Végtelen

Sírás. A sírás nem feltétlenül rossz dolog. Sírhatunk, ha valami fáj, és talán még meg is könnyebbülünk. A könnyek sok fájdalomtól megszabadíthatják a lelket. Viszont sokkal rosszabb az a fájdalom, melyet a könnyek nem tudnak felszippantani, és magukkal vinni, hogy aztán megszabadulhass tőle. Éget, és belülről kínoz, ha valami fáj, de már nincsenek könnyeid...

Mindenki életében, az enyémben is vannak hullámhegyek, hullámvölgyek. Más kérdés viszont, mikor annak a bizonyos völgynek látom a végét, mikor tudom, hogy egyszer újra talpra állok, és biztos vagyok benne, hogy ez csak átmeneti állapot. Most más. Most a sötétben tapogatózok, és nem tudom, lesz e világosság.

Egyszer biztos. Vagy mégsem? Most nem tudnám megmondani. Lehet, hogy mire lesz, addigra már én nem leszek olyan, amilyen voltam. Amilyen most vagyok. Bár azt nehezen tudnám megmondani, most milyen vagyok. Szánalmas, az egyszer biztos. De ez mindenkivel megesik, azt hiszem...

Mégis jobban félek attól, hogy megváltozok, hogy savanyú, értéktelen, lusta, és használhatatlan csóró leszek... Jobban, mint attól, hogy talán még van lejjebb is... Legyen, ha kell, hát még mélyebbre megyek. Félem kellene? Óvakodnom? Talán... De van egy pont, ahol az ember lassan minden veszélyérzetét elveszti. Ahonnan nem tudja, hogy álmodik-e vagy ébren van...

Ettől a ponttól sem félek. Pedig kellene... Ezt tudom. Mert veszélyes. És én mégis a változástól tartok. Hogy odaállok a tükör elé, és többé nem leszek képes mosolyogni. Nem akarom, hogy ez a valami, ami most van, nevezzük, ahogy akarjuk, megváltoztasson. Persze mindig változunk, tudom én. Sodródunk az árral, meg minden...

De mégis... Nekem voltak elveim, amiket magamnak támasztottam... Tanácsok, célok saját magamnak, egy kép, amit magamról alkottam, és egy kép arról a személyről, akivé majdan egyszer válni szerettem volna. És mindezt nem akarom elveszíteni. Mégis úgy állok itt, mintha nem tehetnék érte semmit. Mintha teljesen bénult végtagokkal egy székhez lennék kötözve, a föld alatt 2000 méter mélyen... És igen, ez szánalmas.

És mégsem teszek semmit. Magamat láncolom le, magamat fogom vissza. Megmondani sem tudom igazán, miért. Talán köze van ahhoz, hogy úgy érzem, álmodom... Tartalmas álom... Aztán egyszer fölébredek, és rájövök, hogy mindez nem történt meg.

A baj csak az, hogy ez nem álom. Valamit csinálni kéne... De már nem tudom mit. És nem akarom... Most mindegy... Minden mindegy...