Ma egy hónapja kezdődött. Legalábbis számomra. Akkor zárták be ugyanis egyik napról a másikra az egyetemet - emlékszem, előző este annyit néztem a Neptunt, mint máskor egy félév alatt soha, hogy megtudjam: ugyenemkellkoránkelni.
Nem kellett.
Nehéz megmondani, miért nem írtam még a koronavírusról. Nem mintha nem lennének gondolataim - vannak, csak épp ami elsőnek eszembe jut, az általában nem túl szórakoztató.
Úgyhogy most megerőltetem magam. Nézzük, mi jut eszembe másodszorra. Vagy inkább harmadszorra...
Vécépapír. Kínos, de ez van. És tudom, hogy nem vagyok vele egyedül, ne is próbáljátok tagadni! Az internet megtörhetetlen macskauralmára hirtelen fellángoló fehér fenyegetésként rontott rá az utóbbi hetekben a Puha Popsisimogató Pusztítás, a Háromrétegű Halál, vagyis a budipapíros mémek. Eredetileg - amikor először eszembe jutott a karanténnapló ötlete azt gondoltam, milyen vicces lenne vécépapírszeletekre rajzolt napi képregényekkel illusztrálni napjainkat az őrület közepén - de ezt az ötletet végül lehúztam a klotyón.
Mostanra talán az olvasó már kapizsgálja, hogy ez nem egy komoly eszmefuttatás lesz a helyzetünk társadalmi, politikai, pszichés, egészségügyi, kulturális, szocioökonomikus, karmikus-spirituális [insert tetszőleges számú fenszi szavak] vonatkozásairól, csupán egy személyes élmény-... Élmény? Élmény! -beszámoló.
Az első héten tavaszi szünet volt. Akkor még nagyon éltem ezt az egészet, a naptáramban március 13-án a KORONA BULI címszó szerepel nagy betűkkel, majd az a kis jel, amit akkor szoktam használni, amikor jelezni akarom, hogy az adott dolog egy időszak kezdete. (Valami halvány bizsergésszerű motoszkálás már akkor is volt az ujjaimban, mikor behúztam azt a pár tollvonást, hogy ez talán valami leheletnyit történelmi jelentőséggel bíróbb dolog, amit most alkotok abba a naplóba, mint amikor arról emlékezem meg, hogy aznap milyen finom kínai tésztát ettem ebédre. Ugyanez persze nem mondható el arról a szegény denevéres fickóról - és itt most nem Batmanre gondolok.)
A lényeg, hogy a nemkoránkelés mámoros szabadságától megrészegülve eleinte új erőre kaptam: főztem, dolgoztam, megállíthatatlanul brainstormoltam arról, mi mindent csinálok majd ha itthon kell maradni, sétaútvonalakat fedeztem fel a közelben, az összes barátomat végigkérdeztem, hogy ityeg a pandémia arrafelé, egyfajta flowban voltam, hiszen nem minden nap történik valami ennyire rendkívüli és világrengető! Néha persze beúszott a gondolataim közé fenyegető búvárterroristaként a gondolat, hogy ez az egész persze csak addig buli, amíg nem kopogtat be valami komolyabb baj az ablakon - de elhessegettem azzal, hogy a nyolcadik emeletre azért nem olyan könnyű felmászni.*
Első fázis: a tagadás.
*azon a héten álmodtam, hogy a Világvége Dalnokai, akik valami háromsoros nagyonbéna dallal mosott agyú zombivá változtatták magukat és mindenkit, ezzel elhozva az apokalipszist, a szobám ablakán próbálnak bejönni és elkapni engem és a családomat - míg mi békésen ülünk a nappali padlóján, mint afféle légópincében (mert egészen idáig menekültünk előlük!) és az egyetlen a lakásból magunkkal menekített tárggyal, (igen, én is érzem az ellentmondást, de hát a Dreamworks is követ el hibákat néha a dramaturgiában) egy pakli kártyával foglaltuk el magunkat. Hiszen csak a legfontosabbat volt idő magunkkal hozni. Amúgy nem vagyok játékfüggő... Tényleg nem!
A következő hét a baljós előjelek és kavargó fellegek időszaka volt. Szó szerint. Leesett ugyanis a hó. Ki gondolta volna, hogy az apokalipszis első lovasa könnyű, fehér, puha valamik formájában érkezik, amik simogatják a bőrödet, ha hozzád érnek? (Nem röhög! Tudom, hogy már megint a vécépapíron jár az eszetek!)
A második lovas a bevásárlóközpontoknál várt ránk. Az Aldi előtt biztonsági őr közölte velünk, hogy egyszerre csak egy ember mehet be, meg kell várni míg az előző kijön. Ezzel tulajdonképpen a kasszánál való sorbaállást az ajtó elé helyezték. "Jobb kint, mint bent." - szokták mondani. Az a biztiőr úgyis kicsit hasonlított Shrekre. (Le se tagadhatnám, hogy a blogbejegyzést a Dreamworks szponzorálta.)
A harmadik a Skype-Teams-Zoom szentháromság képében tűnt fel, öt nap múlva, pirkadatkor, kelet felől. A nevét diákok milliói szerte az országban rettegve rebegik elhaló hangon az álmatlan éjszakák sötétjébe, egyes kultúrákban egyenesen káromlásnak tekintendő. Nem más ő, mint a megtestesült o-ó: az Online Oktatás.
Bevallom, baromira nem volt kedvem hozzá. Addigra megízleltem a szabadság édes ízét, és nem vágytam vissza egy magamra kényszerített, Q kategóriás iskolapadba, ahol nyaktól felfelé kinyalt, deréktól lefelé meg (jó esetben) pizsamás sorstársakkal szórakoztatjuk egymást, és próbálunk úgy csinálni, mintha a szeminárium tényleg gyakorlat lenne, és nem egy kollektív púp a hátunkon. Tudniillik nekem, bölcsészkart is megjárt veteránnak az egyetem vonzerejének egy jelentős részét a barátok, a társaskodás, az óra közben összenézések tették ki - és bár az online oktatás egy füst alatt lehetővé tette, hogy mind a 16 másik jelenlévő szaktársammal nézzek össze egyszerre, sajnos a dolog valahogy mégis elvesztette a varázsát. A kevesebb néha több, ugye. (Remélem számoljátok az elsütött közhelyeket, mert a jól tippelők között a bejegyzés végén dedikált vécépapírgurigákat sorsolunk ki - még a márkát is megválaszthatjátok!)
De egy kicsit komolyabbra fordítva a szót, az van ezzel az online dologgal, hogy egyrészt valamiért baromi fárasztó, másrészt totál új alapokra helyezi a szociális helyzeteket. Nem tudsz odasúgni a szaktársadnak, mert mindenki hallja. Ahogy azt is, ha köhögsz, büfizel vagy tüsszentesz, vagy ha az ajtó túloldalán valaki úgy dönt, már nem bírja tovább, és inkább a halálba veti magát (túldramatizáltam, a valaki csupán egy tányér volt, de ha ezt már az elején megmondom, úgy kicsit lapos a sztori... Minden esetre lehetett volna kicsit több erkölcsi szilárdsága.
/dedikálva: tesómnak szeretettel/). A vicceskedő megjegyzésekről is le kell mondani a baráti társaságban, legalábbis jobban oda kell figyelni az időzítésre, és számítani a csökkent hatásfokra. A poén ugyanis egy olyan halmazállapotú anyag, amely az online térben lassabb mozgásra képes, hacsak nem konvertálod előtte mémmé. A nevetés hasonló, csak ott az anyagmegmaradás mértéke csökken az út során, és talán ezért is van az, hogy azt meg XD-kbe és smiley reakcióikonokba szokták konvertálni (vagy csak nem vagyok vicces és/vagy nem értek az informatikához). Rip.
Az apokalipszis negyedik lovasa március 28-án érkezett. Vártuk már. Számítottunk rá, mint Láng Vincére egy óra múlva. Tudtuk, hogy eljön a nap, amikortól hivatalosan is szobafogságra vagyunk ítélve, hiába nem csináltunk semmi rosszat (látom, veszed már a levegőt, de mielőtt értékes gondolatokat pazarolnál a klímaválság és az emberi hanyagság összefüggéseire, görgess vissza... És érezd a puha, fehér simogatást! Így van. Megnyugodtál? Helyes. Akkor folytassuk is.) de talán pont azért, mert vártuk, hirtelen mindenki elkezdte érezni a jelentőségét is. (Nem úgy, mint a denevéres fickóval meg a kajanaplójával. Azt senki nem tudhatta előre. (Még mindig nem Batman.)) Elkezdett bejönni az ablakon valami, ami sokkal kevésbé megfogható és sokkal kevésbé nevetséges, mint néhány Walking Deadből szabadult önjelölt trubadúr, és éppen ezért sokkal fenyegetőbb is.
A második szakasz: a szorongás. (Tudom-tudom, ilyen nincs is. De most van. Ez a baj.)
Aztán a vihar előtti csend. Egy darabig az ember nézeget az ágy alá, hogy mikor jelenik meg ott a COVID démon, de hiába harangozták be, ha csak nem bukkan fel, akkor az ember egy idő után felnő, és elhiszi, hogy nincsenek is szörnyek az ágy alatt (vagy nem, és akkor fantasy-író lesz). Ez volt talán a legkiegyensúlyozottabb hetem: meglett a rutin, sikerült megbarátkozni a bevásárlás, a kijárási tilalom, az online oktatás nehézségeivel, és a kezdeti arcon pörgés is értelmes szabadidős tevékenységek és punnyadás többé-kevésbé egészséges kombinációjává szelídült (de azért a kovász az új Tamagochi!) Anyukám maszkot kapott a szülinapjára. A lakás legforgalmasabb helyisége a budi lett (és nem csak az édes, fehér simogatás miatt, hmm...), mert ott lehet egy kis privát szférája az embernek. Teltek a napok, szép lassan leszoktam a sminkről és rászoktam a reggelire. Egyszóval, kicsit minden más lett.
A harmadik szakasz: az alkalmazkodás.
És most jöjjön egy kis pszichonerd duma, csak hogy hű maradhassak választott pályámhoz: tudtátok-e, hogy a gyász szakaszai a mai felfogás szerint már nem is szakaszok? Hogy átfednek egymással, váltogathatják egymást, többször is előjöhet a harag, a depresszió, netán egyszerre több is fennállhat? Bizony, így van ez az én COVID-szakaszolásommal is.
Mert még mindig tagadok. Még mindig remélem, hogy a nyolcadik túl magasan van a katasztrófákhoz.
Még mindig szorongok. Mert még mindig nem tudom, mi tud ilyen jól mászni.
És alkalmazkodom. Csodálatos módon az ember ilyen. Az alkalmazkodás alapvető mechanizmusai ugyanis bizonyos hiedelmekkel ellentétben automatikusan működnek, mitöbb tudattalanul. Ha semmit nem teszek, akkor is megy. Ugyan úgy, ahogy megy az egészséges (mert az!) tagadás, és a szorongás is anélkül, hogy különösebben erőltetni kellene (de persze lehet, sőt ajánlom is mindenkinek, különben nem lesz munkám).
Valahol itt tartunk most, azt hiszem. És ez...
Van. Amennyire drámaiatlan ez a szó, annyira jól leírja a helyzetet. És talán nem olyan sokára odabiggyeszthetem majd azt a kis történelmi jelentőségű, időszakokat lezáró jelet a naptáramba.
Na de addig is, tudjátok mi még az, ami VAN? A puha... A fehér... A simogató... A háromrétegű...
Na Zewasztok. :)
