2015. január 11., vasárnap

Kalandozások Középföldén

"- Most mesélj egy kicsit te. Hogy kerültél ide?
- Bejöttem az ajtón egy Végzet Hegyével..."


És valóban, pontosan így történt. Így keveredtem el az (idei) Tolkien Napra, a másodikra eddigi (majdnem 20! évnyi) életem során. Illetve az, hogy odamegyek, tervben volt tűzhányó nélkül is - (különben is, én inkább gyűrű-párti voltam, abból három is volt nálam, és egyiket sem terveztem a hegy gyomrába hajigálni.)




Abban az ominózus pillanatban - amikor átléptem az Uránia kapuját - elég vegyes érzelmek kavarogtak bennem.
Amiben biztos voltam:
- hogy koffein-hiányom van
- hogy már nem fogok meglepődni azon, hogy cincogó hangú orkok tejturmixért rohangálnak
- hogy különösen negatív kimenetele nem lehet ennek az egésznek, hiszen olyan emberekkel voltam, akik szeretnek és akiket én is szeretek
- hogy nem szeretnék útban lenni (ami egy Végzet Hegyével a mancsodban abszolút nem könnyű feladat, főleg a 7es buszon...)
- hogy szeretnék segíteni (de csak ha nem leszek útban...)
- hogy egy egészen egyedülálló élményben lesz részem

Ami miatt bizonytalan voltam:
- hogy lehet, hogy nincs a közelben kávé (az első zombi arcokat meglátva ez a félelmem persze azonnal elillant)
- hogy egyáltalán nem így képzeltem, hogy "elmegyek a Tolkien Napra" (nem stimmelt a napszak, a társaság, a fáradtsági szint, és természetesen a Végzet Hegye sem)
- hogy nem szerettem volna útban lenni
- hogy a leghalványabb elképzelésem sem volt arról, hogyan fog alakulni ez a nap
- hogy biztos voltam benne, hogy egy egészen egyedülálló élményben lesz részem...

Aztán ahogy beljebb kerültünk, lassan oldódni kezdett minden fajta bizonytalanságom. Megjelent Mogyi, a talpra esett szervező-koordinátor akivel ugyan már találkoztam, mégsem ismertem fel, mert akkor épp az anyakönyvezett nevén futott (illetve csak állt, pici Janka-csomaggal a hátán, aww *.*). És csak nagyon rövid ideig éreztem, hogy útban vagyok. Hamar rájöttem ugyanis, hogy itt senkit nem zavar a jelenlétem és senkit nem érdekel, hogy tulajdonképpen ki is vagyok, mert azt hamar levették, hogy segíteni szeretnék - és csak annyira vagyok jöttment, mint amennyire egy Végzet Hegyével sétáló lány a Tolkien Napon az lehet.

Végül segíteni is tudtam: kidekorálhattuk a "Mi fán terem az MTT?"- sarkot. Sikereink közé tartozik, hogy felszenvedtünk egy egy sorba (és nagyjából 8 méterbe) tömörített manifesztumot a falra, és ezzel rekordot döntöttünk:

"- Ezt egyébként hogy szoktátok felrakni?
- Nem tudom, még soha nem rakta fel senki."


Teleragasztgathattam az üvegfelületeket kis színes buborékokkal (szabályosan, egyenlő távolságra elhelyezve) és a Magyar Tolkien Társaság tagjaival - néhányuk arcképpel is, néhányuk csak (képtelen) történetekkel szállt be a buliba. Mikor már kényelmesen elhelyezkedtünk, és szállingóztak a látogatók is, megjelent Mogyi, és szóvá tette, hogy amúgy mellékesen van valahol egy "Mi fán terem az MTT?" felirat is, amit ki kéne tenni... Valahogy... Valahova. De kreatívak voltunk és megoldottuk, és csak ezek után derült ki, hogy akivel a vége felé díszítgettem, igen sokat elárulhat arról, hogy mi fán is terem ez az MTT - hiszen az elnökség tagja...

Ott is maradtam egy ideig - és azt is megtudtam, amit nem akartam: hogy az MTT valójában a Magyar Tolkien Társaság Társkereső rövidítése (És van, aki ezen meglepődik?! Az egész mese egy gyűrűről szól...), hogy a tagok nagyrésze lelki sérült, akit kiközösítettek vagy csak simán nem tud szocializálódni, és ide menekül, hogy megtalálja magát (Ömm, remekül hangzik...?). Hogy nem nagyon van olyan pár akik együtt maradnak, miután az egyikük MTT-s lesz (Hát igen, Egy gyűrű mind fölött...), hogy kevesen jönnek Tolkien miatt, és annál többen a társaságért, és hogy az MTT-nek és a Gyűrűk Ura Cosplay Clubnak - bár mindketten jelen voltak az eseményen - elég eltérő a profilja, nevezetesen:

"Mi programokat szervezünk meg táborokat, igyekszünk közösséget építeni, ők meg... Kimennek és mutogatják magukat."

És hát itt került sor arra az ominózus szóváltásra, amivel a bejegyzésemet indítottam. A nap során pedig egyre többször jöttem rá, hogy elég nehéz elmagyarázni, hogyan is kerültem oda... Mert azon kívül, amit már elmondtam, tulajdonképpen magam sem értem, hogy csöppentem bele mindebbe. Hogyan lett hirtelen bejárásom a szervezői részlegre (ahol a kávét rejtegették), hogyan ragadott magával egyre inkább az Urániába varázsolt mini-Középfölde, hogyan lehet, hogy bár idegenek között vagyok, mégsem érzem őket annak, és hogyan jutottam el oda, hogy sokkal érdekesebbnek találom kicsi papír-aranytallérok dugdosását egy társasjátékozókkal zsúfolt teremben, mint a Hobbit második részének extra változatát, vagy Szirmai Gergely előadását a filmekről...

De így volt. És amikor a vége felé a lemenő nap utolsó sugarai megvilágították Smaug barlangját és a Magányos Hegyet, és az ott serénykedő tündék is megpihentek, és Középfölde nyüzsgő sokasága kezdett elcsendesedni és visszaszállingózni a Valóságba, és már én is elfáradtam...

Még volt szerencsém elcsípni a Tolkien Tribute Band előadását. Olyan jó érzés volt, hogy láthattam és hallhattam őket - akik így befogadtak, akik megteremtették ezt az egész világot, amely bár kívülről is elég izgalmas, be kell vallanom, hogy beljebbről nézve még magával ragadóbb. És akik - bár messze nem tökéletesek, hiszen hibáznak ők is (és amikor elrontanak valamit, megmosolyogtatóan összenéznek éneklés közben) - mégis látszik, ami ennek az egésznek valahol a lényege: hogy szívből csinálják. És nem csak maguknak: képesek ezt bárkinek átadni, aki hajlandó beengedni őket... És azt hiszem, ebben van a dolog igazi varázsa.

Úgyhogy köszönöm ezt az egyedülálló élményt (mert az lett!) mindenkinek, aki ott volt és befogadott, a tündéknek, orkoknak, hobbitoknak és más izgalmas lényeknek, és legfőképpen útitársaimnak, a Zöld és a Kék Tündének, akik magukkal vittek erre a kalandra.

"Az út örökre megy tovább,
felhők alatt és hold alatt,
de bármily messze tért, a láb
végül hazafelé halad.
S a szem, mely lángot és csatát
látott kőtermek mélyiben,
a régi, ismert mezőkön át
füvön, fán, dombon elpihen."

/J. R. R. Tolkien - A hobbit/

(És akármilyen furcsán hangzik, azért egy kicsit sajnálom, hogy Mordorba nem jutottunk el. Igazán megnéztem volna a Végzet Hegyét működés közben...)


2015. január 4., vasárnap

Karácsony képekben

https://blogger.googleusercontent.com/img/b/R29vZ2xl/AVvXsEiqjecVkE44LkJdmihq3MDhyjOgjiFB3qlTvJuOTusMWLx5ZL7JBD3HfidMppkPxakl5_u3SajlvS0OfBp08peIksZIe0vNOQzXV0aCCXCZ0II_vG-jQsZeuHMJS2fIzCcDye5LDytRSfg/s1600/IMG_20141221_115754.jpg        https://blogger.googleusercontent.com/img/b/R29vZ2xl/AVvXsEiSP4IY0oPV_TLtmml45xvEaPYYE8Q1F8nfGqQhAlXOPgRAt3JevIM4hYMy4IDMXak8G3IIQ304io6l1IhFPI2nD9iMZolBvgFe8luQrfZ4YkjGwvFlIt2fTKxfiXKC7Bizr8rJ1tCFAfg/s1600/photo.php.jpg
Adventi goa'uld hajó épen és felgyújtva

 https://blogger.googleusercontent.com/img/b/R29vZ2xl/AVvXsEjzcJPAaibSmjcyR2fx9XTITyHK5rck4RY2mHkEc0lAYnXLkd8BS4OaAu3jOUV9Hs2mmL9I8VlXH_Banht4HntJ-NciGFsiH3iWQgGpxOlTOTOorVLGn0PZc3R3A_Wwu2Jf8qNaFpKXZH0/s1600/IMG_20141224_103356.jpg     https://blogger.googleusercontent.com/img/b/R29vZ2xl/AVvXsEiBcdZipgpHUd7KxVmTCrFZHIvEYMiBVRQwurdd0O8yGyxVjid1Hx6dkXPyAo56_CLWtzFyJzRyjpVwerJiQub1l9r-1lbttsDYXW3VKjbNbaTL_ECnY7XBvab71kxgf1bH9YBfRB7G3t0/s1600/IMG_20141224_123023.jpg
      
 Szaloncukor kötözés az Ackroyd-gyilkossággal, és az Év Karácsonyfadísze. (Igen, téged néz. Bármit csinálsz. PONT téged.)

https://blogger.googleusercontent.com/img/b/R29vZ2xl/AVvXsEjpdCRCKvbIA2kTTj3mJEBAYcW6d5V57vNaMM7pjem30TM_nmqTWwYZ21Og2S60E8reXlS8QD3t_hJhUNOkp8v-8iLww-V8sE7wsm1bhyphenhyphenXWOLcgIaMg3g5Cqj4ojPHxSj5jy-3BMhO1jxo/s1600/IMG_20141220_215719.jpg 
https://blogger.googleusercontent.com/img/b/R29vZ2xl/AVvXsEhdrzNeIt81jX77lD0jtofhVGGnjvHKs864brGFFfMcy-gC4hcE4bDLkPKWLLiuoW7bphohVp-8V-Si8IEo703b2G64b0DTEuEcf4SSAVfYhLfavlaIj1Ogl8wgqKrleQd_M7p3HA2Oddk/s1600/IMG_20141222_212933.jpg   https://blogger.googleusercontent.com/img/b/R29vZ2xl/AVvXsEiEpyin_NN5jwOeFudGjzPN49-Ib0v2jz0gBTm7tEHOY94QjGe2YZ6kPkXmParOBoGz49knHbSuk73qwftcocYkdiN_KA_XvbM8AAAzF3StwOW28j-a_Wi6M5aQ0pin2IhyphenhyphendPMu6tH8xsQ/s1600/IMG_20141222_233121.jpg   https://blogger.googleusercontent.com/img/b/R29vZ2xl/AVvXsEgA-cXcm3QkPhDFam7PTse5uQhV0BgLHlwLfUk2JS37q9vvhBjZ9MPc682kabNwkl9DX_iBKqxTPIUw65RnRav1LS_7hSl3aRCW2UC8_LOxmV4iC4iBX5KnD09_IGfTBymXcE2gMzZ5jOo/s1600/IMG_20141223_001456.jpghttps://blogger.googleusercontent.com/img/b/R29vZ2xl/AVvXsEhHA_iaSM5NRdsvIqhKzqslMEvu5SULdvsLqzgrHZ_GNNBgLbkfSGZ2pN8bePoL2shNrXkQPw7e6dK8_L7t9MQOvRFGbc-KsMbUKuXWoR5DzhcrQhOkzCBXZLaFZW3JDVfbwhZkRGh-ikM/s1600/IMG_20141223_095234.jpg 
https://blogger.googleusercontent.com/img/b/R29vZ2xl/AVvXsEhdIQpemU-A1bCuGDRgFX4G6CcVAPM9JnUuzvyorZRHQmGNwbq2V_uxtyzS_Gz4DsFuagq_hmHijLUx8N83sG9mIb_Aw6SOSEbBtuyVWvPM_LL1xMcefiSMUaNbqLNR2tdle3CNi0S8L5w/s1600/IMG_20141223_095619.jpg 
Mézi, a mézeskalács élete és halála. (A gombok TÉNYLEG gumicukorból vannak!)

https://blogger.googleusercontent.com/img/b/R29vZ2xl/AVvXsEgMx1LB2JLAe0oQOaymlPqATAra5ekEcO2TFnj0JuCjTvku8p4xqu-1gb1oF3EirIqwOL3WKLgyqwbuXAMkt6hczfoQrEGxTgbDW2XIQ6hWq-vfxfyFH1sPv-QtR0NihYgTB345St4k4OE/s1600/IMG_20141223_151129.jpg   https://blogger.googleusercontent.com/img/b/R29vZ2xl/AVvXsEiGE4rwmMnjRV73rXlbro1do9j-te0pVBZUHvDlskcO8FO_WXJ1laBM0TjS40gA2bhUl5aWqEopm7rjP-eeQB_WuPlwHmb6LEzWGnOiY5UYaaS27kTdufDPNc0J88sONfemt1XytL2cxQI/s1600/IMG_20141223_151730.jpg
 Egyszarvúszivárványpillangómacska. Cijjog.

https://blogger.googleusercontent.com/img/b/R29vZ2xl/AVvXsEh0JlDEgRTPtl41eS5ycd30jx1FbTQHCGanx3a2zQ16fJfn0k99cqhHP_yy2qM0eRr4g37WLU-_S5M8I6okAzRzxuiEAtPxLfTgBYp19rbEfajn96WR5sxwv4Xm04HzL9L70ceUbI6Tr00/s1600/IMG_20141231_091340.jpg
https://blogger.googleusercontent.com/img/b/R29vZ2xl/AVvXsEi4UiwuEfRgGRHX5K7Rt1KoHF7Ibp-g2vFOUUjuisT6UmTuUULffSlyX4P-eKJ07dT1vyfZ9slspQik_8kUKF-1z_7mDb9yjCvr5kviXhTdPc9K88wG7GFbbr9u4LAhk2NFEB-iVVzOfuE/s1600/IMG_20141231_091639.jpg

A csillag eredetije innen van, ha valaki olyat akar mint az enyém, ahhoz csak el kell rontani az összes instrukciót és akkor biztos menni fog! (;


https://blogger.googleusercontent.com/img/b/R29vZ2xl/AVvXsEhiasOaHnjhJVX6bb0W3B6PW4i2Q6nvmaNybRfT0mI3sarD21hXQ6-F3NEnxr9E2bFSJm3zeMnGhEdCoMuTBlcxV60c1akjN2QnB_DmWGthyphenhyphenXuISDP-yVNvUUe3BXGoHTQW5PZn3mAWTNo/s1600/IMG_20141231_091420.jpg 
Claire-től, Claire-rel, Claire-nek.

https://blogger.googleusercontent.com/img/b/R29vZ2xl/AVvXsEjGEIjaFsiZ84c2hiII3y3tuSWg4QBBcIaVRwJJyl_1z4LLFvQ_SDx8DqFD86npaNEmCr0yUjM-6PP3SdPEefm2Pevnnq8TF68NkU0uUmtHBE_ruo9xU9cHzFcYiRUj6dy4s5Qdn0zvPxM/s1600/IMG_20141231_091741.jpg    https://blogger.googleusercontent.com/img/b/R29vZ2xl/AVvXsEjIBfsS11Y72mF5_oTH0DKLCeIPrMM61yNpMP0QfPWBD1cAq-dYH7DIDTWUPQIf-QakKEDylTeEILWFBAZ6R0zrZ4UgdoV3fwZuLgUUlrFuAmXXleN5aGOFWsTBPgzpFJoFuR8pDH1qzD8/s1600/IMG_20141231_091753.jpg 
A Nyusziba Csomagolt Zokni (félig)nyomtatott változata.

https://blogger.googleusercontent.com/img/b/R29vZ2xl/AVvXsEjlpwsr8XyXtS1-3L0w-wwsIpbJynBSilXkL95hOAcnx5jVwDpUsNgUMZlfPVDSal76DyPEhaB1qo2LOntHZyqUUB4quxxWYLHR9hJVPhKnnfGHb-TlR-ki06nWuNMi-F0k7jiU6DeiKBY/s1600/10893902_881497365228623_678070858_n.jpg   https://blogger.googleusercontent.com/img/b/R29vZ2xl/AVvXsEiGRz6GPyi0OKVmqMQAkRYLV1Hy8XB2wGnz5Rq7OwyWMdd_ZPtjOLejWWiXGnn64Zeh4xpI3T8hO0b8T6NCFG99OU9nXomrgvr3fAli3AgonYSqxSw7z7z_N6cbWP1ZYuWpoRHxYiT9sxg/s1600/10912970_881497191895307_2032525397_n.jpg 
Kaptam *.* Ajtótábla. (Már csak egy ajtó kéne hozzá...)

https://blogger.googleusercontent.com/img/b/R29vZ2xl/AVvXsEgBsgeVYi68kj8AS1NtyNJOVEKYOOo7fQ8hrPLesNYBkVQdCpEaw7cZfA7OabZWFPkCh6JS2bk_3AVpNYbafGmOxT77wpzcCIASAHYtl1d0eUp6pUz-lBFnq58RMaA9w9CttEFirIAOGDs/s1600/10913431_881497175228642_1624682083_n.jpg
Kaptam. *.* Lesz hol laknia Mézinek.

Idétlen Szavak Országa - A Nyusziba Csomagolt Zokni (Kökény története)

"Ez az a világ, amibe egyszer úúúgy belenéznék, ahogy te látod..."
  /Lila Pulcsis Lány/

Elmesélek nektek egy történetet. Ez egy egészen különleges történet. Hogy miért? Mert egy távoli földön kezdődött réges-régen, amikor az Idétlen Szavak Országa még álom volt csupán, és lakói, a Nyakló, a Nyámnyúl, a Zöld Macska és a többiek még mind meg sem születtek. (Nehéz elképzelni, ugye?)
Ennek a történetnek a főhőse egy kislány, akit Kökénynek hívtak. Kökény egy domboldalon lévő hatalmas, színpompás tornyokkal az ég felé ágaskodó kastély melletti pici, szerény kis kunyhóban élt. Amikor csak tehette, a vidéket járta, és színes dolgok után kutatott. Ha talált egyet, elvitte a játékkastély kapujához, lerakta a lépcsőre, rámosolygott, és elköszönt tőle.
- Viszont látásra! - mindig ezt mondta. Mert csakugyan: az otthagyott tárgyat másnap viszontlátta egy-egy újabb színpompás torony formájában a mesekastély oldalán!
Egy napon azonban különös dolog történt. Mikor visszatért a kastélyhoz kezében egy arany üveggolyóval, a lépcsőn valaki már várt rá... Pontosabban két valaki.
Az egyikük egy fehér, kissé köpcös ló forma állat volt, aki patájával hangosan kopogtatott a kapun. Mellette pedig társa igyekezett bebocsátást nyerni: egy hétpettyes katicabogár volt. De nem akármilyen! Mikor Kökény közelebb ért, láthatta, hogy két félpötty van a katica szimmetriatengelyén!
- Hát ti meg kik vagyok? - kérdezte tőlük barátságosan. A két jövevény meglepetten fordult hátra.
- Én a Hétpettyes Katica vagyok, ő pedig a társam, a Szivárványsörényű Póni. - mutatta be őket a kis bogár.
- Azt hittük, otthon vagy. - magyarázta a Póni, akinek csakugyan a sörénye minden szála más és más színben pompázott.
- De hát én nem ott lakom. Hanem amott! - Kökény a kis kunyhó irányába mutatott.
- Akkor itt kik laknak? - kérdezte a Katica.
- Gondolatok. - felelt vidáman a kislány, majd a lépcsőre helyezte az aranyszínű üveggolyót, rámosolygott, elköszönt tőle és beinvitálta a jövevényeket a kicsiny kunyhóba.
- Miért kerestetek? - kérdezte, mikor már mind kényelmesen elhelyezkedtek egy-egy bögre forró csoki társaságában.
- Segítened kell. - mondta a Katica komoly arccal.
- Meg kell mentened a Nyusziba Csomagolt Zoknit!
Kökény tudta, miről beszél a Szivárványsörényű Póni. A Nyusziba Csomagolt Zokni legendáját mindenki ismerte. Az egész a Szandálkirály és Zoknikirálynő találkozásával kezdődött. A két uralkodó rövidesen egymásba szeretett, és elhatározták, hogy közös birodalmat hoznak létre. Azonban az idill nem tartott soká. A környező, rivális birodalmak, lakói annyit gúnyolódtak rajtuk és győzködték őket, hogy nem illenek össze, hogy egy idő után már maguk is elhitték. Ez az érzés pedig mélységes, egymás iránti gyűlöletet gerjesztett bennük. Hosszas küzdelmüknek - a Zokni-Szandál Összecsapásoknak - végül a Zoknikirálynő tragikus elvesztése vetett véget. Azonban a Szandálkirály - ahelyett, hogy örült volna győzelmének, szörnyű bánatossá vált. Eszébe jutott, milyen volt szeretni a Zoknikirálynőt, és átkozta magát, amiért annak idején hallgatott a sok gyűlölködőre, és hagyta magát eltéríteni a Szerelem útjáról. Elhatározta, hogy megőrzi a királynő emlékét: a birodalom összes zoknijából egyet magával vitt, hogy elutazva egy messzi földre megteremtsék a Béke Országát, ahol senki nem csúfolódik, gúnyolódik és ellenségeskedik, és amelynek lakói szabadon szerethetik egymást. Hogy mi lett velük azóta... Nos, ez már egy másik történet. Viszont amit maguk után hagytak ezen a vidéken, az nagyon is fontos eleme a mi mesénknek: azok a zoknik ugyanis, melyeket a Szandálkirály nem vitt magával, létrehoztak egy saját - elhagyatott - birodalmat. Ez lett a Félpár Zoknik Földje. A legenda szerint azonban volt egyetlen egy zokni, melynek a párját a Szandálkirály nem vitte magával. És ha igaz, amit mondanak, ez a pár azóta is ott raboskodik a Félpár Zoknik Földjén nyusziba csomagolva és várja, hogy megmentsék. És bizony sokan indultak már a megmentésére, mert - állítólag - aki megmenti a Nyusziba Csomagolt Zoknit, azzal Varázslat történik! És hát, ki ne szeretné, hogy varázslat történjen vele?!
Nos... Kökény nem szerette volna. A kislány butaságnak tartotta az egész legendát, butának azokat, akik a Nyusziba Csomagolt Zokni keresésére indultak, és különben is inkább a felemás zoknikat kedvelte, de még jobban szeretett mezítláb lenni - ahogy most is volt. Nem csoda hát, hogy nem fogadta túl lelkesen a két jövevény kijelentését.
- Miért kellene épp nekem megmenteni? Főleg mikor az is lehet, hogy nem is létezik! - álmosan pillantott a Katicára, majd a Szivárványsörényű Pónira, aki nem bírva magát türtőztetni patáival az asztalra csapott.
- De létezik!
- Honnan tudod? Talán megtaláltátok?
- Igen! - vágták rá kórusban a különös látogatók. Kökény hosszú ideje most először lepődött meg. Már el is felejtette, milyen érzés, így kicsit el is pirult mikor megtapasztalta. Hogy leplezze zavarát, gyorsan kortyolt egyet a forró csokiból.
- És csak te tudod megmenteni. - folytatta a magyarázatot a Katica.
- Miért? - kérdezte a kislány most már őszinte érdeklődéssel a hangjában.
- Mert ahhoz, hogy megmentsd, nem elég kicsomagolni. Fel is kell húznod a lábadra. És hát... - a Hétpettyes Katica végigmérte saját apró, ízelt lábait és társa otromba ezüstszín patáit.
- Most már értem. - Kökény még mindig nem kedvelte az egész pár zoknikat, de még kevésbé kedvelte azokat az alakokat, akik annak ellenére, hogy tudtak volna, nem segítettek a rászorulókon. Elhatározásra jutott.
- Segítek nektek. Megmentjük a Nyusziba Csomagolt Zoknit!

- A térkép szerint át kell haladnunk a Neon Fák Erdején. - mondta a Hétpettyes Katica, miközben egy papírlapot böngészett. Mire Kökény és a két jóbarát útnak indult, beesteledett. Az égen ragyogó csillagoknál már csak a Szivárványsörényű Póni kávészembogarai fénylettek élénkebben, ahogy meghallotta, amit a Katica mondott.
- De hisz a Neon Fák Erdeje az én szülőföldem! Onnan származom! - kurjantotta lelkesen. - Csodálatos hely, majd meglátjátok!
Kökény mosolyogva figyelte a most még a szokottnál is élettel telibb lovat, ahogy ezüst patáit szétvetve ugrándozik az úton, majd a Katicához fordult.
- Honnan van térképetek? - kérdezte. Nem értette ugyanis, hogy ha létezik térkép, ami elvezet a Nyusziba Csomagolt Zoknihoz, akkor hogy hogy eddig még nem bukkant rá senki? Ahogy azt sem, hogy ha a két utazó egyszer már megtalálta, miért van szükségük térképre...?
- Amikor találkoztunk a Nyuszival, amibe a Zoknit csomagolták, két dolgot mondott. Az egyik az volt, amit már említettem: hogy a megmentéséhez fel is kell húznod a zoknit. A másik pedig, hogy a Nyusziba Csomagolt Zokni egy útvonalon csak egyszer közelíthető meg. Így ha legközelebb jövünk, másik utat kell választanunk. Ehhez pedig adott egy térképet, hogy biztosan visszataláljunk. - azzal meglobogtatta a lapot. Kökény csak most vette észre, hogy a szokványos vonalak és rajzok helyett csupán a csillagok elmosódott, vázlatos tükörképét látja a lapon. Úgy döntött, a Katicára hagyja a térképolvasást.
- Megérkeztünk! - kiáltott fel a Szivárványsörényű Póni. És csakugyan: előttük az ég felé nyújtózó, rikító neon színű fák ágaskodtak, mintha csak a csillagok fényét akarnák ellopni és magukba olvasztani. A vidék harsány, éjszakai színpompáját pedig csak fokozták a fák közt vidáman cikázó neonnarancs, -zöld és -rózsaszín szentjánosbogarak.
Kökény - bár szerette a színeket - most mégis hunyorgásra kényszerült. Időbe telt, mire megszokta a látványt. Ahogy haladtak egyre mélyebbre a fák csak sűrűsödtek, fényük még vakítóbb lett, és a levegőt megtöltötte a különcségnek az a jellegzetes, megszokhatatlan illata, amely a Szivárványsörényű Pónit is mindig körüllengte. Az erdő pedig olyan lények morajától zúgott, melyeket hidegen hagy mások véleménye, amiért töretlenül árasztják sajátos színpompájukat a Világra. A Póni, bár észre sem vette, maga is halk, különös dalba kezdett.
Kökény és a Hétpettyes Katica azonban egyre csak álmosabbak lettek ettől az andalító zúgolódástól, és a szemüket is elfárasztotta már a szokatlan ragyogás. Mégis úgy érezték, hiába álmosak, az erdő és a fények nem engedik az álom fekete pillangóit szemükre szállni.
- Álljunk meg, kérlek! - szólalt meg végül a kislány. - Elfáradtam. - kérlelőn pillantott a Szivárványsörényű Pónira, aki láthatóan cseppet sem álmosodott el.
- Sajnálom Kökény, de a Neon Fák Erdejében nem lehet aludni. - ásította a Katicabogár.
- Ez így van! - erősítette meg a Póni, a lány fáradt fülének kissé túl harsányan. - De mivel látom, hogy mennyire elpilledtetek, mutatok valamit. - azzal útnak indult. Rövid séta után két vékonyabb, de stabil fa mellett álltak meg. Kökény csak sokadik pillantásra vette észre a törzsükhöz erősített fekete köteleket, és a szintén fekete függőágyat, amit tartottak - és amely fejjel lefelé lógott a fák között.
- Szervusz, Muffin! Sajnálom, ha felébresztettelek... - a Szivárványsörényű Póni eltökélten beszélt a semmihez. - A segítségedet szeretném kérni. A barátaim nagyon elfáradtak, és pihenésre van szükségük, hogy megmenthessük a Nyusziba Csomagolt Zoknit. Nem kérhetnénk kölcsön a függőágyad pár órácskára? - egy rövid ideig semmi nem történt. Aztán a fekete függőágy - ami eddig csak úgy nyelte magába a neon fényt, tömény sötétséggé gyűrve azt - megfordult, és utat engedett a világosságnak. Kökény meglepetésére egy sárga szempár csillogott rá a függőágy fölött lebegve. A szempár körül lévő macska - becsületes nevén Muffin - ugyanis szőrös, láthatatlan feketeségbe burkolózott, és fittyet hányt az erdőre, ahogy nagyjából minden másra is.
- Hát ha ennyire szépen kéred... - ásította unott hangon, majd a szempár kecsesen a földre ugrott, és átadta helyét a jövevényeknek. - Csak aztán át ne szunyókálják az életüket! - tette hozzá olyan hangon, hogy a kislány a macska láthatatlan ajkain kaján mosolyt sejtett kirajzolódni. Azután a szempár távolodni kezdett, tulajdonosa pedig mormogott valamit arról, mekkora álmodozó ez a Szivárványsörényű Póni, hogy azt hiszi, megmentheti a Nyusziba Csomagolt Zoknit.
- Ne féljetek, időben felkeltelek titeket. - biztatta őket a Póni, miközben segített nekik elhelyezkedni a függőágyban. Mikor pedig végre bemásztak, jó éjszakát kívánt nekik, és visszafordította az ágyat a mindent elnyelő feketeségbe. Kökény először megijedt, hogy ki fog esni, de semmi ilyesmi nem történt. Helyette azonnal elnyomta az álom...

Mikor a Szivárványsörényű Póni felébresztette őket, még épphogy csak hajnalodott. Bár a fák harsány színe szelídült valamit, a csillagok még látszottak az ezerszínű égen, és az erdő mit sem veszített élénk hangulatából. Annak ellenére, hogy tényleg csak pár órát aludtak, Kökény teljesen kipihentnek érezte magát, és a szemét sem bántották többé a különös fények.  Elhatározta, hogy ha valaha találkozik még Muffinnal (és észre is veszi a nagy feketeségben) megköszöni neki a szívességét.
Most azonban nem volt idő ilyesmire. Továbbindultak, és mire dél lett, elérték a Neon Fák Erdejének szélét.
- És most merre tovább? - kérdezte vidáman a Szivárványsörényű Póni, noha  Kökény azért érezte rajta, hogy egy kicsit nehéz szívvel hagyja ott a szülőföldjét.
- A Csobogón kell átkelnünk. Ha figyeltek, hallhatjátok is a hangját. - mind füleltek, és egy idő után meg is hallották az egymást követő csobbanásokat. Kökényt nagyon emlékeztette egy forgalmas útkereszteződés morajára.
De mikor odaértek, nyoma sem volt útkereszteződésnek. Csupán egy óriási vízesést láttak, mely azonban nem függönyként alázúduló vízfalból állt, hanem különálló vízoszlopokból, melyek gyors egymásutánban ugrottak fejest a Csobogó alatti medencébe.
- Hogy jutunk át rajta? - kérdezte Kökény, és bizonytalanul végigmérte a Csobogót.
- Nézzétek! - a Katica a zuhatag melletti tisztásra mutatott, melynek közepén teljesen indokolatlanul egy hófehér zongora állt. A Szivárványsörényű Póni váratlan lelkesedéssel a hangszerhez ügetett, majd ragyogó szemekkel végigmérte.
- Ez gyönyörű! - mondta.
- Köszönöm. Ön rendkívül kedves. - a három kalandor összerezzent.
- Ki mondta ezt? - kérdezte Kökény.
- Ha megengedik, én mondtam... - hallatszott egy szégyenlős hang. A kislány, a Póni és a Hétpettyes Katicabogár alaposan körbenézett, de kénytelenek voltak megállapítani, hogy bizony egy lélek sincs ott rajtuk - és a zongorán - kívül.
- Tud valamelyikük játszani rajtam? - kérdezte a hang, melyről most már mind biztosra vették, hogy a zongorához tartozik, akármilyen hihetetlen is ez.
- Hát... Megpróbálhatom. - vállalkozott a Katicabogár, és helyet foglalt a háromlábú széken. Lenyomott néhány billentyűt, majd még néhányat, de valami zavart morgáson kívül semmilyen hang nem érkezett a zongorából.
- Sajnálom, de ezt a dalt nem ismerem. - mondta végül a hangszer röstelkedve. Érezhetően zavarban volt. A Katica és a Póni sokatmondóan egymásra néztek.
- Semmi gond, megtanítjuk! - a kis bogár biztatóan végigsimított az egyik fekete billentyűn. Barátja is közelebb lépett a zongorához, majd a Katica ismét lenyomott pár billentyűt, és időnként a Szivárványsörényű Póni is bekapcsolódott, de megint nem jártak sikerrel. Végül a hangszer bánatos hangon kifakadt:
- Ezt sem ismerem! Sohasem fognak játszani rajtam...
- Ne keseredj el! - biztatta a Katica.
- Csak figyelj, és hallgasd a Csobogó hangját! - mondta a Szivárványsörényű Póni. Kökény lélegzetvisszafojtva figyelte, mi történik. Útitársai ismét játszani kezdtek, és először most sem érkezett hang, azonban egy kis idő múlva mintha az egyes csobbanásokat valami furcsa, mély, távoli visszhang követte volna... A zongora énekelni kezdett! Eleinte csak halkan, egy-egy akkordot, aztán felbátorodott, éneke egybefonódott a Csobogó élénk dallamával, és gyönyörű melódiává nőve ki magát követte a Póni és a Katica játékát. Végül tetőfokára érve elvált tőle, és saját életre kelve bezengte a tisztást és a Csobogó vidékét.
Kökény egészen biztos volt benne, hogy ilyen gyönyörű dalt még nem hallott és talán nem is hall már szebbet soha... Gondolataiból a Hétpettyes Katica zökkentette ki:
- Nézzétek! - a Csobogó irányába mutatott. A vízoszlopok a dallamot követve táncra perdültek, ahol pedig épp nem tekergőztek és kergetőztek, egy nyílás rajzolódott ki a sziklafalban. Nemsokára a dalolás abbamaradt, Kökény pedig egyik ámulatból a másikba esett. A hófehér zongora helyén ugyanis ekkor már egy egyszerű zebra állt. A többi, közönséges zebrától külsőleg csak annyi különböztette meg, hogy nyakában egy elegáns, fekete csokornyakkendőt hordott. Arcán meglepetéssel vegyes boldogság tükröződött.
- Sikerült! - lelkendezett visszafogottan. - Visszaváltoztattak!
- Tehát ezért szerette volna annyira, hogy játsszanak magán! - mutatott rá a Szivárványsörényű Póni, hirtelen megértve a helyzetet.
- Igen! Csak így lehetett megtörni az átkot. - magyarázta a Zongorazebra, majd aggódó pillantást vetett a Csobogó felé. - Nos, szívesen mesélnék önöknek a történetemről, de attól tartok, jobban teszik, ha igyekeznek. - fejével az eltünedező nyílás felé biccentett. Hiszen ahogy a zene abbamaradt, a vízoszlopok is elkezdtek visszarendeződni korábbi, áthatolhatatlan állapotukba.
- Mindent köszönök! És járjanak szerencsével, bármi is legyen a céljuk! - a három kalandor gyors búcsút vett a Zongorazebrától, majd sietve átugráltak a nyíláson, melyet a Csobogó vízoszlopai azonnal be is zártak mögöttük.
Az alagutat követve nemsokára elérkeztek a következő akadályig. Nagyon úgy nézett ki, hogy ez egyben a kaland végét is jelenti, ugyanis előttük egy hatalmas, feneketlen szakadék terpeszkedett, a szakadék túloldalán pedig valami vöröses derengés látszott.
- Tűzfal! - a Póni kávészembogarai elkerekedtek, ahogy felismerte, mi is az.
- Hát ez lehangoló. - állapította meg a Katicabogár, és letottyant a földre. Meglepetésére azonban a kemény, hegyes sziklák hideg érintése helyett sima, könnyed valamit érzett maga alatt.
- Papír...? - ízelt lábaival végigsimított a talajon. - Ez papír!
A Szivárványsörényű Póni és a kislány értetlenül figyelték társukat, amint lelkesen tapogatja a földet... Aggodalmuk pedig csak nőtt, ahogy a Katica egyre közelebb ért a szakadék pereméhez.
- Vigyázz! - kiáltottak rá kórusban.
- Nyugalom! - azzal magabiztosan a szakadékba lépett, és társai legnagyobb meglepetésére megállt rajta. - Ez csak kirakós! - azzal felemelt egy darab szakadékot, és diadalmasan meglobogtatta. A Póniból kitört a nevetés, és ezüst patáival szórakozottan ő is felpiszkált egy puzzle-darabot.
- És a tűzfallal mit kezdünk? - kérdezte Kökény. A játékba belefeledkezett társai egy pillanatra felkapták a fejüket, majd a Katica elmosolyodott.
- Mi sem egyszerűbb: eloltjuk. - mondta.
- És mégis mivel? - a kislány értetlenül figyelte, ahogy a bogár letépkedi a szakadék-mintát a kirakós-darabról.
- Hóeséssel. - felelte, majd megkérte Kökényt, hogy csinálja, amit ő. Rövid idő elteltével a szakadék nagy részéből már csak letépkedett papírfecnik maradtak, a Hétpettyes Katica mellett pedig egy kupac fehér, üres kirakós várakozott, hogy végre hópihékké válhassanak.
- Köztudott, hogy a kirakós-darabok szükség esetén hópelyhekké alakíthatók. - magyarázta a Szivárványsörényű Póni Kökénynek két tépkedés között. Eközben a Katica a már elkészült darabok közül néhányat markába zárt, ráfújt egyet, majd a mennyezet felé szórta őket.
Az első fehér kis pihe éppen Kökény orra hegyén landolt. A kislány elmosolyodott. Szívét az a fajta boldogság járta át, melyet csak a gyermekek éreznek, és csakis akkor, mikor leesik az első hó... Lelkesen fújta és dobálta a puzzle-darabokat, a pelyhek pedig csak hullottak és hullottak, ragyogó fehérséget varázsolva a barlangba. A három kalandor a nagy nevetés és játék közben észre sem vette, hogy a tűzfalnak már nyoma sincs. Csupán egy nagy víztócsa maradt a helyén, és rengeteg kiégett, nedves félpár zokni (a szürke negyvenkilenc árnyalatában). Kökény két ujja közé fogva felemelt egyet.
- Azt hiszem, elértük a Félpár Zoknik Földjét!

Nemsokára kiértek a föld alól. Odafent a fáradó napsütés arany sugarai fogadták őket. Ahogy egyre több különféle félpár zokni mellett haladtak el - melyek olykor egy-egy bokorból kandikáltak ki, máskor a semmi közepén lévő komód fiókjában szunyókáltak békésen, vagy épp egy szárítókötélről lógtak le, melyet két fa közé feszített ki valaki - kezdték sejteni, hogy közel járnak. A Hétpettyes Katica már nem tudta kiolvasni a térképből, hogy merre kell menniük, így csak a megérzéseiket követték, míg végül egy - a két jóbarát számára - ismerős hang igazolta, hogy jó felé járnak.
- Látom, sikerült visszatalálnotok. Ó, és útitársat is hoztatok magatokkal! - a kislány összerezzent, mert a valami éppen mögötte szólalt meg. Megpördült, de semmit nem látott.
- Bemutatom Kökényt. - a Szivárványsörényű Póni büszkén tette patáját a leány vállára. - Ő fogja megmenteni a Zoknit!
- Üdvözlöm... - Kökény udvariasan kezet nyújtott az előtte lévő semminek, mely azonban nyilvánvalóan mégis volt valami. És az a valami puha, szőrös manccsal megszorította a kezét.
- Én is üdvözöllek, Kökény.
- Bocsánat... de... Megkérdezhetem, hogy miért nem látlak? - a kislány nem teljesen tudta, hogyan forduljon a - most már tudottan szőrös mancsú - valamihez.
- Mert Színtelen vagyok. - hangzott a szomorkás válasz. - Engem csak félig találtak ki... Ezért nincsenek színeim.
- De hisz ez szörnyű! - Kökény arcán mélységes felháborodás jelent meg. - Senkinek sem szabadna így elhanyagolni a fantáziáját! - azzal kotorászni kezdett a ruhája zsebében, és elővett egy furcsa tárgyat: egy buborékfújót.
- A játékkastély lépcsőjén találtam egy reggel. - magyarázta a kislány. - A három kedvenc tornyom akkor tűnt el: egy kék, egy lila és egy zöld torony. Megfelelnek ezek a színek, kedves...?
- Nyuszi.
- Kedves Nyuszi? - fejezte be a mondatot Kökény, és az ajkaihoz emelte a buborékfújót.
- Nem egészen tudom, miért kérded, de ezek nagyon szép színeknek hangzanak. - felelte bizonytalanul Nyuszi, a Színtelen. A kislány ekkor mély levegőt vett, és kifújta a buborékokat: egy kéket, egy lilát és egy zöldet. Azok pedig utat találtak maguknak a félig-kitalált-lény felé, és változatos színekbe öltöztették.
Kökény elégedetten figyelte, ahogy Nyuszinak alakja lesz: először a szőrös mancs jelent meg, virító smaragdzöld színben, majd az egyik fülén tűntek elő királykék foltok, pisze orra pedig levendula-lila színt kapott. Szép lassan kirajzolódott az arca, és az arcán a boldogság, hogy végre befejezték.
- Köszönöm! Nem is tudom, hogyan háláljam meg... - a frissen kiszínezett lény meghatottan csodálta magát.
- Hát... A barátaim azt mondták, te vagy az a Nyuszi, akibe a Zoknit csomagolták. Hogyha esetleg ide tudnád adni... - puhatolózott a kislány, gondolatmenetét azonban váratlan kacagás szakította félbe.
- Ti azt hittétek, belém csomagolták a Zoknit? - kérdezte a Katicát és a Szivárványsörényű Pónit.
- Nos... Elég rejtélyes voltál, és csak annyit tudtunk, hogy Nyuszi vagy... - vakargatta fejét a Hétpettyes Katica.
- És a térképet is te adtad! - érvelt a Póni.
- Az igaz. Végül is, nem is tévedtetek olyan nagyot. - Nyuszi, a Frissen Színezett felhagyott a kacagással, és lágy hangon megjegyezte: - Én ugyanis tudom, hol a Nyusziba Csomagolt Zokni. Kövessetek! Meg fogtok lepődni, mikor meglátjátok.
Nem kellett messzire menniük. Egy göcsörtös, fáradt, öreg fához értek, melynek hatalmas odvában egy pici láda hevert.
- Kincsesláda! - lelkendezett a Szivárványsörényű Póni. Nyuszi előhalászta a kulcsot, és kinyitotta a ládát, amely azonban látszólag üres volt. Kökény azonban ezúttal már egyáltalán nem lepődött meg ezen. Hiszen annyi mindennel találkoztak már útjuk során, ami nem az volt, aminek látszott: a Zongorazebra, a szakadék, maga Nyuszi, a Nemrég Kiszínezett... A kislány ismét elővette a buborékfújót és pár apró kis gömböt fújt az üres kincsesládába. A kék, lila és zöld buborékok egy pillanat alatt láthatóvá varázsolták a tartalmát: egy pár pöttyös zokni volt, nyusziba csomagolva: azaz egymásba gyömöszölve éppen úgy, hogy egy nyuszi alakját formázzák...
A három kalandorból kitört a nevetés. Valóban meglepődtek, mikor meglátták. Eszükbe sem jutott, hogy a Nyusziba Csomagolást nem szó szerint kell értelmezni, és hogy a rejtély talán mégsem annyira rejtélyes, mint gondolták, csupán egy kis fantázia kell a felgöngyölítéséhez. Mikor végül abbahagyták a hahotázást, a Szivárványsörényű Póni és a Hétpettyes Katicabogár a kislányra emelték tekintetüket.
- Most már csak egy dolog van hátra... - a Póni sokatmondóan a zokni felé biccentett, a Katica pedig Kökény fedetlen lábujjait bámulta. A leány mély levegőt vett, majd bólintott. Eljött az idő, hogy felhúzza a Nyusziba Csomagolt Zoknit, és Varázslat történjen vele. Kicsit tartott a következményektől, de ahogy barátaira pillantott tudta, hogy nincs mitől félnie. Hiszen annyi mindenen keresztül mentek már, mire eljutottak ide...
Kökény kicsomagolta a zoknikat, és gondosan felhúzta először az egyiket, majd a másikat, aztán lehunyta a szemét, és várt...

És mikor legközelebb kinyitotta: nyoma sem volt Nyuszinak, a kincsesládának, a buborékfújónak, de még a Szivárványsörényű Póninak és a Hétpettyes Katicának sem. Kökénnyel egyedül bozontos fejű, vidám plüsskutyája nézett farkasszemet, aki az álmát vigyázta. A kislány elmosolyodott, megmozgatta pöttyös zokniba bújtatott lábujjait, majd a takaró alá bújva magához vonta a plüssállatot, hogy a fülébe súgja:
- Ha elmondanám, úgysem hinnéd el...

Itt ért véget a Nyusziba Csomagolt Zokni története. Kökényé azonban tovább folytatódott: a kislány azóta felcseperedett - ma talán a Kék Pulcsis Lány személyében ismerhetitek. Sok minden történt vele, de a világot, ahol egyszer már járt, sohasem felejtette el, és mindig szeretettel gondolt vissza rá. Csak két barátja, a Szivárványsörényű Póni, és a Hétpettyes Katicabogár hiányzott neki néha... De csak egy darabig. Hiszen bennetek - kedves Lila Pulcsis Lány és kedves Szürke Pulcsis Lány - megtalálta őket. És mint mondtam: az Idétlen Szavak Országa Kökénynek még álom volt csupán, de a Kék Pulcsis Lánynak valóság - Ti tettétek azzá.
A Neon Fák Erdeje, a Kiszáradt Sivatag, a Terpe Szállás és a Félpár Zoknik Földje - ezek nélkületek nem léteznének, és mind épp úgy a tietek, mint az enyém. Ha pedig valaha azon gondolkodnátok, hogy juthattok el az Idétlen Szavak Országába... Nos, a Szivárványsörényű Póni hátán, vagy a Hétpettyes Katica szárnyai alatt bármikor visszatalálhattok. Mindig lesz számotokra hely.

Szeretettel: Kék Pulcsis Lány