2012. augusztus 21., kedd

Megrémít

Az emberek szeretnek azonosulni az őket körülvevő világ darabkáival, mert ettől úgy érzik, ők is oda valók, hogy helyük van, hogy értelmük van, és hogy valami köti őket oda. Én is ilyen vagyok. Ha magam előtt látok valamit, mely szinte tükröt tart az én Életem egy apró szeletének, képtelen vagyok nem észrevenni. Képtelen vagyok átsiklani felette, mert már megláttam magam benne. Már késő...

Van, hogy az ilyen találkozásokon csak mosolygok, nevetek egyet. Jé, ilyen is létezik! Máskor megkönnyebbülök, hiszen nem én vagyok az egyetlen, aki a nagy, rémisztő Ismeretlenben pont akkor pont azzal a problémával küszködik.

Néha viszont a tükör nem azt mutatja, aki most vagyok. Elsőre csak legyintek, vagy észre sem veszem a hasonlóságot. Nem teljesen olyan, mint én... De aztán muszáj rájönnöm, hogy akár mennyire torz a kép, akár mennyire tér el részleteiben, akár mennyire szeretném azt hinni, hogy semmi közöm hozzá, mégis csak én vagyok, legalábbis valaki, aki lehetek...

És ilyenkor megrémülök. Először csak nézem, nézem a borzalmat. Látom, ahogy bámul azokkal az élettől meggyötört szemekkel, melyek már csak néha-néha villannak fel, nem igazán fénylenek. Ajkait a sors örökérvényűen lebiggyesztette - mosolyogni már képtelen.

Kinyújtja felém csontos kezét, karmos ujját egyenesen rám szegezi. Ekkor már tudom magamtól is, nem kell a megerősítés. Tudom, hogy magamat látom. És lassan, nagyon lassan - mert gondolataimat megbénította a félelem - megfogalmazódik bennem a döntés: én nem akarok ilyen lenni! Soha többet nem akarom látni ezt a rémpofát, soha de soha nem akarom érezni magamon a tekintetét...

De tényleg ilyen egyszerű lenne? Csak eldöntöm, és a kép eltűnik, mintha soha nem is létezett volna? Nem... Nem egyszerű ígéretet tenni a jövőre nézve, nem tudod megfogadni magadnak, hogy nem történik meg, mert ez nem csak rajtad áll... Amit megtehetsz, hogy igyekszel minden tőled telhetőt megtenni, hogy ne így alakuljon a sorsod...

És még ebben sem vagyok biztos... Bármennyire rémültem meg attól az alaktól - bármennyire rémültem meg magamtól, nem tudnám azt mondani, hogy "fogadom" és hogy "nem engedem". Nem tudnám megígérni magamnak, hogy azok a fagyos szemek soha nem lesznek a sajátjaim. És miért? Mert egyszerűen nem tudom, mit kellene tennem, ha azt az utat választanám. Mert összezavar, és mert ember vagyok, és az ember hajlamos jobban tartani az Ismeretlentől, mint attól az ismerttől, melyről tudja, hogy kevés jót tartogat...

Inkább úgy dönt: majd lesz valahogy. Ha ott lesz, majd megoldja. Ha ott lesz egyáltalán, mert a tükör nem mutat biztos képet... Mert nem csak rajta múlik... Hátha majd a körülmények megoldják...

Egyszóval, mert gyáva...

2012. augusztus 8., szerda

Nem ad könnyeket

Hiányoznak a könnyeim. Na, ez a bejegyzés is jól kezdődik... A nagy büdös helyzet az, hogy ez az augusztus szívás. Eleinte az egész rossz hangulatomat rá próbáltam fogni az alvás hiányára, de igazából ez a helyzet szánalmas mértékben való leegyszerűsítése lenne. Sok minden van, ami miatt rossz kedvű vagyok... Az idő, a bezártság, a Hold, az a valami a levegőben, szeptember, a nyelvvizsga és az Élet nagy kérdései, amikre a válasz persze 42, de ez most nem sokat segít...

Tegnap este megint csak nem tudtam elaludni. A gondolataim most nem is csapongtak annyira. A szokásos forgatókönyv az szokott lenni, hogy nagy lelkesen kitalálok valamit, nem tudok pihenni és másnap holtfáradtan vacak hangulattal úgyse csinálom meg...

Tegnap este nem így volt. Sok mindenen gondolkodtam, és arra jutottam, hogy sírni akarok. Nem tudtam magamnak megmagyarázni, miért. Csak az volt bennem, hogy jól esne... De hiába, mert a könnyeim nem jöttek. Sem a megkönnyebbülés. Forgolódtam még pár órát aztán ugyan úgy ment tovább az élet, ahogy eddig... Semmittevéssel.

Aztán ma megvilágosodtam, hogy miért is akarok sírni igazából. Rájöttem, hogy én most köztes állapotban lebegek, és végletes emberkeként ez számomra maga a depresszió, mikor céltalanul létezem, és a világon semmi nem történik velem. Az idő vagy rohan, vagy áll, vagy van célom és akkor odateszem magam, vagy elvesztem, és akkor minden összedől - vagy erős vagyok, vagy gyenge.

De ahhoz, hogy erős lehessek, gyengének is kell lennem. Ez az Élet rendje. Hullámhegyek, hullámvölgyek... A köztes utat meg hagyjuk (because "Arany középút" is too mainstream...)

Úgyhogy most gyenge akarok lenni. Ha ez az ára, hogy ismét felkapaszkodjak, hiszen annyi minden van, amit még meg kell tenni, annyi minden vár még rám. Annyi minden fogalmazódott meg bennem esténként, még nyár van, még élni kell! Majd ráér a hullámvölgy, ha szeptemberrel betámad a suli.

Addig meg farmertáskát kell csinálni, meg úgy felkészülni a nyelvvizsgára, hogy tuti átmenjek, meg jól kell érezni magamat... És ez így mind szép és jó, csak a könnyeim kellenének.

És azokat nem olyan könnyű megszerezni... Akár mennyire is szeretném, a múltból, a jövőből, vagy a jelenből... A képek most halványak. Pedig mennyi minden történt már ez alatt a röpke tizenhat év alatt, amin lehet könnyeket hullatni, akár az örömtől, bánattól, akár mástól...

Mástól... Mert még annyi érzés van, amit kisírhatok magamból. És most erre lenne szükségem - mint a kiszáradt növényeknek a nyári záporra...

Hát... Ennyi... Azt hiszem, most már kérem a könnyeimet. (':

2012. augusztus 2., csütörtök

Elvarázsol... IV.

Toriko egy kényelmes, meleg szobában foglalt helyet az ágyon. Yadénél lehetősége nyílt megmosdani, és új ruhákat is kapott a lánytól, míg a sajátja száradt. A lány élelemmel is kínálta, de a vámpír igyekezett visszautasítani. Valahogy a gyomra már az étel látványától is felfordult.
Csodaszép zene hangjai ütötték meg a fülét. Yade a zongoránál ült, és arcán széles, büszke mosollyal játszott rajta.
- Kíváncsi vagy, honnan tudok rólatok? - fordult Toriko felé, élénk csillogással a szemében. - A Zene Angyalkája mesélt nekem... - a lány tekintetéből látszott, hogy biztos benne: a vámpír nem fogja őrültnek nézni. Az ébenhajú azonban egészen addig nem tudta hová tenni a kijelentést, míg meg nem érezte a jellegzetes, szívére nehezedő mélységes bánatot, és a nyomasztó fuvallatot, mely az egész szobát belengte.
Onnantól már tudta, hogy Yadét egy elveszett lélek kísérti. Ha egy szellem ugyanis túlságosan ragaszkodik egy-egy személyhez az életéből, akkor képes bizonyos emlékeket megtartani, és kommunikálni az illetővel az elméjén keresztül.
- Itt van! - lelkesedett a lány, és nem hagyta abba a zongorajátékot. Biztos volt benne, hogy a dallammal együtt a jelenség is eltűnne. - Tud rólad. Azt mondja, beszélhetsz vele rajtam keresztül. - azzal fejét kissé félrebillentve szabaddá tette nyakának fehér bőrét a vámpír számára, aki ezt látva fájdalmasan felszisszent.
- Nem! - szűrte fogai közt, és összébb húzta magát az ágyon, azonban vörösen égő tekintetét képtelen volt levenni Yadéről.
- De én szeretném. - kérlelte a lány. Kezei szinte magától jártak a zongorán. A dallam ritmusa tükrözte izgatottságát, mintha a lelkével, és nem a testével játszott volna. - Erre vártam, mióta csak Angyalka mesélt rólatok, hogy végre találkozhassak egy varázslénnyel... Kérlek! Tudom, hogy belenézhetsz a gondolataimba, ha megharapsz! - erősködött Yade.
- Veszélyes... - suttogta Toriko, de hangja erőtlenül remegett. Észre sem vette, de már fel is emelkedett az ágyról.
- Máshogy nem beszélhetsz vele. Ezt is jól tudom! - a lány csalafinta mosollyal visszafordult hangszeréhez.
A következő pillanatban pedig halk sóhajjal a vámpír karjaiba omlott eszméletlenül...
Toriko a fekete semmiben találta magát. Szemközt vele egy kicsi tündérlány bájosan mosolygó lelke meresztette szemeit, a távolból pedig halk zongoraszó hangjai érkeztek. A vámpír arra is felfigyelt, hogy a szellem okozta nyomasztó érzés elmúlt - valóban Yade fejében találta magát...
- Szia! - köszöntötte vidáman a csöpp, halovány lányka.
- Ki vagy te? - tette fel Toriko az első kérdést, mely eszébe ötlött.
- Angyalka! - nevetett fel a tündér. A vámpír ebből arra következtetett, hogy a névre, melyet élő varázslényként használt, nem emlékszik - vagy legalábbis nem hajlandó elárulni...
- Yade kishúga vagyok. Szoktam beszélgetni a nővérkémmel, mikor zongorázik. Nagyon szépen tud játszani! - büszkélkedett a kislány.
- A húga? Az hogy lehetséges, hiszen tündér vagy... - hitetlenkedett Toriko. A lába alatti láthatatlan, sötét talaj egy pillanatra mintha el akart volna szaladni, a lány majdnem elesett. Látszott, hogy először használja képességét a gondolatolvasásra, legalábbis tudatosan.
- Igen, mert a mama tündér volt. A papa meg ember. De ők már nincsenek itt, velük a Szép Kastélyban szoktam találkozni. Csak sajnos ők már nem emlékeznek... - magyarázta kissé elszomorodva Angyalka.
- A Szép Kastélyban? Az meg hol van? - kérdezte a vámpír.  Hangja visszhangzott a sötét semmiben. Maga is meglepődött rajta, mennyire kellemes vidámság önti el a lelkét, ahogy a tündérlány szemébe néz... Ahogy pislogott, egy másodpercre kívülről látta magát, de mintha nem is ő lett volna... Hosszú, fehér ruhában volt, és egész alakjáról sugárzott a boldogság. Egy kedves emlék ötlött az elméjébe, még abból az időből, mikor Ayumival együtt nevelkedett a Tündérvölgy udvarában. Talán akkor volt utoljára igazán boldog...
Angyalka elmosolyodott. Toriko biztos volt benne, hogy a kislány jelenlétének és a gondolatolvasásnak köze van a hirtelen rátörő érzésekhez, és abban is, hogy a tündér nagyon jól tudja, mi játszódik le a fejében.
- A Szép Kastély az a hely, ahol a többiekkel lakunk már nagyon rég óta. Sokan vannak ott.
- Úgy érted, elveszett lelkek? - ismét, mintha nem is a saját hangját hallotta volna. A kislány bólintott.
- Csak sokan nem emlékeznek... - elszomorodva leült a képlékeny semmire, és térdeit átkarolva ringatózni kezdett, aztán hirtelen fellobbanó lelkesedéssel ismét a vámpírra emlte ragyogó tekintetét.
- De most jöttek Élők! Néha ki szoktam menni a Dühös Bozótba, hogy lecsendesítsem. Mindig olyan morcos, de ha éneklek neki, akkor megnyugszik. Olyan gyerek még... - kalandozott el kissé Angyalka figyelme. Toriko értetlen mordulása visszaterelte figyelmét a beszélgetésre.
- Ott találtam azt a tündérkutyát. A neve Keira, és barátok lettünk. Képzeld, nagyon szép szárnya van, és érti amit mondok neki! - a vámpír ereiben megfagyott a vér.
- Keirát mondtál?!
- Bizony! És eljött a gazdája is! Ő is Élő. Nagyon kedves fiú, a mami találta a folyóparton, és elhozta a Szép Kastélyba.
- Az ő nevét is tudod? A fiú nevét? - kérdezte Toriko, szinte letámadva a kislányt, aki láthatóan egyáltalán nem szeppent meg a vámpír hirtelen lelkesedésétől.
- Nem tudom. Általában nem értem az Élőket. - Angyalka ismét kissé elszontyolodott.
- El tudod mondani, hol van a Szép Kastély?
- Megmutatom, szívesen. Nincs messze a folyótól.
- Milyen folyótól? - folytatta egyre türelmetlenebbül a kérdezősködést az ébenhajú.
- Attól, amelyiket a kicsi meg a nagy tó között csináltak. - Torikonak okozott ugyan egy kis fejtörést, de végül rájött, hogy Angyalka valószínűleg a Moiyát és a Kis Moiyát összekötő csatornáról beszélt.
- Ha tényleg vámpír vagy, akkor tudnod kell, hogy hol találsz meg. - a kislány arcán csintalan mosoly jelent meg, majd Toriko érezte, ahogy a kép hirtelen elsötétül, és Angyalka zongoraszóval kísért kacagása a semmibe vész.

A következő pillanatban már Yadét látta, amint karjaiban édes álmát alussza, melyből a vámpír épp az imént távozott... Toriko nagyon remélte, hogy a lánynak nem esett baja, de volt egy olyan érzése, hogy jópár óra kiadós alvás után sértetlenül ébred majd, és abban sem lesz biztos, hogy a vámpír látogatása valós volt e, vagy csupán egy különös álom...
Óvatosan az ágyra fektette Yadét, majd egy hálás pillantással elbúcsúszott tőle. Fejében tisztán látta annak a tájnak a képét, mely következő útjának célpontja lesz, és ahol legjobb reményei szerint viszont láthatja majd Angyalkát...