Megrémít

Az emberek szeretnek azonosulni az őket körülvevő világ darabkáival, mert ettől úgy érzik, ők is oda valók, hogy helyük van, hogy értelmük van, és hogy valami köti őket oda. Én is ilyen vagyok. Ha magam előtt látok valamit, mely szinte tükröt tart az én Életem egy apró szeletének, képtelen vagyok nem észrevenni. Képtelen vagyok átsiklani felette, mert már megláttam magam benne. Már késő...

Van, hogy az ilyen találkozásokon csak mosolygok, nevetek egyet. Jé, ilyen is létezik! Máskor megkönnyebbülök, hiszen nem én vagyok az egyetlen, aki a nagy, rémisztő Ismeretlenben pont akkor pont azzal a problémával küszködik.

Néha viszont a tükör nem azt mutatja, aki most vagyok. Elsőre csak legyintek, vagy észre sem veszem a hasonlóságot. Nem teljesen olyan, mint én... De aztán muszáj rájönnöm, hogy akár mennyire torz a kép, akár mennyire tér el részleteiben, akár mennyire szeretném azt hinni, hogy semmi közöm hozzá, mégis csak én vagyok, legalábbis valaki, aki lehetek...

És ilyenkor megrémülök. Először csak nézem, nézem a borzalmat. Látom, ahogy bámul azokkal az élettől meggyötört szemekkel, melyek már csak néha-néha villannak fel, nem igazán fénylenek. Ajkait a sors örökérvényűen lebiggyesztette - mosolyogni már képtelen.

Kinyújtja felém csontos kezét, karmos ujját egyenesen rám szegezi. Ekkor már tudom magamtól is, nem kell a megerősítés. Tudom, hogy magamat látom. És lassan, nagyon lassan - mert gondolataimat megbénította a félelem - megfogalmazódik bennem a döntés: én nem akarok ilyen lenni! Soha többet nem akarom látni ezt a rémpofát, soha de soha nem akarom érezni magamon a tekintetét...

De tényleg ilyen egyszerű lenne? Csak eldöntöm, és a kép eltűnik, mintha soha nem is létezett volna? Nem... Nem egyszerű ígéretet tenni a jövőre nézve, nem tudod megfogadni magadnak, hogy nem történik meg, mert ez nem csak rajtad áll... Amit megtehetsz, hogy igyekszel minden tőled telhetőt megtenni, hogy ne így alakuljon a sorsod...

És még ebben sem vagyok biztos... Bármennyire rémültem meg attól az alaktól - bármennyire rémültem meg magamtól, nem tudnám azt mondani, hogy "fogadom" és hogy "nem engedem". Nem tudnám megígérni magamnak, hogy azok a fagyos szemek soha nem lesznek a sajátjaim. És miért? Mert egyszerűen nem tudom, mit kellene tennem, ha azt az utat választanám. Mert összezavar, és mert ember vagyok, és az ember hajlamos jobban tartani az Ismeretlentől, mint attól az ismerttől, melyről tudja, hogy kevés jót tartogat...

Inkább úgy dönt: majd lesz valahogy. Ha ott lesz, majd megoldja. Ha ott lesz egyáltalán, mert a tükör nem mutat biztos képet... Mert nem csak rajta múlik... Hátha majd a körülmények megoldják...

Egyszóval, mert gyáva...