"Fekete köpenybe burkolózott alak haladt végig a zsúfolt város utcáin. A fénylő sötét kövekkel kirakott úton a leghalkabb járású lény léptei is úgy visszhangzottak, akár a folyó habjainak morajlása a szurdokban. Képtelenség lett volna hangtalanul végigosonni a démonok fővárosán.
Ragoria nem volt olyan hatalmas. Hamar be lehetett járni, és eltévedni szinte lehetetlenség lett volna: minden út a főtéri kastélyhoz vezetett. Ide érkezett ebben a pillanatban a sötét alak is. Megállt, és egy darabig csak figyelt.
Körülötte minden zúgolódott: kiáltások, nevetések, nyögések és sikoltások mosódtak össze. Az alakok nagy része fekete ruhákban járt-kelt, néhányuk viselt csupán rikító színeket, ezzel kitűnve a keserűen életteli forgatagból. Ahogy a démonok elhaladtak a jövevény mellett, néha neki-neki ütköztek, esetleg egy éles pillantást vetettek arcára, melyet a fekete csuklya szinte teljesen eltakart. Különösebb jelentőséget senki nem tulajdonított neki.
A kastély inkább hasonlított erődítményre. Négyszögletes épület volt, melyet minden oldalról vastag falak határoltak, de mindössze két bejárat volt: a déli és az északi kapu. A tömbszerű épületből négy fekete, rémisztően vékony torony magasodott fenyegetően a város fölé.
A csuklya megmozdult, ahogy a jövevény mély lélegzetet vett, beszippantva a ködös, száraz levegőt, mely szinte marta a torkát. Majd ismét elindult, és belépett a kapun hagyva, hadd sodorja magával a tömeg. Kintről úgy tűnt, a hatalmas falat és a kastélyt mindössze rövid útszakasz választja el egymástól. Meglepve volt kénytelen tapasztalni, hogy egy hatalmas, sötét kert az, ahová érkezett. És ami még ennél is furcsább volt: ahogy átlépett az óriás kő boltív alatt, minden lecsendesedett. Eltűntek a démonok. Eltűnt majdnem minden. Csak egy üres kert, és valahol a távolban a kastély fenyegető falai maradtak csupán.
Toriko hátrább hajtotta a fekete csuklyát, hogy jobban lásson. Sok mindenre számított, sőt, először valószínűsítette, hogy már a városfalnál megakadályozzák, hogy felderítse Ragoriát, azonban ott is hasonló forgataggal találkozott, őrrel viszont eggyel sem.
Óvatos lépteket tett előre. A kert lombtalan, fekete fái és szürke, ólomszerű sövényei azt súgták, nem biztonságos a hely, ahová érkezett. A virágok mind lilás-feketés vagy éjsötét, kék színekben pompáztak. Toriko képtelen volt nem észrevenni az éppen előtte, pár lépésre fekvő ágyás gyöngyszemét: egy sötétlila rózsát. A vámpír nem virágokat nézni jött, azonban valami mégis erre a kis növényre fordította figyelmét: a rózsa vérzett...
Közelebb lépett az ágyáshoz. Veszélyérzete felerősödött. A csönd, a sötétség, a kavargó, szürke felhők, még a levegő is azt sugallták minden porcikájának, hogy legjobban teszi, ha azonnal eltűnik onnan. De nem tehette. Muszáj volt rájönnie, hogy itt tartják e fogva a tündérhercegnőt a kastélyban.
Sápadt fehér ujjai már majdnem elérték a vérző rózsa szirmát, mikor háta mögül egy hang kizökkentette:
- Mit keres erre egy fiatal vámpír ilyen időkben? - Toriko villámgyorsan pördült meg, és azonnal pajzsbűbájt idézett maga elé. Szükség azonban nem volt rá. A vele szemben álló alak nem akart támadni.
- Ki vagy? - kérdezte Toriko sziszegő, jegesen halk hangon. A vele szemben álló férfi szintén fekete köpenyt viselt, mindössze csuklya nélkül. Arca hófehér volt, szeme sötét, mágnesként vonzó fekete mélység. Tincsei ugyan ebben a színárnyalatban fénylő, egyenes szálakként keretezték arcát. Lágy hangon válaszolt.
- Vámpír. Akár csak te. - összevonva szemöldökét megindult Toriko felé, hogy jobban megvizsgálja az arcát.
- Honnan tudod, hogy én az vagyok? - suttogta a lány, kezeit a pajzs bűbáj mögött védekezőn felemelve. A férfi megállt, majd elmosolyodott.
- Fogalmad sincs, hol vagy. Igazam van? - kérdezte. Arcán látszott, ahogy fejében csak úgy röpködnek a jobbnál jobb lehetőségek gondolatai Torikot illetően. Ahogy a vámpírlány figyelte, feltűnt neki, hogy nem csak a férfi arca változott meg, hanem a színei is: haja és fekete szeme lassan lilás színbe fordultak.
- Ragoria kastélyának kapuján átlépve a démonok, tündérek és vámpírok útja elválik. Vámpír csak vámpírral találkozhat, míg Ragronhoz nem érnek. - fejével a hatalmas, fekete épület felé intett a távolban. - Először vagy itt, hm? - a vámpír újabb lépést tett Toriko felé, szinte már csak a láthatatlan pajzsbűbáj állt a két alak között.
A lány egészen biztos volt benne, hogy ha akarná, a férfi bármelyik pillanatban áttörhetné a varázsfalat. Kényszerítette magát, hogy elszakítsa tekintetét a mostanra mély lilára vált szemek vizsgáló pillantásától. Még csak az kellene, hogy ez a sötét alak olvasson benne - vagy megérezze, ha fél...
Tekintete a vérző rózsára siklott, melynek szirmai közül lassan bugyogott fel a vörös folyadék, hogy aztán lassú cseppekben ereszkedjen a föld alá a virág szára mentén.
- Ragron olyan, amilyen az ura. - szólalt meg ismét a vámpír. Láthatóan nem bánta, hogy az idegenvezető szerepét kell játszania.
- Ha a kert szereti a vért... - itt egy pillanatra megállt, és csak figyelte Toriko arcát, míg a lány végignézte, ahogy a föld beszívja a vöröslő cseppeket, és a rózsát körülvevő virágok, mintha csak mély lélegzetet vettek volna, kivirultak sötét színeikben. - Akkor az is, aki birtokolja. - fejezte be a mondatot a vámpír.
Toriko kénytelen volt visszafordulni, és szembenézni a férfival.
- Ragron ura vámpír? - kérdezte halkan. Hideg hullám futott végig a testén a gondolatra, hogy az egész démonfelkelés hátterében valójában valaki az ő fajtájából állhat.
- Nem. - mosolyodott el ismét az alak, és ha lehetséges, szemei még élénkebb lilává váltak. - Nem. Ragron ura démon, a neve Darame. De gyors az észjárásod. Ez tetszik. Hasznos... - villant a tekintete.
- Hasznos mihez? - Toriko jeges hangja magabiztosságot sugárzott, habár a lány valószínűnek tartotta, hogy már nem sokáig képes kiállni a vámpír tekintetét. De kénytelen volt.
- A tehetségeseknek megadatik, hogy válasszanak: velünk... - fejével a kastély felé intett. - Vagy ellenünk. - biccentett most a kapu felé, mely Ragoria látszólag üres utcájára nézett. - Élet, vagy halál."
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése