Egy bukott angyal könnyfátyla

 Sosem tudtam, miért szeretem annyira az angyalokat. És a bukott angyalokat... Talán mert olyan különlegesek, varázslatosak, titokzatosak és cseppet sem hétköznapiak... Lehet, hogy magam is ilyen szeretnék lenni... különleges, varázslatos, titokzatos... És cseppet sem hétköznapi...

Azonban az emberek megítélése a többi ember véleményétől függ. Akár mit csinálok, a környezetem lesz a tükör, mely azt mutatja, milyennek is lát a világ. És hiába látom magamat valamilyennek, ha az a bizonyos tükör nem ezt mutatja, mit sem ér...

Az angyalok jók. Tökéletesek, ahogy fehérségükben a mindenség fölé emelkednek, és nyugalmat, békét árasztanak magukból. Puha toll szárnyaik fényességet vetnek a földre árnyék helyett, és amerre csak elsuhannak, ragyogásuk betölti az emberek sötét szívét...

Nem vagyok angyal. Még bukott se... Bukott se, aki az égi életből száműzve a földre zuhan, szárnyát törve... Könnyekkel áztatott arcán szürke köd ül - csalódott magában. Csalódott, mert elbukott. Többé nem juthat vissza a magasság világába, többé nem szállhat, szárnyai megtörtek, akárcsak lelke...

Mitől csalódott a bukott angyal? Attól hogy többé nincs fényessége, mely belőle árad... Többé nincs a ragyogás, mellyel az emberek szívében világosságot gyújthat... Többé nincs a békesség és a nyugalom, amit átadhat nekik.

Önhibájából arra kárhoztatott, hogy a földön éljen, annak tudatával, hogy hibázott. Hogy tudja, nem oda való, de már nem szabadulhat... Leláncolt szellem a bukott angyal, lénye szenvedés, örök szenvedés és fájdalom...

Könnyei csupán, melyek tiszták, és gyöngyházfényükkel olyan dolgot tükröznek a világban, melynek az igen csak híján van manapság: az őszinteséget.

Egy angyal nem őszinte. Nincs szüksége rá. Nincs szüksége, mert anélkül is tökéletes. A világ, ahol él, az Ég, tökéletes... Könnyei sincsenek, egy angyal nem sír, soha...

Csak a bukott angyalok sírnak... Csak a bukott angyalok őszinték, ha már semmi másuk nem maradt... Ők ezt adják a világnak.

Én inkább lennék bukott angyal, mint fehér szárnyakon szálló, szépséges csoda. Tudom, hogy tökéletes nem lehetek. Tudom, hogy hibázni úgyis fogok. És tudom, hogy emiatt szenvednem kell, és fájni fog...
 

De ezekre az ütésekre szükségem van.

Azt is tudom, hogy szárnyakat nem érdemlek. De még ha a szürke, szomorú földön is kell élnem, és repülni sohasem fogok, és láncaimat sem vethetem le soha: nekem szükségem van a könnyeimre. Szükségem van az őszinteségre.

És a bukott angyal is csoda. Csoda, az egyszerű halandók világában. Nem a varázslatéban. És ez a csoda számomra nagyobb, szebb, és ragyogóbb bármely angyal fényénél. Tudom, hogy ez az én világom, tudom, hogy itt kell boldogulnom, és tudom azt is - mert sötét álmaimban egy törött szárnyú, sebzett, bicegő bukott angyal őszinte könnyfátylán át titkát a fülembe súgta:

Varázslat bizony itt is létezik...

Végtelen

Sírás. A sírás nem feltétlenül rossz dolog. Sírhatunk, ha valami fáj, és talán még meg is könnyebbülünk. A könnyek sok fájdalomtól megszabadíthatják a lelket. Viszont sokkal rosszabb az a fájdalom, melyet a könnyek nem tudnak felszippantani, és magukkal vinni, hogy aztán megszabadulhass tőle. Éget, és belülről kínoz, ha valami fáj, de már nincsenek könnyeid...

Mindenki életében, az enyémben is vannak hullámhegyek, hullámvölgyek. Más kérdés viszont, mikor annak a bizonyos völgynek látom a végét, mikor tudom, hogy egyszer újra talpra állok, és biztos vagyok benne, hogy ez csak átmeneti állapot. Most más. Most a sötétben tapogatózok, és nem tudom, lesz e világosság.

Egyszer biztos. Vagy mégsem? Most nem tudnám megmondani. Lehet, hogy mire lesz, addigra már én nem leszek olyan, amilyen voltam. Amilyen most vagyok. Bár azt nehezen tudnám megmondani, most milyen vagyok. Szánalmas, az egyszer biztos. De ez mindenkivel megesik, azt hiszem...

Mégis jobban félek attól, hogy megváltozok, hogy savanyú, értéktelen, lusta, és használhatatlan csóró leszek... Jobban, mint attól, hogy talán még van lejjebb is... Legyen, ha kell, hát még mélyebbre megyek. Félem kellene? Óvakodnom? Talán... De van egy pont, ahol az ember lassan minden veszélyérzetét elveszti. Ahonnan nem tudja, hogy álmodik-e vagy ébren van...

Ettől a ponttól sem félek. Pedig kellene... Ezt tudom. Mert veszélyes. És én mégis a változástól tartok. Hogy odaállok a tükör elé, és többé nem leszek képes mosolyogni. Nem akarom, hogy ez a valami, ami most van, nevezzük, ahogy akarjuk, megváltoztasson. Persze mindig változunk, tudom én. Sodródunk az árral, meg minden...

De mégis... Nekem voltak elveim, amiket magamnak támasztottam... Tanácsok, célok saját magamnak, egy kép, amit magamról alkottam, és egy kép arról a személyről, akivé majdan egyszer válni szerettem volna. És mindezt nem akarom elveszíteni. Mégis úgy állok itt, mintha nem tehetnék érte semmit. Mintha teljesen bénult végtagokkal egy székhez lennék kötözve, a föld alatt 2000 méter mélyen... És igen, ez szánalmas.

És mégsem teszek semmit. Magamat láncolom le, magamat fogom vissza. Megmondani sem tudom igazán, miért. Talán köze van ahhoz, hogy úgy érzem, álmodom... Tartalmas álom... Aztán egyszer fölébredek, és rájövök, hogy mindez nem történt meg.

A baj csak az, hogy ez nem álom. Valamit csinálni kéne... De már nem tudom mit. És nem akarom... Most mindegy... Minden mindegy...

Fekete, borongós felhö

Talán nem véletlen, hogy az írásaim, rajzaim legtöbbje a veszteséget és az elmúlást jeleníti meg valamilyen formában. Gondolkodtam rajta, vajon miért. Felvetettem már lehetőségként az elborult, morbid fantáziámat, vagy csak a tényt, hogy így biztonságos környezetben "játszhatok a halállal". De legújabban arra jutottam, hogy talán valami köze van a lelkiállapotomhoz is, aminek borongós, fekete felhőitől már lassan egy éve (vagy több?) nem tudok megszabadulni...

Hiszen folyton csak veszítek. Elveszítek mindent, mindenkit, előbb vagy utóbb, és csak az a megszámlálhatatlanul sok kép marad utánuk a fotóalbumomban... De mennyit feladnék azok közül, hogy végre egyszer azzal az érzéssel feküdhessek le, hogy igen, van valakim, aki mindig itt van nekem. Ahelyett, hogy végiglapozgatva a képeskönyvet rájönnék, mennyi mindent vesztettem már el így is...

Nem szeretnék a múltban élni. Nem akarom, hogy csak szép emlékeim legyenek, ahelyett, hogy ígéretes kilátások tárulnának elém. De már csak a jelen is elég lenne... De az a borús, fekete felhő szorongat, és nem hagy szabadulni...

Ahogy ezeken gondolkodtam, magamat is meglepő módon kitört belőlem a sírás. Azt gondoltam, pár könnycsepp, és ennyi az egész. Tévedtem. A villamosról leszállva eső helyett az én könnyeim mosták fel a Kosztolányit, hogy aztán egy padon leülve szétáztassam az összes zsepimet (4 db) majd végül azt a szalvétát is, amiben Dani a kókusz-golyó tartozását fizette vissza ma.

Még mindig reménykedtem, hogy a könnyeim előbb fogynak el, mint a papír zsebkendők, de persze nem volt ilyen szerencsém. Újabb és újabb gondolatok, újabb és újabb sírásrohamok, bámészkodó emberek, szétmállott zsepik, és én, egyedül. A szürke ég és a borús, fekete felhő alatt.

Nem tudom, honnan jött ez az egész, pont most. Váratlanul ért a saját magam kiakadása. Csak azt tudom, hogy végiggondoltam. Ha nem is mindent, egy valamit felejteni szeretnék. Szabadulni szeretnék az emléktől, az érzésektől, a bűntudattól, és ha ezért az élményeket is el kell égetnem, amiket az albumomba gyűjtöttem, hát legyen... Már úgyis halványulnak... Csak a fájdalom marad.

Bűntudat. Ez is érdekes kérdés. Nem tudom, tényleg bűntudatom van e, vagy azt már leküzdöttem, elhagytam valahol félúton... De valamiért mégis büntetem magamat. Teljesen tudat alatt, teljesen szándék nélkül.

Tökéletes tükre ennek az idei tanév. Az eredményeim lehetnének fényesebbek is, de lássuk csak egyáltalán, hogyan alakult a család... Pocsékul. És nem lehet azt mondani, hogy ebben nekem ne lenne részem. De megnézhetjük az apróbb dolgokat is, mint például egy-két betegség. Vagy majdnem az összes. Mind az én hibám, az én felelőtlenségem okozta.

Bármi, amit mostanában csinálok, elégedetlenné tesz magammal szemben, így aztán még inkább rágódom, még inkább magam alatt vágom a fát, hogy aztán lezuhanjak... És nincs kapaszkodó. Egyedül ülök a téren.

Hazamenni nem akarok. Minek? Az iskola sokkal inkább otthonom, ott vannak emberek, akikért talán érdemes odamenni. Ha csak napi 10 percem van, hogy beszéljek velük, akkor is... Meg aztán ki akarná otthon magyarázni a könnyeket? Sokkal egyszerűbb némának lenni, hogy békén hagyjanak...

Ez sincs így jól, tudom. De elfáradtam (vagy nem is tudom) és nem tudok belevágni a dolgok rendbehozásába. Lassan ott tartok, hogy semmit nem akarok rendbe hozni. Nem tudom hol az út vége, csak szeretnék oda elérni...

Aztán tiszta lappal kezdhetek...

Kár, hogy az Élet nem így működik.