2012. február 24., péntek

Tavaszt hoz

Hosszú volt a tél...

Ma felkeltem reggel, és még nem sejtettem, hogy ez a nap bármiben is más lehet, mint az eddigiek, melyek szinte megszámlálhatatlan sokaságként nyelték magukba az életem. Bár az utóbbi héten már kicsit éreztem a változást. Éreztem, hogy közeledik a tavasz...

Ma reggel furcsa idő volt, mikor kimentem, kellemes meleg fogadott, és ugyan az ég szürke volt, az eső lába lógott, de mégis inkább a nyári zápor közeledtekor jelentkező érzés kerülgette a szívemet. Ahogy ültem a komor, szürke termekben, folyamatosan kinézegettem az ablakon, nyári emlékek rohangáltak a fejemben, és mindenkinek megjegyeztem: de szép idő van ma!

Eszembe jutott persze, hogy lehet, hogy másnapra ismét beköszönt a hidegfront, és hullani fog a hó, hogy ez a kis tavasz csak egy átmeneti pillanatig érkezett köreinkbe, hogy valami kegyetlen lélek csak elhúzza az orrom előtt a mézesmadzagot...

De ez mind nem tudta letörni a kedvemet. Az a furcsa, kellemes és varázslatos érzés ami a szívembe költözött és mosolyt csalt ma az arcomra csak nem múlt el...

Azonban valamiért mégis ólomsúlyúnak éreztem a lelkemet. Hiába vettem észre minden apró szépséget és jóságot, hiába jöttem rá újra és újra a villamos ablakán kifelé bámulva, hogy milyen csodálatos is a Világ, inkább csak idegesítettem magamat, a máskor szívmelengető hétköznapi csodák most csak felcsillantak, majd el is tűntek, olyan gyorsan, ahogyan érkeztek...

Valamiért mindent borúsan látok - a szememmel. Borúsan látok az eszemmel. Borúsan látom a dolgokat még a lelkem sötétebb szegletében is, és nem tudom, miért. Talán hiába az a sok csoda, szépség, varázslat, ami máskor gyönyörködtet, ha én csak kívülről nézhetem, és nem lehetek részese, már inkább bántja, mint megnyugtatja a szívem...

Nem akarom, hogy ez így legyen. Lehunytam a szememet... És magam előtt láttam egy képet...

A nyári záporban, mezítláb a Moszkva téren sétálok, és míg mindenki komor arccal áll a metró aluljárójába zsúfolódva, én vígan kiszaladok az esőbe, élvezem a langyos cseppek simogatását és örülök, boldog vagyok. Felszállok a villamosra, nevetek, ahogy észreveszem, hogy vizes talpam nyoma jópofa nyomot hagyott a padlón. Mosolygok az emberekre, akik nem értenek, akik feje körül ott a komor felhő, és én csak arra gondolok: talán most egy pillanatra átlátnak azon a ködön, talán lesz valami, amit mesélhetnek, és amit tovább adhatnak másoknak egy-egy mosoly formájában.

Elmosolyodtam...

Bár a szívem most nehéz, és nem tudom mitől, de már jön, már lassan itt a tavasz... És ez reménnyel kell, hogy eltöltsön, ha most még nem is érzem, akkor is...

Az egyik szemem sír, a másik nevet...


Hosszú volt a tél... De itt a tavasz.

2012. február 12., vasárnap

Rövid

Idefent ültem, egy padon. Igen, a Mennyországban vannak padok. Először én is furcsálltam, de azóta megszoktam. Sok minden van itt... Éppen azon merengtem, vajon mi minden lehet, amit még fel sem fedeztem, mikor felbukkant egy alak.

- Szervusz cimbora! - üdvözöltem.

- Szervusz! - felelt, majd leült mellém. A padra.

- A nevem Finley - mutatkoztam be.

- Az enyém Giulio - megszorította a kezem, majd végigmért. - Ilyen fiatalon kerültél Fel? - kérdezte némi sajnálattal vegyes csodálkozással a hangjában. Huszonnégy voltam.

- Igen. Tudod, kissé forrófejű vagyok - magyaráztam. - Hát veled hogy történt? - kérdeztem. Giulio sóhajtott, majd felnevetett.

- Milyen buta kis dolog... Egy vonatbaleset volt az oka - felelte. - Hát veled?

- Megpróbáltam megmászni az Everestet, de a szervezetem nem bírta a körülményeket. - válaszoltam mosolyogva.

- Az Everestet?! Viccelsz?!

- Nem én! Sok hülyeséget csináltam. Tortával arcon dobtam az iskolaigazgatót az ebédlőben még gimnazista koromban. Gumikötéllel a derekamon kiugrottam a másodikról bungee-jumpingolni. Mikor pedig meg akartam kongatni a templom harangját, de nem engedtek be, felmásztam az öreg tölgyfára, be az ablakon, és bang! A pap mérgében még a zsoltárokat is utánam vágta. - nevettem. Giulio csak nézett.

- És nem bántad meg ezeket az őrültségeket? - kérdezte.

- Dehogy! Cseppet sem! - jelentettem ki magabiztosan. Sóhajtottam és hátradőltem. Hosszú csend következett. Idefent nyugalom van, és béke. Nyugalom, és béke, de semmi más. Illetve de. Van pad. Megint felsóhajtottam.

- Tudod, mi a jó abban, hogy fejjel mentem a falnak? - kezdtem. Giulio kérdőn nézett rám. - Bár nem éltem sokat, mégis úgy érzem, mindent megtettem és kipróbáltam, amit lehetett. - újabb csend állt be. Hosszú percek múltán barátomra néztem. Egy könnycsepp gördült le az arcán - akkor gondolta végig, mi mindent is mulasztott el, míg élt...