Na jó, talán nem egy szakasz, de ha úgy vesszük, a diákok tanévben mérik az életet. És bizony a tanév (majdnem) lezárult. Most valami magasröptű beszédet kellene megfogalmaznom arról, hogy történtek jó dolgok meg rosszak, de összességében gazdagabb lettem egy újabb tanévnyi tapasztalattal, bla bla bla... Valahogy nem érzem ilyen hangulatban magam.
Negatívan hangzik, és nagyon valószínű, hogy nem is igaz, de úgy érzem, idén többet vesztettem, mint nyertem. Igen... Azért nem igaz, mert a veszteségek is nyereségek bizonyos oldalról... Mindenből lehet tanulni. De talán épp ebből lett idén elegem.
Túl sok pofont kent le az Élet, és ennyi tanulnivalóval én már nem bírtam el... Biztos lesz rosszabb is, és egy idő után biztos belátom majd, hogy ez így megy. De most még nem... Most annak van az ideje, hogy ezt a bejegyzést megírjam olyanra, amilyen és évek múlva visszaolvasva az járjon a fejemben: "de nagy hülyeségeket gondoltam akkor..." Mert ez a legjobb, amit remélhetek.
Bizonyos szempontból az évnek keretes szerkezete van. Az eleje és a vége volt a legpocsékabb... A vége... Ha legalább lenne meghatározott vége. Igazán hiányzik, de csak úgy átevickéltünk a nyárba... Átcsorogtunk, le a folyón, egy darabig kapálódzva, küzdve a habokkal, aztán már csak vitt a víz... Ilyen volt ez az év vége.
Nagyon szégyellem is, hogy sikerült ennyire feladnom önmagamat... Kemény dolog, mert nap mint nap bűntudatom van valami miatt, amit nem tudnék megmagyarázni, csak érzem legbelül... És valahol tudom, hogy egyszer elmúlik de ettől még bennem van a félelem, és bennem van a szorongás, hogy mi van, ha mégse? Mi van, ha olyat vesztettem el amit nem tudok visszaszerezni?
Most a köztes állapotban lebegek... Minden között. Nem vagyok hajlandó döntéseket hozni. Mert nem vagyok önmagam. És ami a legrosszabb, hogy nem is tudom én mit csinálnék... Az a valaki nagyon messze van tőlem jelenleg.
A dolog hátránya, hogy mindent kívülről látok. Az év nagy része olyan volt, mintha nem is én lettem volna, akivel az a sok minden megtörtént... Ismerősen hangzik? Igen, év elején is irkáltam hasonlókat... Hát ilyen is volt ez az év vége...
És ami miatt én végül is szeretem a sulit: a barátok. A barátok, akiktől most el se tudok búcsúzni... Az osztály, akikkel nem is találkoztunk normálisan az utóbbi hétben-hetekben... Nem számítottam rá, hogy ilyen hirtelen jön a nyár. Tudom, ezzel igazából nem vesztek semmit, de most mégis úgy érzem...
Azt hiszem, az első pár hetet az utóbbi hónapok felfogásával és a gondolataim rendezésével fogom tölteni... Mert hogy most hatalmas káosz van, az biztos. A képes albumom is összekuszálódott. Nincs egy tiszta kép...
De persze azért, hogy pozitívat is mondjak, mert természetesen annyi élmény közül, amit idén szereztem nagyon sok mosolyogtat meg, és nagyon sokra gondolok vissza úgy, hogy a szívem minden dobbanásával nevet: ha majd egyszer rendeződik az a sok sok kép, és az a sok sok gondolat... Hát abból könyvet lehetne írni!
Nem lehetne azt mondani, hogy az életem unalmas. Aminek én nagyon örülök. Megvan az ára az ilyen életnek, ez idén minden eddiginél nyilvánvalóbbá vált, azt hiszem... De élvezem. Azt szeretném, ha mikor majd egyszer végleg az Örök Vadászmezőkre kell lépnem, azt úgy tegyem, mint Finley... Azt úgy tegyem, hogy az albumom csak úgy duzzadjon a képektől, hogy roskadozzon az élményektől... Hogy odafent legyen mit mesélnem a többieknek... =)
Talán épp ezért félek annyira, hogy azt a lányt, aki ezt akarja, aki erre képes, és aki él, azt elveszíthetem...
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése