóval találtunk egy rendszámot rencámot. És mivel - mint azt említettem: jó magyar állampolgárok vagyunk, elhatároztuk, hogy ahelyett, hogy hazavinnénk, megetetnénk, megitatnánk, megsimogatnánk és törődnénk vele mint egy kiscicával, visszajuttatjuk a gazdájához. Úgyhogy kerestünk egy szimpatikus rendőrkapitányságot, ahol aztán közölték velünk, hogy ha az első kerületben találtuk, akkor oda is vigyük be. "Tudjátok, hol van?" "Nem." "Az jó, mer' mise." - ezt így persze nem vallották volna be, de azért a mobilnet és térkép-alkalmazás valahogy nagyobb segítség volt a tájékozódásban.

Átballagtunk hát a naaaagyon messze lévő első kerületi rendőrkapitányságra ("az I. kerületi Rendőrkapitányság a Pauler utcában van, 8-10 percnyire a XII. kerületitől.") ahol szintén rendkívül örültek nekünk.

Hát senkinek nem kell manapság egy elárvult, szegény szerencsétlen rencámtábla...?

A végén a csaj (katicás körme volt) csak-csak bejegyezte a dolgot. Gondoltuk, mentségére szóljon: 15-e van, biztos rengeteg dolga volt. De aztán megkérdezte a dátumot... Mindenesetre rengeteg tapasztalattal gazdagodva távoztunk:

- a rendőrök nem szeretnek dolgozni, viszont
- hogy helyette mit csinálnak, az rejtély, mert
- wifi az nem volt, de
- meleg igen (nem is akartunk elmenni...)

A mai teátrum próba a fenti definíció szerint nem volt "rendes." Még világosban jöttünk el, azzal a nem titkolt hátsó szándékkal, hogy muffint sütünk (a melóért ingyen ebéd járt, hát igen...). Ezt aztán véghez is vittük, lett egy rakás hússzínű-rózsaszín banáncefre ízű barbiehányás muffinunk, meg egy adag hasonló hipster háromszögünk (alliteráció!) - jól hangzik, nem...?

Menet közben ismét jópolgároskodtunk: becsuktunk egy ablakot, ami leszakadófélben készült lenni a szél miatt és ismét visszaraktuk az elkerítő korlátot. Menet közben elsétált mellettünk egy tojás, Berengár király, majd egy fél bicikli, aztán Jézus Mária Szent József és Bertolt Brecht, végül pedig Takariko Kiriwi, a szemüveges asztalitenisz-világbajnok.

Najó, igazából csak a lyukas afrikai dob. (Meg egy pár cipő, de azt már nem volt pofánk elvinni.) De a dobot nekünk adták. Miután dobolni kezdtünk rajta, a bácsika - vélhetőleg az előző tulajdonos - feje megjelent az ajtónyílásban.

- Nem kopogtunk! Csak a dob...
- Elvihetitek! Lyukas, de szól.

Szóval ilyen egy lyukas afrikai (szóló)dob... Igazából persze nem sétált mert a dobok nem tudnak sétálni (a cipőknél ez valószínűbb, de ebben az esetben az is csak állt - egyedül nem megy nekik a közlekedés).

És hát minderről eszembe jutott az idei darabunkban elhangzó Weöres-vers - (innentől jön a bejegyzés kevésbé vidám része):

Én keresem a célomat:
célom engem majd megtalál.

Én keresem a hitemet:
a hitem is majd megtalál.

Én keresem a szívemet:
a szívem is majd megtalál.

Keresem azt, aki enyém:
Ő is keres majd. Megtalál.

- idáig van benne a darabban. Tovább nem is tudtam, de a bejegyzés kedvéért persze előkerestem; hát lehet, hogy nem kellett volna:

Én önmagamat keresem:
egyetlen lesz, ki nem talál.

Én keresem az életem:
életem egyetlen halál.

Én keresem halálomat:
és életem majd megtalál.

Újabb szép példa, mennyi minden rejtőzik a felszín alatt... És hogy mennyi mindent talál, aki keres. De néha az is, aki nem. Mert én igazán nem kerestem most semmit - csak a bajt. De azt mindig! (=

2014. január 30., csütörtök

Estimese magamnak*

Egyszer volt, hol nem volt, a Városligeten is túl, (de azért nem olyan sokkal,) a Fővárosi Állat- és Növénykertben élt egy strucc. Nagyon pocsék élete volt szegénynek: nem elég, hogy egyedüli struccként majd megette az unalom, még a gondozója is állandóan gonoszkodott vele. Egy hormonoktól túlfűtött diákmunkás volt az, aki úgy gondolta, hogy tesztoszteron-keltette kompetitív energiáit legpraktikusabb egy ostoba madár módszeres szivatásával levezetni.
Így tengette napjait a szerencsétlen állat, már-már lemondva a boldogság reményéről, mikor egy reggel új lakót hoztak az Állatkertbe. A strucc azon nyomban beleszeretett. Vonzónak találta tekintélyt parancsoló kiállását, izmos végtagjait, vérszomjas tekintetét, és úgy érezte, képtelen ellenállni azoknak a foltoknak... Ugyanis az új lakó egy leopárd volt.
Struccunknak sem kellett több, elhatározta, hogy másnap átszökik szerelme ketrecébe, és bevallja neki érzéseit. Ehhez már csak pár apróságra volt szüksége... Aznap éjjel szinte hallani lehetett, amint a madár agyában a "Mission Impossible" zenéjének ritmusára kattognak a fogaskerekek, ahogy a szökést tervezgeti. Mire másnap a gondozó elé állított - szokásos "szivató-arckifejezését" magára öltve - a struccnak már kész terve volt.
- Játsszunk, madárka! - röhögött az egó-problémás fiatal, majd kinyitotta a ketrec ajtaját. - Úgyse mersz kijönni! - provokálta a látszólag bután bámuló állatot, akinek pillanatnyi zavartságát csak az okozta, hogy nem tudta eldönteni; gondozója tényleg ennyire ostoba, vagy valami felsőbb hatalom könnyíti szabadulását?
Mert természetesen a strucc minden szót megértett. A sok itt töltött év alatt jobb szórakozása nem lévén, az embereket figyelte. Megtanult magyarul, a turistákról angolul, japánul, szuahéliül, szerbül és még ógörögül is, kicsit ismerte a KRESZ-t, és valamicskét értett a kártyához is, mert egyszer egy idetévedő hipszter hajléktalan egy teljes napon át bűvölte őt pasziánsz-tudományával.
Nem kellett azonban különösebb háttértudás, hogy megállapítsa: az ajtó nyitva, az út szabad. Pár könnyed, kecsesnek nem mondható lépéssel átgázolt a gondozón, aki azonnal szörnyethalt - amint sértett egója és agyveleje találkozott a meleg aszfalttal - majd már indult is, hogy felkutassa szerelmét.
Ekkor azonban eszébe ötlött még valami: mi van, ha szüksége lesz még a gondozóra a másik ketrec kinyitásához? Így hát a pórul járt testi épségére (nem mintha még számítana) cseppet sem vigyázva - bosszúból, amiért keresztül húzta remekül kiagyalt és mostanra elfelejtett szökési tervét - elvonszolta őt a leopárdketrecig.
(Ja igen, mert hogy a táblák alapján könnyen odatalált, ugyanis hosszú fogsága során olvasni is megtanult.)
Mikor megérkezett, megállt egy pillanatra. Egyrészt, hogy gyönyörködjön kicsit jövendőbelije fenségesen kiterült, hortyogó alakjában, másrészt, hogy konstatálja: segédlete nem elégséges a bejutáshoz. Ugyanis a gondozó összeroncsolt, jógapózba hajtogatott testéről még nem tudta átugrani a kerítést. Lázasan kutatott agyában a felhalmozott tudományok közt, míg végül rá nem bukkant a keresett információra. Szeme sarkából megpillantva a vérben tocsogó holttestet felidézte a pasziánszmester szavait:
"Azt jegyezd meg strucc, hogy a pirosra mindig feketét kell rakni! Onnantól már sima ügy." Így hát hősünk felkutatta az elefántoknál békésen őrködő nigériai vendéggondozót, akinek hibátlanul csokoládé-színű bőrét felhasítva egy szempillantás alatt kinyírta, majd visszatérve a leopárdketrechez - ahogy tanulta - a feketét a pirosra rakta, és onnantól már valóban sima ügy volt. Átvetette magát a korláton, tehetetlenül zuhant kicsit, majd tompa puffanással - fájdalmasan de büszkén - földet ért a leopárd orra előtt.
A vadmacska felriadt álmából, és az ijedségtől egy pillanatra hátra is hőkölt, miközben kölyökcicához illő nyávogás hagyta el az állkapcsát. Hogy kínos zavarát leplezze, hibátlan fogait a struccra vicsorította, aki szerelmi - és enyhe agyrázkódás okozta kábulatában csak ennyit kérdezett:
- Ugye te is vega vagy? - a leopárd meghökkent ugyan, de nem hagyta magát. Ahogy a legtöbb ostoba állat teszi, a legkézenfekvőbb eszközhöz fordult: az agresszióhoz.
- Peeeersze! De van egy húsféle, aminek nem tudok ellenállni... A strucchús!
- Juj, ez irtó szexi! - csivitelte a madár nem sejtve, hogy utolsó szavait ejti ki épp, mert a leopárd ekkor rávetette magát - és sajnos nem olyan értelemben, ahogy csórikám csőrikém szerette volna...
Így ért véget a szerelmes, művelt strucc és az ostoba, agresszív leopárd románca. Ha az a vendégmunkás nem fekete lett volna, az én mesém is tovább tartott volna... Itt a vége, strucc el véle!

Tanulság: Soha ne taníts meg struccot pasziánszozni!
 
*"Hm, próbálj meg esti mesét mondani magadnak, hátha úgy könnyebben elalszol!" <-- nem jött be, viszont nyertem plusz egy óra ébrenlétet, amikor éjjel kettőkor nekiálltam megírni ezt a mesét... (=

2014. január 22., szerda

A (poén)gyilkos grillcsirke


A színpadon sejtelmes félhomályban egy nő ül. Ruhát varrogat. Körülötte székek elszórva, porosan, lefóliázva. Minden régi és elhagyatott, akár egy kísértet-járta gótikus kastélyban. A háta mögött, a sötét falon kép. A portréalak épp olyan ruhát visel, mint amilyen a nő - a teremben lévő egyetlen (élő) lélek - kezében van. Onnan figyel, talán szemnyílásán át néz is valaki - ahogy az a krimikben, horrorokban lenni szokott. De nincs mit figyelnie, mert nem történik a világon semmi. A rádióból halk, nyugodt, de mégis nyugtalanító zene szól. Aztán az előadás elkezdődik - a nő kimegy.

Hát, nem így képzelném el egy tipikus Moliére-darab színpadképét, az biztos... De nem, amit nézek az mégis Moliére: a két belépő, töketlen figura bohóckodása, komikus mozdulatai nem hazudtolják meg a műfajt. Már majdnem nevettem is rajtuk, de valami ezzel az egésszel még mindig nagyon nem stimmelt. Valahogy a ködös, hadart mondanivalónál és a kezdődő sablonos bonyodalomnál sokkal jobban foglalkoztatott pár nüansznyi, apró furcsaság:

1. A random komornyikszerű alak a háttérben.
2. A random paranőcis kép a háttérben.
3. A random forgóajtó a háttérben.
És végül 4: Mi a bánatot keres egy székekből összedobált Mount Everest a színpad jobb (vagy bal... Már ebben sem lehet biztos az ember.) oldalán?!

Az érzés, hogy én bizony egy pszichohorrort nézek, egyre erősödni kezdett bennem. És az előadás igen sok pontja alátámasztja, hogy jól éreztem. Vegyünk sorra párat.

A címszereplő - azaz Scapin - a kezével lép színre. A vámpírsztoriba illő színpadképet tökéletesítő para, poros pianínón (csak az alliteráció kedvéért, amúgy zongora) fekszik egy para, poros, p... (Semmi szinonima nem jut eszembe p-vel.) Szóval fólia alatt. És amikor még a jövőbe látó vak asszony sem számítana rá, a billentyűkre tenyerel - ez a húzás még a legfelkészültebb néző Tawara-szálaira is szinuszcsomót köt.

És ez még csak a kezdet, kedves gyanútlan, szórakozni és nevetni vágyó néző!

Még jön a biodíszlet-komornyik, hogy talicskával hullát szállítson, akit a drága papa az imént vert agyon a pult mögött - mindezt tökéletes, már-már angolos modorossággal - ám a hulla mégse hulla - de akkor mire kellett a talicska?! Hasonlóan értelmezhetetlen a pórul járt grillcsirke, amely illetéktelen kezekbe kerülve gyilkos fegyverként várja, hogy más is csatlakozzon hozzá nyárspolgári mivoltában, vagy a vödör, ami Scapin fejére esik - de mégse. De mégis. De mégse... De mégis... De nem, mert ő a faszagyerek, aki a halálon is csak kacag, és kéz nélkül zongorázik aláfestésként, mert a ruhát varró néni a felvonás közepén bejött, és láncfűrésszel* igazított egy kicsit a megjelenésén; egy kéz ide vagy oda, kinek fáj, ha a cselekményben nem sok vizet zavar...? Bár az úgy se érdekel senkit, hogy mi a sztori a szerelmesekkel, meg a faterokkal, meg elveszett lánnyal, meg ilyenek, mert egy komédiának álcázott, nyomorult PSZICHOHORRORT nézünk! Ébresztő!

(Cseles... Nagggyon cseles.)

És akkor eme rövidebb agymenés után visszakanyarodva a kevésbé elmeháborodott, darabelemzős (szóda)vizekre:
Scapin karaktere egyáltalán nem volt rémisztően manipulatív, egyszerűen csak okosabb volt a többieknél, ami lévén, hogy rajta kívül mindenki túlzó, komikusan együgyű figuraként jelent meg, igazán nem lehetett nagy feladat.
A maestro-t idézve: "Tudok bánni a hülyékkel." - Ehhez pedig már csak jól bevált eszközökre volt szüksége, amik ugyebár minden átlagos Moliére-darab főhősének a legtermészetesebb körülmények között rendelkezésére állnak...

Hát nem! Füstgép? Automata zongora (gondosan elfordítva, hogy ne lássuk, valóban ő játszik-e)? Színpad mögötti hangszóróhoz kapcsolt mikrofon, fények, röviden bármi, amit csak a biodíszlet-komornyik behoz neki (mikor épp nem békésen újságot olvas), és a kellékes a takarásba rakott, vagyis ami ahhoz kell, hogy a sok férfi bikát marhát csőbe húzza, a nézőket meg láncfűrészes nénik vizionálására sarkallja.

Minden esetre az biztos, hogy a továbbiakban másképp tekintek az "élőkép" fogalmára... (Igen, a nő az elejéről és nem, nem szúrtam ki, mikor cserélt helyet a portréval.) Lehet, hogy legközelebb jobban megfontolom, hogy beüljek-e egy olyan előadásra, aminek a címében szerepel a "szemfényvesztő" szó - mert lehet, hogy nem a szereplőkre, hanem a rendezőre vonatkozik...

Bár végül is - hamisítatlan Moliére-élmény, egy icipici módosítással... De mindenképp élmény!

Köszönöm a lehetőséget o.n.-nak! (=

*Najó, itt egy cseppet elszálltam. Láncfűrészes néni nem volt, pedig ebből az előadásból - ahol grillcsirkés nyárssal szúr szemet a pocakos pacák lila zoknija - igazán kinéztem volna...

2014. január 13., hétfő

Még egyszer nyár...

Minden évben eljön a pillanat, amikor elegem lesz a télből, a hidegből, a suliból, a hajtásból, a hat réteg ruhából, a bundabugyiból, de még szerencsétlen hóemberekből is, pedig ők aztán igazán semmi rosszat nem tettek - sőt, eddig úgy néz ki, a hóesés úgy általában sztrájkol... Lehet, hogy tavaly megbántottuk valamivel...?

Egy csendes estén történt. Nem is olyan rég; kétszer fordult meg azóta a Föld a tengelye körül, hogy a Nap üdítő fénye végignyaldoshassa felszínét egészen az ausztráliai korallzátonyoktól Grönland fagyos partjáig. A szobában ültem, békésen beszívva a kellemetlen cigarettafüstöt, melyet...

Najó, ez a túlköltői ömlengés nem tartható állapot! Inkább folytatom normálisan.* (=

Szóval megvolt az idei első nyár-flessem - hogy ilyen flegma, álnyelvújító szakkifejezéssel éljek. Ilyenkor mindig eszembe jut, hogy miért is szeretem én a nyarat - mindig másért persze, nem vagyok egyszerű lélek.

Képeket építek, és megmártózom az érzésekben, amiket kiváltanak belőlem. Végül is öt perc álmodozás még senkinek nem ártott meg, nem igaz...? Az olyan felszabadító - hiszen korlátaink csak fizikailag vannak, a képzelet, a lélek szabad és végtelen - ezt is ma tanultam! (A nagymamámtól. Az idősek tényleg tudnak valamit! Vagy ennyire modern a nagyim...?)

Szóval nyár. Tábortüzezni akarok. Fűben feküdni, mezítláb rohangálni, élményeket gyűjteni. Gitár mellett énekelni gáz dalokat barátokkal, ismerősökkel, vagy épp egy rakás random emberrel, akiket csak akkor ismertem meg. Csillagokat akarok nézni! A Cassiopeiát, mert az poén, és mert a madárdisznó jut róla eszembe...

Ja, hogy az már volt! Idén nyáron majd biztos valami más lesz... Zsebláma, vagy akrölteve? Esetleg zsiráf? Ki tudja... A nyár mindig tartogat meglepetéseket, váratlan fordulatokat. Csak nyitni kell a világra, reagálni a lehetőségekre és élvezni, ami jut neked.

Ééééés ébresztő!!!

Mert a képernyőn vörösvértestek és nyirokkeringés várják, hogy foglalkozzak velük, mert az ablakon túl a mínuszok Trónok Harcába illő fagyos, kék zombitekintettel figyelik, hogy mikor szellőztetek végre, mert tél van, suli van, hideg van, hajtás van, meg vizsgaidőszak is, bár ez engem most nem is kéne, hogy foglalkoztasson, mert nem vagyok egyetemista, és ha így folytatom nem is leszek, mert mi a halál van a szövetnedvben??? A francba.

---> Na körülbelül így néz ki, amikor megszalad a fantáziám és beindulnak a fogaskerekek. (= Szóval ez tulajdonképpen egy demonstráció volt? Na mindegy... Énekelni meg úgysem tudok, gitárral vagy anélkül. De azért a tábortűz királyság - pláne ha magától begyullad...

És azt a Cup Songos flashmobot muszáj lesz megcsinálni!

Na de vissza a biológiához...

*Normálisnak lenni - még mindig - viszonylagos!