Talán nem véletlen, hogy az írásaim, rajzaim legtöbbje a veszteséget és az elmúlást jeleníti meg valamilyen formában. Gondolkodtam rajta, vajon miért. Felvetettem már lehetőségként az elborult, morbid fantáziámat, vagy csak a tényt, hogy így biztonságos környezetben "játszhatok a halállal". De legújabban arra jutottam, hogy talán valami köze van a lelkiállapotomhoz is, aminek borongós, fekete felhőitől már lassan egy éve (vagy több?) nem tudok megszabadulni...
Hiszen folyton csak veszítek. Elveszítek mindent, mindenkit, előbb vagy utóbb, és csak az a megszámlálhatatlanul sok kép marad utánuk a fotóalbumomban... De mennyit feladnék azok közül, hogy végre egyszer azzal az érzéssel feküdhessek le, hogy igen, van valakim, aki mindig itt van nekem. Ahelyett, hogy végiglapozgatva a képeskönyvet rájönnék, mennyi mindent vesztettem már el így is...
Nem szeretnék a múltban élni. Nem akarom, hogy csak szép emlékeim legyenek, ahelyett, hogy ígéretes kilátások tárulnának elém. De már csak a jelen is elég lenne... De az a borús, fekete felhő szorongat, és nem hagy szabadulni...
Ahogy ezeken gondolkodtam, magamat is meglepő módon kitört belőlem a sírás. Azt gondoltam, pár könnycsepp, és ennyi az egész. Tévedtem. A villamosról leszállva eső helyett az én könnyeim mosták fel a Kosztolányit, hogy aztán egy padon leülve szétáztassam az összes zsepimet (4 db) majd végül azt a szalvétát is, amiben Dani a kókusz-golyó tartozását fizette vissza ma.
Még mindig reménykedtem, hogy a könnyeim előbb fogynak el, mint a papír zsebkendők, de persze nem volt ilyen szerencsém. Újabb és újabb gondolatok, újabb és újabb sírásrohamok, bámészkodó emberek, szétmállott zsepik, és én, egyedül. A szürke ég és a borús, fekete felhő alatt.
Nem tudom, honnan jött ez az egész, pont most. Váratlanul ért a saját magam kiakadása. Csak azt tudom, hogy végiggondoltam. Ha nem is mindent, egy valamit felejteni szeretnék. Szabadulni szeretnék az emléktől, az érzésektől, a bűntudattól, és ha ezért az élményeket is el kell égetnem, amiket az albumomba gyűjtöttem, hát legyen... Már úgyis halványulnak... Csak a fájdalom marad.
Bűntudat. Ez is érdekes kérdés. Nem tudom, tényleg bűntudatom van e, vagy azt már leküzdöttem, elhagytam valahol félúton... De valamiért mégis büntetem magamat. Teljesen tudat alatt, teljesen szándék nélkül.
Tökéletes tükre ennek az idei tanév. Az eredményeim lehetnének fényesebbek is, de lássuk csak egyáltalán, hogyan alakult a család... Pocsékul. És nem lehet azt mondani, hogy ebben nekem ne lenne részem. De megnézhetjük az apróbb dolgokat is, mint például egy-két betegség. Vagy majdnem az összes. Mind az én hibám, az én felelőtlenségem okozta.
Bármi, amit mostanában csinálok, elégedetlenné tesz magammal szemben, így aztán még inkább rágódom, még inkább magam alatt vágom a fát, hogy aztán lezuhanjak... És nincs kapaszkodó. Egyedül ülök a téren.
Hazamenni nem akarok. Minek? Az iskola sokkal inkább otthonom, ott vannak emberek, akikért talán érdemes odamenni. Ha csak napi 10 percem van, hogy beszéljek velük, akkor is... Meg aztán ki akarná otthon magyarázni a könnyeket? Sokkal egyszerűbb némának lenni, hogy békén hagyjanak...
Ez sincs így jól, tudom. De elfáradtam (vagy nem is tudom) és nem tudok belevágni a dolgok rendbehozásába. Lassan ott tartok, hogy semmit nem akarok rendbe hozni. Nem tudom hol az út vége, csak szeretnék oda elérni...
Aztán tiszta lappal kezdhetek...
Kár, hogy az Élet nem így működik.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése