2013. november 17., vasárnap

Mindig megtalál...

Miért van az, hogy ha egyik nap megismersz egy új szót, a másik nap biztosan előkerül? Miért van az, hogy ha valaki, akire rég nem gondoltál de egyik nap eszedbe jut valahonnan, az másnap biztosan megtalál? Miért van az, hogy ha egyik nap történik valami, amit elfelejtenél, akkor másnap biztosan szembejön olyasmi, ami emlékeztet rá? És miért van az, hogy pont ilyenkor kérdezik meg tőled, hogy ugyan hiszel-e egy felsőbb hatalomban...?

Mert az Életnek van humorérzéke.

De mit vesződöm én tevéled, édes, annyit?
A stressz, a félsz, a hiszti, a nyűgök, macerák…
Mind többször már a gond szívünkben ablakot nyit,
s a szó gégénkbe hátrál, akár egy pici rák.

Elég idült idill ez, még hogyha idill is.
A szíved az enyémmel nem kompatibilis.
Bőrünkből szikra pattan, ha megfogod kezem.
Nem illünk össze, drága, mit szépítsünk ezen.

/Varró Dániel/

2013. augusztus 22., csütörtök

Mit is mond a férfi bika...?

Cserkésztáborban voltam. Megint. Félreértések elkerülése végett, nem vagyok cserkész, és nem is szeretnék az lenni. Az egész csak úgy jött. Magyarázzuk annyival, hogy minden hülyeséget kipróbálok, amire lehetőségem van, mert... Mert miért ne? Szóval volt lehetőségem. Köszi Anna! (=

Ezúttal azonban nem csak sima cserkésztáborba mentem és nem csak sima álcserkésznek, hanem a Magyar Cserkészet százéves fennállását ünneplő Nemzeti Nagytáborba, segédőrsvezetőnek.

Igen, elsőre én is azt gondoltam, hogy ez csak ilyen névleges dolog, de aztán szép lassan kialakult a félvezetői (olyan vagyok, mint a szilícium) pozícióm kicsiny csapatunkban. A hat (tizenegykötőjeltizenhároméves) leányzóból négy csak a második napon szembesült vele, hogy a helyettes őrsvezetőjük bizony nem cserkész, kettő pedig már ismert tavalyról. Csak hogy fokozzuk a dolgot, ezen pécsi lányőrs vezetője a kecskeméti csapat tagja, Egerben született és Budapesten lakik. Maga az őrs három különbözőből volt összegyúrva, az egyik lány még csak nem is a pécsi csapatból érkezett.

Röviden: ilyen vegyes társaságban már igazán nem is számít, ha valaki esetleg talán véletlenül nem is cserkész... Pff...

És akkor a körülmények felvázolása után bele is kezdhetek a küldetés leírásába: kilenc nap egy homoktenger közepén kialakult erdő-szigeten, civilizációtól elzárva, kislányokkal, toi-toi-okkal (Hármaska <3), kevés alvással, többé-kevésbé megszervezett programokkal, 3500 cserkész között, nemcserkészként. Kihívás.

Könnyítések:

- Kávé. A túlélés kulcsa. Hideg időnként, de volt.
- Marcsi. A legjobb rajparancsnok evör, zseniális mérgesgomba, általában a kávébeszállítónk, egyszóval univerzális. Furulyaszóval ébreszt. Gyűrűk urával... Mennyire jó már! (=
- BBB. Azaz Bence, a Beépített Baltásunk. (Ismét csak zárójelben, a Baltás itt nem pszichopata gyilkost jelent aki álmodban megrövidít egy-két végtaggal majd rekedt-brutális gonosz kacajt hallat, hanem a Biztonsági Altábor embere, akinek az a feladata, hogy erőszakos és kevésbé erőszakos eszközökkel rávegye a jónépet, hogy ugyan tartsák már a nyakukban az ID-kártyájukat, mert nem véletlenül kaptuk őket.)

Hogy a végéről kezdjem - mert az elejéről kezdeni túl logikus lenne, és ami logikus az gyanús, mint tudjuk - pályafutásom mélypontja, amikor a legsegítőkésztelenebb voltam, az a teljes egészében átaludt nap, mikor legyőzött a rosszullét. Természetesen ennek ellenére az esti bulira elmentem, mert én ilyen kis genyó vagyok, meg mert csak ott volt kaja... Szóval ha valaha nemcserkészként segédőrsvezetők lesztek egy Nemzeti Nagytáborban Ócsán, akkor ilyesmit lehetőleg ne kövessetek el.

A másik hiba, amibe beleszaladtam egy kis előzetes magyarázkodást igényel. Mivel az összelegózott lányőrsünknek két vezetője volt, a józsaru-rosszzsaru taktikához folyamodtunk. Aki nem ismerné, a lényeg: van valaki, aki megmondja nekik, hogy ezt bizony gány módon csináltad, lyányom ejjnye-bejjnye, na tessék rendbeszedni azt a vigyori kis fejedet - ő a rosszzsaru, bár ez így elég népiesre sikeredett, de nem akartam a "lecsesző-ember" kifejezést használni, mert az olyan csúnyán hangzik...
A józsaru ezzel szemben kedves, aranyos, mosolyog, meghallgatja a lelki bánatokat, ölelget és csak nagyon-nagyon ritkán mondja, hogy na akkor most leszidlak!

<Azért ide beszúrnék egy kiegészítést (Rambaldi-zárójelben!), mert arra készülök, hogy komolyra fordítsam a szót... Bizony! Szóval azt hozzátenném, hogy nyilván a vezetői feladatok oroszlánrészét a rosszzsarunak titulált Anna látta el, és ez közel sem csak szidalmazásból és a feladatok kiosztásából állt. Rengeteget adott a csapatnak, iszonyatos munkája volt benne és okkal fáradt el ebben a kilenc napban, valószínűleg sokkal jobban is, mint én. Szóval a viccelődés ellenére ez azért igen csak komoly feladat, és nagyon örülök, hogy mellette lehettem. Kicsi ez a zárójel, de azért belezsúfolok egy akkora KÖSZÖNÖM-öt, amekkora még idefér! (; >

Visszatérve a hiba, amit sikerült elkövetnem, az annak a bizonyos lónak a túloldalára való átbucskázás volt. Ismét jótanács, (mélylevegő, hadar:) ha-valaha-necserkészként-segédőrsvezetők-lesztek-egy-Nemzeti-Nagytáborban-Ócsán... Ne legyetek túljózsaruk, mert SÜN lesz a vége!

Szóval megszerettek a kislányok, és minden nyivákolás, vinnyogás, felesleges kérdés, bénázás, lustaság, egyedülnempisilnimenés, ajtótartás és egyéb kellemetlenség ellenére be kell vallanom, hogy én is megszerettem őket. *romi sóhaj*

És akkor teljesen következetesen egy kicsit a programokról ömlesztve, mert az úgy a random (RANDOM!): volt tábortűz - időutazósrómaigladiátoros meg mérgesgombássírvaröhögős meg mécsesesbeszélgetős meg csapatosÁronos, volt világítóbotizés rohangászós éjszakai játék eltévedéssel és hullócsillagokkal (nahááát!) - voltam hullaház, voltam hullaház, juhú! ("Visszük a hullákat, hozzátok a halottakat!")
Volt őrült játék aminek az a lényege hogy semmi értelme, csak legyél kreatív, volt vásár ahol fontam... FONTAM! Ez azért nagy szám, mert nekem általában marhára nincs türelmem az ilyesmihez, de hát az őrsért mindent.

Volt úri vadászat, ahol a gyerekek kiélhették minden fojtott bosszúvágyukat és brutalitásukat és levadászhatták a vezetőiket, akik a szerencsétlen vadállatok szerepét kapták. Ez részemről annyira jól sikerült, hogy az első kör után vaddisznópatáim közé ment egy alattomos tüske amit csak két napra rá sikerült kiszedni, az őrült doktorok teljes eszköztárást bevetve: EKKORA (most mutatom, de annak aki primitív módon nem tudja a virtuális téren keresztül szemrevételezni két kéz távolságát: NAGY.) késtől kezdve a kisollón, bicskán, csipeszen át a tűig mindennel próbálkoztunk, láncfűrésszel csak azért nem, mert az nem volt... Najó, valójában azért nem mert nem szerettem volna Jaime Lannisterként végezni. (=

Volt ezen kívül külön a vezetőknek megszervezett szabad délután, amikor a feladatainkat valaki más vállalta át, máig sem tudom kicsoda, de hálás vagyok neki. Mind ezt azért, mert látványosan kikészültünk, és mert nekünk volt a legjobb rajparancsnokunk evör! Szóval szabad foglalkozás, amit mi kihasználtunk meglovasított lónélküli lovaskocsi-lovaglásra, félpár-zokni gyűjtésre az út szélén (a minap meglepett, hogy ez még mindig nálam van, hümm... Ragaszkodnak hozzám a talált tárgyak, csak nehogy lecsukjanak érte... Pszt!) és újabb ismeretségek felismerésére: találkoztam iskolatárssal, szembeszomszéddal, mindenkit ismerő ismerős ismerősével, azonos kerületi lakossal és általam ismert engem nem ismerő ismeretlen ismerőssel, akit jól össze is zavartam, mert még most se tudja ki vagyok... Hm.

Volt ezen kívül fordított nap, amikor mindent, amit normálisan mi csinálunk, a kicsik csináltak. Ezt terrrmészetesen a mi őrsünk nyerte meg magának, köszönhetően a dupla csendes pihinek és Murphynek, aki mindig ott szól bele, ahol nem kéne - mert mi Annával nem igazán akartuk ezt a megtiszteltetést az őrsnek, ugyanis a közhiedelemmel ellentétben a fordított napnak nem az a lényege, hogy a gyerekek oldjanak meg mindent, míg mi hátradőlünk, hanem az, hogy kimerítő fedett akcióval elérjük, hogy AZT HIGGYÉK, mindent ők oldanak meg. (Ez volt nekem a kidőlős nap, úgyhogy ehhez nem sokat tettem hozzá sajnos.) De a dolog tulajdonképpen jól sikerült, egy szomszédos fiú raj még lányrablást is szervezett, a kis kreatívak. (=

Hát, valami ilyesmi a cserkésztábor. Sok ember, sok marháskodás, sok munka, fáradság, sok (SOK) minden, amit csak mi fogunk érteni és amin csak mi nevetünk... És rengetegsok élmény! És ezért azt hiszem, már megérte. Ha valaki esetleg azon kapna, hogy panaszkodok, hogy így megy úgy de fárasztó meg milyen nehéz volt... Nos, ez azért van, mert a panaszt bárki megérti. Az élményt viszont lehetetlen átadni. Az csak az enyém, a miénk - azoké, akik ott voltak. És ezt én sajnálom a legjobban, mert nagyon sok embernek kívánom, hogy átélje és megtapasztalja azt, amit nekem ez a kilenc nap adott, de hát ez nem így működik...

Azért én csak megpróbáltam írni egy blogbejegyzést az élményeimről... Nyilván akkor hibbant vagyok, mert a lehetetlennel próbálkozni elég parttalan dolog. Vagy csak úgy gondoltam, hogy egy dobást azért megér... Hátha mégis örömet okoz valakinek, ha képernyőre vetem a gondolataimat, és egy apró bepillantást engedek a külvilágnak abba, amit én láttam. Mert ilyet látni megéri! Az élményekért mindig megéri!

Ps: A bejegyzés címe egyértelműen magyarázatra szorul.

2013. június 19., szerda

A konyha ördöge

Főzőlecke én-módra, egyes fázis. Kezdjük valami egyszerűvel, amit még a hozzám hasonló amatőrök is meg tudnak csinálni (vagy nem): tükörtojás.

Hozzávalók: tojás, só, olaj, tűzoltók, mentők, (szélsőséges esetben halottaskocsi), és ha rendelkezésre áll akkor valaki, aki tényleg ért a főzéshez.

Tipp: Ha enni is akarunk, minden hozzávalóból érdemes többet beszerezni, hogy legyen mit elpazarolni az idióta bénázásokra...

Elkészítés:
Olajat öntünk a tűzre... Nem, nem, mégse! Az edénybe... És alágyújtunk. Igen, így lesz jó. Aztán ha kicsit már meleg (ezt onnan tudjuk hogyha megtapizzuk az ujjunkkal akkor megéget. Fájdalmas de biztos módszer!) akkor megfogjuk a tojást és feltörjük. Lehetőleg a tojás-héj-arány nagyjából 3:1 körül legyen, ha a héj aránya ennél több akkor ezt idióta bénázásnak tekinthetjük és javasolt az újabb próbálkozás.
Ha a tojás az edényben van, akkor két eset lehetséges: szétfolyt a sárgája, vagy nem folyt szét a sárgája. Utóbbival esetünkben nem is érdemes számolni, mert a bekövetkezésének esélye nagyából 0.0000000001% (nem tudom hány nullát írtam, de a biztonság kedvéért adjunk hozzá még párat). Szóval a tojás benn, szétfolyva, héjasan. Megsózzuk. Kicsit. MONDOM KICSIT! Ehh... Nem baj, nem baj. Ez még nem végzetes.

És itt jön az, hogy rafináltan felturbózzuk ezt a fenséges lakomát! Ugyanis kreatív elmémmel kitaláltam, hogy ha mindezt piríósra pakolnánk, az mennyire feldobná a vacsorát (vagy reggelit, netán ebédet - ez az ámokfutás a nap bármely szakaszában elkövethető). Tehát pirítós be a pirítóba. Sajnos a mi pirítónk olyan, hogy mire kidobja a terméket (amitől kellőképpen megijedünk, így szinkronban ugrunk fel a kenyérrel - csak hogy érezze az empátiánkat) még pont nem sül meg eléggé, így vissza kell rakni még egy körre. De ha megvárjuk, mire ismét kidobja, akkor már csak szenet kapunk, de azt ipari mennyiségben. így manuálisan kell kivarázsolni a kenyeret a pirítóból... Mit fedez fel a tapasztalt konyhatündér?

Újabb alkalmat az idióta bénázásra!

Miután sikeresen odaégettük a pirítóst, ügyetlenkedjük ki (az ujj megégetése itt sem maradhat el, noha a pirítósról messze látszik, hogy talán túl is lőtt kissé a kívánt hőfokon, de hát a rend kedvéért azért illene...) a gépezetből. Ha igazán profin akarjuk csinálni, akkor a kenyér landolhat mindjárt a mosogatóban, ezzel a parktikával - melyet nem sokan ismernek! - kellemes, habzó hatást és élénk mosogatószer-aromát idézhetünk elő, ami jól megy a tiszta korom ízéhez.

Kicsit bűntudatom támadt a szétfolyt, odaégett és elsózott tojás miatt, mert meg kell vallani, baromi ronda látványt nyújtana a kenyéren, az meg úgy még se az igazi... Úgyhogy tettem egy második kísérletet - naiv gondolat, miért épp én lennék az akinek sikerül... De a tojás-héj-arány ezúttal talán kicsit jobb eloszlást mutatott.

Tehát tojás az edényben, szétfolyva, fedjük le és várjunk, sallala! Addig lehet esetleg vágni egy-két szelet sajtot, pár ujjpercet, néhány köbmilli körömdarabot, csak hogy színesítsük a fogást...

Mikor pedig a tojás végre kész - hasonlóan égetten de nem kevésbé rondán - realizálhatjuk, hogy ezt bizony egyáltalán nem sóztuk meg. Innentől két lehetőség áll rendelkezésre: újabb próbálkozásokkal emeljük az idióta bénázások számát, természetesen ehető kaját nem várva eredményül; ugyan már hová gondolsz kedves amatőr barátom! Vagy megkíséreljük elfogyasztani az így összeügyködött vacsorát...

Amikor beláttuk, hogy ez nem sikerülhet, arra az esetre érdemes a hűtőszekrényen tartani az alábbi kisegítő eszközt:


Jó étvágyat!

2013. május 23., csütörtök

S, mint Szívás

A magyarországi egészségügy szívás.

Nemrég elkövettem azt a fatális hibát, hogy megfájdult a derekam. Nyilván az első tennivaló, hogy ujjaimat keresztbe téve reménykedek, hogy valójában semmi bajom, és pár nap múlva elmúlik az egész.

Na hát ez nem jött be. Így kerültem bele abba a leginkább videójátékra hasonlító, megállíthatatlan küzdelemsorozatba, melyet (egyesek) magyar egészségügynek neveznek. Három nap alatt négy intézményt jártam be, voltam vérvételen, vizeletvizsgálaton, lett rengeteg negatív leletem, még az ortopédiára is sikerült beküzdeni magam - ez volt a legneccesebb. Most lelövöm a poént: továbbra sem mondta meg senki, mi bajom.

Level 1: A kerületi rendelő. Mert hát mégis ki nézzen meg először, ha nem a háziorvosom? (A szüleim, akik egyébként a vérvételt is elintézték, merthogy orvos/exorvos mindkettő, de ha bárki azt hiszi, hogy ez ide elég, az nagyon NAGYON téved...) Tehát lebattyogtam, mi a panasz? Fáj a derekam - mondtam. Ennél többet nem sikerült, mert az amúgy nagyon kedves aranyos gyerekorvosnéni elkezdett csengő-bongó hangon hadarni, nehogy véletlenül bármi más panasszal is előálljak, majd gyorsan felírt pár méregdrága, de annál hatástalanabb gyógyszert - ezzel ő le is tudta a magáét, jól van... Gyógyszerek kiváltva, szedve egy hétig, hatás semmi. Level 1 failed...

Level 1 - második próbálkozás: Kerületi rendelő. Megint. Nagy bizakodva mentem le, hogy akkor most megmondom a tutit, engem - meg a derekamat - azért még se lehet ennyivel elintézni, na! A fájdalom nem múlt el, most mi van, okoskám? Az első sikerélményt akkor könyveltem el, mikor a kedvesaranyosmosolygós dokinéni hadarás közepén egyszer csak abbahagyta a beszédet, és gondterhelt arccal maga elé meredt. Ezt a pillanatnyi leblokkolást - mondhatnám gyengeséget azonban kegyetlen ellentámadás követte - na jól van akkor, nagylány vagy te, menjél fel szépen oda a nagy épületbe vizeletvizsgálatra...
Elhűlten bár, de kezembe vettem az "S" jelzéssel ellátott beutalót és indultam fel a laborba - challange accepted, bonus level unlocked.

Bonus level: Azt figyeltem meg, hogy az ilyen orvosnépek mind azt hiszik, hogy aki odamegy az tökéletesen tudja, hogy mit, hogyan, hol és miért kell csinálni. Pedig ez roppantul nem így van... Végül is valahogy megoldom - mert ugye nagylány vagyok (itt már azt kívántam, hogy legyek inkább totyogós baba, azoknak nincs hasonló problémájuk - mondjuk általában a derekuk se fáj...) Szóval laza háromnegyed óra dekkolás után visszatértem a rendelőbe a lelettel - bonus level completed!

És - mit ad Isten - sikerült elcserélnem egy ORTOPÉDIÁRA SZÓLÓ BEUTALÓÉÉÉRT! Az nagy dolog ám - ismét "S"-sel. A dolog egyébként úgy néz ki, hogy asszisztens felhívja az ortopédiát, időpont van e...? Júliusban. Jó, akkor sürgős. Ja, akkor holnap háromra legyen szíves... - szóval kézhez kaptam egy újabb papírost, a bűvös "S"-sel a tetején, figyelmeztetés mellékelve: NE hagyjam elhajtani magam. Level 1 completed! Jók vagyunk!

Most jött csak a neheze...

Level 2: SZTK betegszolgálati pult. Bejutás az ortopédiára, avagy mission impossible. Csókolom ezt kaptuk, mit kell vele csinálni? (Itt fűzném hozzá azt a jó tanácsot, hogy ezen a pályán használjuk ki a segítő játékos jelenlétének lehetőségét, amennyiben rendelkezésre áll. Egyedül ez a pálya kicsit átlóg a megoldhatatlan kategóriából az "agyfasztkapszdeakkorsemegy" kategóriába...) Szóval a nagyon kedves és segítőkész betegszolgálatis néni elveszi a lapot és elhűlve látja, hogy piros "S" van ráfirkantva a tetejére, ejj-ejj, ez akkor fontos! Körülbelül fél órányi kétségbeesett telefonálgatás következett. Félreértés ne essék, a cél nem az, hogy tisztázzuk a helyzetet és a beteg mihamarabbi ellátáshoz jusson - ugyan már, naiv gondolat! Hanem hogy valami olyasmit találjanak, amibe bele lehet kötni - ez által jogosan, a felelősségre vonás alól abszolút felmentve lehet elbocsátani az illetőt.
Itt azonban mi aljas fegyverhez nyúltunk - FIGYELEM! - Jolly Joker következik: megkértük a betegszolgálatist, hogy legyen szíves adja írásba, hogy miért is nem hajlandók itt engem ellátni, mi a probléma. (Mert probléma az van bőven - csak kreativitás kell hozzá...) Na, ezt már nem vállalják be. Mert ami le van írva, netán még alá is van írva, az bizony megkérdőjelezhető, tehát az íróját felelősségre lehet vonni. Ez pedig túl nagy kockázat. Így jutottunk el a "doktor úr azt mondja, a melegebb éghajlat tenne jót a betegnek" szintjétől a "kérdezzék meg inkább a gyerekortopédiát" szintig. Ugyan ez a huzavona - most már kb. egy óra terjedelemben lejátszódott a gyerekortopédia betegszolgálatánál, de a Jolly Joker itt is működött. Végül szereztünk egy sorszámot. Na nem a gyerekortopédiára! A rendes, felnőttre...
Ennyi vacakolásba az embernek még a dereka is belefájdul! De most már sínen voltunk, level 2 completed, kifújjuk magunkat, hurrá!

Level 3: Ortopédia. El sem hittem, hogy ezt is megérjük! Nagyjából arra számítottam, hogy az utolsók után kerülök sorra, majd a doktor úr személyesen is beutal melegebb éghajlatra. Ehelyett meglepően hamar behívtak, alaposan megvizsgáltak - de tényleg! Még a röntgenre is leküldtek - ott, helyben, azonnal - tudom, hihetetlen! Nagyjából tíz perc alatt meg is volt a dolog, dokihoz vissza. A végén egy részletes lelettel, receptekkel és beutalásokkal távoztam, praktikusan a zombihulla fáradtsági szintjén és a meglepetéstől sokkos állapotban:

Ja, hogy itt a beteget komolyan is tudják venni? Erre én kérem - ezek után - nem számítottam...

Összegezve a történteket, a három aranyszabály:
Aki orvosi ellátáshoz szeretne jutni...
1. Az legyen nagyon türelmes. Szánjon rá egy délutánt. Vagy inkább egy napot... De a legjobb ha az egész hetét ennek áldozza!
2. Legyen felkészült! Fondorlatos! Már-már ravasz! Ismerni kell a Jolly Jokereket, különben az első akadályról lepattansz, mint kisgyerek az ugrálóvárról.
3. Szerezzen ismeretségeket az egészségügyben, mert a betegszolgálatis szemében egy törött lábú, meglőtt ember akinek a fejéből egy balta áll ki egyáltalán nem sürgős eset - ha csak nincs ott az "S" betű, vagy leginkább valami még ütősebb... - Röviden, az életed múlhat rajta.

Minden esetre a menetnek nincs vége, nagyon messze még az utolsó pálya. Úgyhogy ujjakat keresztbe tenni, és szurkolni! Level 3 completed!

Ja, és nekem még szerencsém volt - de mekkora...

2013. április 25., csütörtök

Elöször, harmadszor, utoljára...

Először voltam OKTV-n. Először voltam OKTV döntőben. A tantárgy természetesen dráma, mert mégis mi más lenne? (Biológia. De odáig még nem fajult a mazochizmusom.)

Harmadszor voltam országos dráma versenyen. Valahogy ez a három nagyon hasonlított egymásra: hasonló feladatok, átfedések a zsűri és a versenyzők között, ugyan az az izgalom, és az élmény, hogy mindegyikből tanulhatok... Ugyan akkor mégis mind a három annyira különböző volt.

Mert hát mégis - az első - az az első. Izgulok, büszke vagyok, kicsit izgulok is... És meg akarom mutatni magam, meg hát persze izgulok. Nagyon izgulok. És lelkesedek! És izgulok...
Akkor Momó voltam. A szívemhez nőtt a szerep. (Azt hiszem, a kedvenc szerepem, ha mondhatok ilyet.) A kisfiú, aki bátran áll ki a Nagy Ismeretlenbe nézve... (Persze Ajar műve ennél sokkal többet mond, de így tudok én remek párhuzamot vonni...) Hiszen akkor még nem tudtam, mire számíthatok. Csak igyekeztem a legjobbat hozni - és a próbálkozásomat siker koronázta - hatodik hely! Büszke voltam, elégedett és nagyon - nagyon - sokat tanultam belőle. (Nem utolsó sorban pedig élveztem is!)

A második - a hazai pálya. A verseny döntőjét a Toldyban rendezték - barátok vettek körül, ismertem a
színpadot, az iskolát, és persze volt fogalmam róla, hogy is megy ez. Az ismeretlentől való félelmem izgalmam oldódásával oldódott kicsit a lelkesedésem is. De azért odatettem magam! Ha már itt vagyunk, ugye... És ismét tanultam - és élményekkel gazdagodtam. A zsűriben Őze Áron művész urat (Hála az égnek - az az ember para!) felváltotta egy rendező. Szimpatikus volt - már csak azért is, mert az első drámaversenyes spontán "próbáljuk ki ezt is" mentalitásomat ebben az évben valamilyen szintű tudatosságra cseréltem - foglalkoztatott a színház. Azt hiszem, soha nem fogom elfelejteni a kérdést, amit a zsűri-bácsi feltett, hogy engem érdekel-e a rendezés... (Hát naná, hogy érdekelt! Csak ezt akkor még én sem tudtam.) Csak egy kérdés... Bizonytalan, ahogy a válaszom is az volt, meg én is. Még is olyan apróság, ami az embernek megerősítést ad. (A bizonytalan, ami megerősít... Zseni logika, igaz?) Úgy éreztem - máig érzem, hogy nem megérdemelt módon, de ismét szereztem egy hatodik helyet - és sok-sok tapasztalatot. Ez utóbbi valahogy akkor jobban érdekelt és erre a hozzáállásomra így utólag büszke vagyok.

A harmadik - előre láthatólag az utolsó (pedig szép is lenne az a négyes szám! Olyan teljesség-érzetet keltene. De hát - 2013 jelmondata - szomorú és igaz: Mindent nem lehet...) Ez már nem ODTV (Országos Dráma Tanulmányi Verseny), hanem OKTV (Országos Középiskolai Tanulmányi Verseny). Vagyis (elvileg) az Oktatási Hivatal szervezésében álló, hivatalos, (semmire nem felhasználható) felvételi pontot érő verseny! Igen, ezzel most csak felvágok, de akkor is, na! Ilyenem még nem volt - tehát egy újabb első.
Mégis úgy éreztem, hogy ezt a terepet már ismerem. Játszottam már azon a színpadon, csináltam már ezeket a feladatokat, impróztam már az ország másik feléből jött emberekkel akiket csak akkor ismertem meg, szerepeltem már egy-két zsűritag előtt és többeket a versenyzők közül is felismertem.

Itt említeném meg azt az illetőt, aki velem együtt haladva az ODTV-ken sorra szerepelt - jól:  örök első volt. (Én megy ugye az örök hatodik...) Vártam, hogy ott lesz, és azt hiszem, hiányérzetem lett volna, ha nem jön. De jött! Az első versenyen úgy voltam vele, hogy hülye ripacs, itt pattog az éneklésével meg táncával meg cimbalmával, drámasulis, benyal a zsűrinek, úgyis ő nyer, blablabla... Ő is nyert, de persze nem azért mert drámasulis vagy mert benyal vagy mert cimbalmozik, hanem mert tehetséges és bátor. (Aki mer az nyer, ugye!) Erre a második versenyen jöttem rá, ahol már őszintén tapsoltam a produkciója után. Most, harmadik alkalommal pedig már örültem, hogy ott van. Nem éreztem irigységet vagy féltékenységet - egyszerűen tudtam, hogy jobb abban, amit csinál és hogy megérdemeli az elismerést. És bevillant a gondolat: tulajdonképpen verseny ide vagy oda; látni, hogy mások mit alkotnak a színpadon már alapból egy akkora tapasztalat és élmény - hiszen színházat csinálunk mi mind, csak másképp. És ennek épp ez a szépsége, hogy sosem lesz unalmas. Ahány ember, annyi színház. Fontosnak tartom, hogy tudjuk értékelni a másik munkáját. Legyen akár verseny-helyzet, múljon rajta felvételi, állás, bármi. Ami jó, az jó és ezt nem szégyen kimondani.

Anekdota vége. Visszatérve az OKTV-re, összességében nem éreztem magam olyan jól, mint a korábbi alkalmakkor. De azt hiszem, mégis ebből tanultam a legtöbbet. Kicsit talán úgy állok hozzá, mint egy veterán - pedig még mennyi minden van előttem, végül is csak kezdő vagyok, "kicsicsira..." De tudom, hogy nem a szóbeli tételem marad meg ebből a versenyből, nem is az egyéni produkcióm, pedig azért azzal mindig sokat foglalkoztam. Inkább az, amit a megnyitón - másnak talán szájtépés jelleggel - a zsűri-bácsik elmondanak. Hogy a fontos az, hogy élményt és tapasztalatot szerezz, hogy kommunikálj a másikkal - mert mikor sikerül máskor összehozni az ország húsz legjobbját a te korosztályodból egy azon rendezvényen? És végül: hogy aki ide eljutott és érdekli a színház, annak érdemes elgondolkodnia (a hármas útnál a Kalmárral, Fejedelemmel és Tudóssal) hogy talán ezen irányba megy tovább... Hogy komolyan veszi a színházcsinálást... Hogy felhasználja a tehetségét ezen a téren.
Igen. Apróság. Egy kósza mondat. De ismét csak megerősít és előrébb mozdít.

És az eredmény - amire nyilván mindenki nagyon kíváncsi... *Dobpergés.* *Még dobpergés.* *Mégmégmég dobpergés mert hamár akkor legyen drámai*

Mindegy.

Három verseny kellett hozzá, hogy eljussak erre az álláspontra és komolyan is gondoljam. Mert azt persze mindenki mondja, hogy nem a helyezés a lényeg és hogy ha ide eljutottál, már győztes vagy, de ez eléggé bullshit-szagú az adott helyzetben.

Ami szintén az, mégis így gondolom - és ez valami hihetetlen felszabadító érzés - hogy valóban nem az eredmény a lényeg. Nem is az erőfeszítés, amit én beleraktam. Hanem mind az, amit megtanultam belőle. Azok a kósza mondatok, a környezet, az élmény...

És szép így búcsúzni.

Na nem a színháztól, attól ha nem muszáj, még sok-sok-sok-sokáig nem szeretnék! Csak a középiskolás drámaversenyeimtől. Egy tanulási folyamattól, egy élménysorozattól, egy három felvonásos színdarabtól... Ahol mindegy, hogy tapsol-e a közönség, vagy kifütyül. (De úgy is tapsol, persze. Mert miért ne tapsolna?) Hálásan, alázattal hajolok meg. Jó volt ez a három év...

Függöny.

Én ilyet még soha...

Nem kaptam ez előtt... És most annyira jól esett!
Óvónénitől van az alábbi felkiáltással:
"Picurnak, mert nagyon-nagyon szeretem, amikor az ő szemén át láthatom a világ egy részét. Illetve nem is a világét, hanem egyenesen az Életét. Annyira más egy mai fiatal nézőpontya (sic!). Sokat tanulok belőle."

És ebben az egészben az a legjobb, hogy semmi mást nem csinálok, csak látom a világot... Az Életet... Valahogy... És leírom (= Jó érzés leírni. Még jobb érzés, ha olvassák.

És a legjobb érzés, ha valakinek netán még tetszik is!

Tehát köszönöm szépen az értékelést, és az olvasást, és a támogatást... Mert azért ennek az Életnek, az én Életemnek - tehát a blognak is - bizony Te, Óvónéni, része vagy! (Akár tetszik, akár nem, muhhahah <--mert ez Pices.)

Ps.: Ezt a díjat most tovább kellene adnom, de ezt sunyi módon el fogom bliccelni. Nem azért mert nincs olyan blog amit  alkalmasnak tartanék, vagy mert lusta vagyok (jó azért is, de ez mellékes...) hanem mert magamat nem tartom elég széles látókörű blogolvasónak (és írónak), hogy értékelhető véleménynyilvánításként adhassam ezt tovább. Úgyhogy most nem teszem. Majd talán legközelebb... Egyszer...

Ha úgy hozza az Élet. (=

2013. április 12., péntek

Rendben van ez így...?

Nap mint nap rengeteg élet múlik el, és mi mégsem gyászolunk...

...Vajon rendben van ez így?

Hiszen mind olyan, akit valaki valahol szeretett... És mi még sem érzünk részvétet...

...Vajon rendben van ez így?

És ha olyan életnek szakad vége, mely számunkra is fontos volt...? Miért nem sírok most? Hiszen sírtam, mikor megtudtam, hogy a Húsvéti nyúl nem létezik. Sírtam, mikor a nagymamám első kutyája meghalt, sírtam, ha valamim fájt... Most miért nem sírok?

És vajon... Rendben van ez így?

Most nagyon kisgyereknek érzem magam. Kisgyereknek, a felnőttek között. A sok-sok felnőtt, aki mind sír, én meg csak állok, csendesen és nem értem... Nem azt, hogy miért sírnak, hanem hogy én miért nem.

Az jutott elsőnek eszembe, hogy megöleljem Anyut, mikor elmondta... Aztán miközben átöleltem, az is eszembe jutott, hogy szegény Anyu... Most valami nagyon rossz dolog történt vele, most nagyon szomorú lett... És ezért lettem én is szomorú.

De... Rendben van ez így?

Aztán persze elgondolkoztam. Hogy ez min változtat az én életemben? Mi az, amit vesztettem az elmúlásával, hiszen én sosem ismertem annyira... Rájöttem, hogy a fontos az, amit mások vesztettek - ők, akik sírnak...
 És akkor egyszer csak rám szakadtak a kérdések. Az arcom megnyúlt, mint a kisgyereknek amikor valami hatalmas és felfoghatatlan dologgal kerülnek szembe, és megrémültem...

Hogyan fogok beszélni a testvéreivel? A nagymamámmal?

Hogyan fogok beszélni a fiaival? A keresztapámmal?

Hogyan fogok beszélni azokkal, akik sírnak?

Kell erről beszélni egyáltalán? Fogunk erről beszélni? És gyáva és önző és szívtelen vagyok, ha nem teszem? Vagy épp akkor vagyok az, ha megemlítem...?

És mi lesz a... A temetésen? - Még sosem volt ennyire ijesztő ez a szó... És ennyire valóságos... Még sosem voltam temetésen... Még sosem ért hozzám ennyire közel Ő.

A Halál...

Még sosem voltam ennyire kisgyerek...

Most minden megy tovább? Vagy nem? Mi lesz most? Én nem tudom...

De valaki mondja meg! Rendben van ez így...?

2013. április 3., szerda

A nyúl feje

Károlyi Amy - A nyúl feje

Kockában pörögni vágy a sors
Tarokk kártyák a cinkelt jelre várnak
Mint szűzleányok cinkelt hírnevükre
Obskurus boltocskákba szorult
A csoda, az irányítható véletlen, a jószerencse
Feketén ül a bal sarokban a szemfényvesztés
Plüss-cilinderben a vatta nyúl
A kézre vár, a fehér kesztyűs kézre
A mindent tudó nagyvilági kézre
A hamiskártyás meggörbült kezére
A hurkot fonó, búcsút intő kézre
Mely utána nyúl
De hova lesz, mikor eltűnik a nyúl?
A cilindernek dupla fenekében
Kuksol a dupla plüss-puha sötétben
Vagy rétre szalad sárgarépa-enni
Vagy körülnéz egy más nyulat keresni
Vagy gőze száll fel a nyúlpaprikásból
Vagy nyúlbőrként számolják ki a zsákból
A nyúl feje nekünk sose fájjon
Míg vattanyulak vannak a világon
Ott ülnek szériában egy obskurus
Bolt kirakatában
És várnak a kézre
A begörbült, a hurkot fonó kézre
Mely utánuk nyúl

2013. március 22., péntek

Gondola(t)

Vannak olyan dolgok, amelyek egy kicsit megváltoztatva már egészen másról szólnak. Sok ilyen dolog van az Életben, valójában több, mint gondolnánk... Már szavakból is bővelkedünk, amelyek így "működnek" - vagy épp nem működnek... A kedvencem a gondola(t).

Gondolák úsznak a hűvös vízen, ringatózva. Velencében mindenkinek van gondolája, ez egy ilyen város. Reggel felkelnek, csíkos pólót öltve kisétálnak a csatornákhoz a meleg napsütésben, és már várja őket egy gondola. Napközben aztán rengeteg ember megfordul arra, hogy utazhassanak a gondolával, és mind szép summát fizetnek érte. Aztán este, mikor lemegy a nap, a csillagok szórt fényénél a velencei leül, lábát a vízbe lógatja, és mélyet lélegzik a friss levegőből - akkorra már nem marad más, csak ő és a gondola.

Gondolatok úsznak a hűvös vizen, ringatózva. Velencében mindenkinek van gondolata, ez egy ilyen város. Reggel felkelnek, csíkos pólót öltve kisétálnak a csatornákhoz a meleg napsütésben és már várja őket egy gondolat.  Napközben aztán rengeteg ember megfordul arra, hogy utazhassanak a gondolattal, és mind szép summát fizetnek érte. Aztán este, mikor lemegy a nap, a csillagok szórt fényénél a velencei leül, lábát a vízbe lógatja, és mélyet lélegzik a friss levegőből - akkorra már nem marad más, csak ő és a gondolat.

2013. február 26., kedd

Elvarázsol... V.

- Az újonc? - egy érdes férfihang szólt valahonnan a falakból. Sayume összerezzent, a vámpír azonban mosolyogva bólintott, és szemét lesütötte. A következő pillanatban a semmiből egy darab kék bársony suhant el a lány orra előtt és közvetlen közelről hallotta ugyan azt a hangot, amint rámordul.
- Üdvözöllek! - Sayume kénytelen volt hátralépni, hogy felmérhesse, mivel került szembe. Nagyjából két és fél méter magas alak állt előttük, teljes alakját a sötétkék köpeny takarta el. Komor, öreg arca volt, kopasz fejét sebek tarkították. Fehér, csontos ujjai hosszúak voltak, fagyos érintésétől a lányon végigfutott a reszketés.
- Hadd nézzelek! - azzal megragadta a vállát, és egy erőteljes mozdulattal körbefordította. Sayume némán tűrte, Morgan azonban csak vigyorogva nézte, majd tekintetét az óriás alakra emelte, és megszólalt:
- Makacs kis liba, nehéz dolgod lesz vele.
- Azt mondod? - azzal eleresztette Sayumét, és egy szempillantással később már a vámpír fölé magasodott árnyként kígyózó alakja. - Hadd döntsem el én... - sziszegte túlvilági, jeges, bőr alá hatoló hangján, majd ismét a lány felé fordult. - Meyyon-Aayran a nevem. Mától én vagyok a tanítód.
Sayume kitartóan bámult egy pontot a földön, és nem volt hajlandó reagálni a bemutatkozásra. Morgan elégedetten felhorkant.
- Én megmondtam! Nem beszél sokat... - a tanító fagyos, szürke szemei ismét a vámpírra villantak, akinek arcáról lefagyott a vigyor.
- Mit keresel még itt, fiam? Zavarod az órát! - mordult rá a mester, mire Morgan durcásan, döngő léptekkel elhagyta a termet. Rövid csend következett, melyet Meyyon-Aayran tört meg.
- Először azt kell megtanulnod, hogyan óvd meg az életed, és másokét. Aztán megtanítalak, hogyan tudod elvenni... Eredj a terem közepére! - Sayume némán engedelmeskedett. Jobban érdkelte az idegen, mint azt mutatta, de abban az egyben biztos volt, hogy semmi kedve tanulni, mikor a barátja örök kómában fekszik egy hideg cella mocskos kőpadlóján. Főleg nem azt, hogyan öljön - ez akarata ellenére is remekül ment neki...
- Felőlem száműzhetjük a szavakat, de akkor ajánlanod kell valami mást. - hajolt közelebb az alak. Sayume mostmár lassan megbarátkozott a szokatlan látvánnyal; tanítója leginkább egy óriás, kék bársonnyal borított pálcikálra emlékeztett. Bőre fehér volt, arca beesett, szeme mélyen ült - csak akkor bukkant elő fenyegető ragyogása, ha Meyyon-Aayran mester úgy akarta.
- Vámpír vagy? - kérdezte végül a lány feladva makacs hallgatását.
- Nocsak, mégis a szavaknál maradunk? - érdeklődött tanítója.
- Ha más mód nincs... - Sayume belefáradt az ácsorgásba, és helyet foglalt a koszos kőpadlón.
- Hogy ne lenne! - kacagott fel keserűen Aayran, majd hátat fordítva pár lépéssel bejárta az óriási terem teljes hosszát. - Ti fiatalok azt hiszitek, mindent tudtok, de valójában tudásotok oly csekély, hogy az már szinte nevetséges! Minek vagytok varázslények, ha nem is tudjátok, mire vagytok képesek valójában?! Ne akard, hogy érdemtelennek tartsalak a tanításaimra! - morogta érdes, jégcsapként a levegőbe hasító hangján.
- Mi marad, ha nincsenek szavak? - kérdezte Sayume, mostanra teljesen megfeledkezve durcás némaságáról. Képtelen volt leplezni kíváncsiságát.
- Láss, érezz, használd a mágiád! - sorolta Meyyon. - Ostoba, aki azt hiszi, a szavak adják a varázserőt. Azok csak szavak...
- Varázsigék nélkül nem mennék semmire. - jelentette ki a lány. Ez olyasvalami volt, amit biztosan tudott, megingathatatlanul. Még soha egyetlen varázslény sem említette, hogy szavak nélkül is lehetne varázsolni.
- Ebben nagyon tévedsz. - mondta halkan a tanító. Sayume csodálkozva bámult az alakra. Nem tudta eldönteni hogy Meyyon-Aayran komolyan beszél-e, vagy csak szórakozik. Amit állított az képtelenség. - A varázslény mágiájának csak a képzelete szab határt. - szürke szeme a lányra villant.
- Ezt mára már elfelejtették, de a régiek még tisztában voltak vele. Túlságosan közel kerültünk az emberekhez, a korlátozott gondolkodásuk a mi fajtánkat is megfertőzte. Az Aguramék még tudták, nagyon jól tudták, hogyan engedjék szabadon a mágiát... Egy igazán erős Agurame-vámpír bármit megtehetett az áldozatával!
- Az Agurame-vámpírok kihaltak. - vetette közbe Sayume. Meyyon dühösen meredt rá.
- És pár évszázad múlva talán a mágia is kihal, ha nem vigyázunk!
- De az Aguramék gyilkosok voltak! - folytatta a kötözködést a lány. - Belőlem nem nevelhetsz gyilkost! - jelentette ki határozottan.
- Ho-hó! - mordult fel élesen a tanító. - Én csak tudást adhatok. Hogy mire használod, az már rajtad áll. Ezt jól jegyezd meg!

2013. február 6., szerda

Eszter

Eszter - nevezzük Eszternek; egy lány. Fiú. Mindenki. Senki. Zsidó. Magyar. Halandó. Halhatatlan. Ember. Szimbólum. Angyal. Bukott angyal. A jó. Eszter a mindenség, és Eszter nem létezik. Eszter a jelen. A jövő. A múlt...

Mennyi minden fér bele egyetlen Eszterbe!

Az Eszter név jelentése: csillag. Hatágú csillag. Dávid-csillag. Sárga csillag. Sztár - a popfesztivál sztárja.

De Eszter, ez a csillag, a lány-fiú-mindenki-senki-zsidó-magyar-halandó-halhatatlan-ember-szimbólum-angyal-bukott angyal-jó-mindenség-nemlétező-jelen-jövő-múlt lezuhant az égből, és senki nem tudja, hová.

Elvesztettük őt, és kétségbeesésünkben mind a romlásba menekültünk. Keressük Esztert. Hiába keressük...

Hogy jövök én ide? Ki vagyok én?

Eszter - a múlt.

Árnyékként követlek, veled vagyok minden pillanatban, minden örömben, bánatban, egészségben, lázálomban... Igen, lázálomban. Még akkor is, ha te nem tudsz róla.

A múltadtól ugyanis nem tudsz megszabadulni - soha!

Eszter vagyok. A múlt vagyok. Egy teher vagyok, egy batyu. Cipelned kell, akár tetszik, akár nem. Hordozom magamban a szmogot, a rothadást, az emberiség minden mocskát, a megkínzottak panaszos fájdalomkiáltását, a hóhérok énekét, a borzalmat, az emlékeket.

Eszter vagyok. A batyud vagyok.

Vigyél magaddal!

2013. január 18., péntek

Élet

Nem olyan régen megy ez a blog, hogy egy ilyen elhatározásnak nagy hordereje legyen, de számomra mégis sokat jelent ez a lépés. Nem, nem akarom abbahagyni. Folytatni akarom, meg akarom osztani a gondolataimat, csupán változtatni szeretnék. Változni és változtatni... Úgysem marad semmi örök és állandó.

Ennek persze lesznek mellékhatásai. Lehet, hogy megbánom. Lehet, hogy vissza akarom majd csinálni. Lehet, hogy vissza is csinálom. Hiszen mikor ezt kitaláltam, mennyire jó ötletnek tűnt! Úgy éreztem, hogy én vagyok - az enyém.

Most nem az. Mert változtam... Így aztán változik a blog is, és ameddig folytatom, változni is fog, mert ilyen az Élet.

Élet.

Igen, egy egyszerű névváltásról van szó. Nem is olyan nagyról, ráadásul. Csak elmarad egy "Amikor az..." - mert nincs amikor. Nincs az. Élet van. Az viszont mindig, mindenhogy, mindenhol - sokféle, mozog, változik. Ilyen vagyok én is. Most épp. Így most a blog is ilyen lesz.

Élet.

Persze nagyon hülyén fog kinézni, hogy az összes eddigi bejegyzésem egy másik címre épült, de ha belegondolunk, a tartalom maradt. A cím meg csak összefoglal - a téma nem változott, a hozzáállás igen.

Élet...

A lényeg röviden: az ez előtti bejegyzéseknek akkor lesz értelme, ha a cím elé teszed, hogy "Amikor az Élet..."

- hogy én még ezt is ilyen filozofálgatósan tudom megfogalmazni...

2013. január 6., vasárnap

Elröpít egy másik világba

A szürreális élmények netovábbja, mikor egyszer csak felbukkan melletted egy tünde és egy Minath Tirith-i harcos, akik elindulnak a szemközti kávézóba, majd a (nőnemű) raszta ork cincogi hangon utánuk kiált, hogy ugyan hozzanak már neki is turmixot.

Na hát ezzel kezdődött az "utazásom Középföldére," vagyis a látogatásom a Magyar Tolkien Társaság által az író 121. születésnapja alkalmából rendezett Tolkien Napon. Mindenek előtt azt kell elmondanom, hogy az esemény hihetetlen hangulatos és emberközeli volt, barátságos szervezőkkel és résztvevőkkel egyaránt - minden korosztálynak. Le a kalappal azok előtt a lelkes amatőrök előtt, akik mind ezt összehozták.

Viszonylag kicsi területen sikeresen felépítettek egyfajta rajongói birodalmat, egy mini-Középföldét, ahol bárhová fordítod a fejed, valami érdekes, megragadó és megmosolyogtató dolgot találsz. Kezdve az iszonyatosan részletekbe menő makettektől (Rivendell csodaszép kül-és beltérrel, Mória bányái trollal és orkokkal, Amon Hen a trónnal, Amon Sul és még sok más) a nyakba akasztható Egy Gyűrű (amiből sok volt) és Arwen-féle nyaklánc-árusokon át a körbe felakasztgatott tünde (és az érthetőség kedvéért) normális nyelven feliratozott címerekig.

Az emeleten különböző kézműves-, játék- és egyéb foglalkozások várták az érdeklődőket - olyan közvetlen emberek társaságában, akikkel valószínűleg egy teljes napot simán elkártyázgatnék, vagy Középfölde-háborút vívnék (ahol mérőszalaggal kell kimérni a mérföldeket a terepasztalon, hogy mennyit is léphet az ork/tünde/warg/rohír-sereg).

Miután a hangulat már kellőképpen magával ragadott, odalent egyszer csak felcsendült a Magyar Tolkien Társaság kórusa, amint hobbit-dalokat, törp-nótákat és saját szerzeményeket énekelnek bebizonyítva, hogy lehet még fokozni a hatást. Ezek után egy hobbit-táncot is megtanítottak az érdeklődőknek, amit ők biztos nagyon élveztek, de az tuti, hogy a nézőközönség is.

Kihagyhatatlan továbbá a tünde hajfonatokat illetve Középfölde-népek mintáira portrékat készítő két elf-lány, valamint a Thúrin és a sárkány történetét kicsik számára feldolgozó bábelőadás, amiből ugyan nem sokat hallottam, de így is nagyon élvezhető volt. És a befejezés, mint minden mesének, klasszikus happy end: "Boldogan éltek, míg meg nem haltak. Mondom MEGHALTAK!" - és valóban... A bábok kidőlnek, a közönség röhög. Minden jó, ha jó a vége...

A számomra legérdekesebb - és Tolkien világához talán legkevésbé kapcsolódó esemény mégis a szinkronszínészekkel való kerekasztal-beszélgetés volt. Valószínűleg sokan vannak úgy rajtam kívül, hogy nem sokat tudnak arról, hogyan is készül egy filmszinkron. Én részemről általában kritikus szemmel tekintek a témára, és jónéhány filmet inkább eredeti hanggal nézek - és bár valószínű, hogy ezen a szokásomon nem változtatok, de a szinkronszínészek munkáját egészen biztosan jobban megbecsülöm a továbbiakban.

Az eseményen megjelent szinkronhangok, öreg Bilbó (Fodor Tamás), Kili (Szatory Dávid), Gollam (Láng Balázs), Fili (Seder Gábor) és Thorin (Széles Tamás) hangjai azonban beavattak rengeteg meglepő és érdekes dologba a témát illetően. Ezek közül az egyik legmegdöbbentőbb az volt, hogy a szinkronszínészeknek (bár ilyen szakma nincs, ők csak simán színészek, akik szinkronizálnak többek között) sokszor fogalma sincs arról, pontosan milyen filmet vagy karaktert szinkronizáltak. Manapság ugyanis már meg sem nézik feltétlen ezeket a filmeket, a szinkron-gyártás futószalagon történik: bemész, elolvasod, elmondod, hazamész, és már mehetsz is egy másik stúdióba egy másik filmhez. (Személyes kekec-belekötés: a sorozatokon ez meg is látszik, a szinkron minősége messze nem olyan jó, mint amilyen lehetne, ha több időt fordítanának rá.)

Beavattak ezen kívül a szinkronizálás technikájába is. Az ember azt gondolná, nem lehet olyan nehéz, odamész, elmondod, felveszik, kész. Ennél azonban sokkal bonyolultabb a helyzet, így mire elhagytam a termet, már 99%-ban biztos voltam benne, hogy én képtelen lennék bármit is értékelhetően leszinkronizálni. A színészek egyszerre hallgatják az eredeti szöveget, figyelik a képet és olvassák - már amennyire ezt olvasni lehet - a magyar változatot. Arra, hogy felfogd, mit is mondasz éppen, nincs igazán idő...

Az egy-egy (nagyobb kaliberű) filmhez választott szinkronszínészek (ilyen ugye nincs, de mégis) castingjáról is esett egy-két meglepő szó. Megtudtuk, hogy a jelöltek közül végül az eredeti film gyártói választanak kinn, Amerikában a beküldött hangfelvételek alapján - az ember azt gondolná, hogy a szinkron már itthoni dolog, de ezek szerint mégsem teljesen.

A végén a közönség is kérdezhetett, így rengeteg vicces történetet hallhattunk tündebeszédről (mert annak a felvételéhez bizony tényleg sok idő kell), kínos nyelvbotlásokról ("...csupaf@sz a feneked?!"), Kili (Szatory Dávid) kedvenc soráról a Hobbitban Hobbit: Egy váratlan utazás-ban ("Orkok!"), és hang alapján való felismerésekről ("Maga... Maga volt a Hitler, nem?") öreg Bilbó (Fodor Tamás) még szinkronrendezői tapasztalatait is megosztotta velünk - kicsit talán terjengősen, de valóban rengeteget lehetett tanulni abból, amit elmesélt.

Összességében az elejétől a végéig élveztem az eseményt, minden Tolkien-rajongónak ajánlom figyelmébe a továbbiakban - vagyis igazából bárkinek, aki ismeri a történetet és szeretne magának egy maradandó élményt szerezni.

A meghívásért pedig nagy-nagy köszönet o.n.-nak!