Tavaszt hoz

Hosszú volt a tél...

Ma felkeltem reggel, és még nem sejtettem, hogy ez a nap bármiben is más lehet, mint az eddigiek, melyek szinte megszámlálhatatlan sokaságként nyelték magukba az életem. Bár az utóbbi héten már kicsit éreztem a változást. Éreztem, hogy közeledik a tavasz...

Ma reggel furcsa idő volt, mikor kimentem, kellemes meleg fogadott, és ugyan az ég szürke volt, az eső lába lógott, de mégis inkább a nyári zápor közeledtekor jelentkező érzés kerülgette a szívemet. Ahogy ültem a komor, szürke termekben, folyamatosan kinézegettem az ablakon, nyári emlékek rohangáltak a fejemben, és mindenkinek megjegyeztem: de szép idő van ma!

Eszembe jutott persze, hogy lehet, hogy másnapra ismét beköszönt a hidegfront, és hullani fog a hó, hogy ez a kis tavasz csak egy átmeneti pillanatig érkezett köreinkbe, hogy valami kegyetlen lélek csak elhúzza az orrom előtt a mézesmadzagot...

De ez mind nem tudta letörni a kedvemet. Az a furcsa, kellemes és varázslatos érzés ami a szívembe költözött és mosolyt csalt ma az arcomra csak nem múlt el...

Azonban valamiért mégis ólomsúlyúnak éreztem a lelkemet. Hiába vettem észre minden apró szépséget és jóságot, hiába jöttem rá újra és újra a villamos ablakán kifelé bámulva, hogy milyen csodálatos is a Világ, inkább csak idegesítettem magamat, a máskor szívmelengető hétköznapi csodák most csak felcsillantak, majd el is tűntek, olyan gyorsan, ahogyan érkeztek...

Valamiért mindent borúsan látok - a szememmel. Borúsan látok az eszemmel. Borúsan látom a dolgokat még a lelkem sötétebb szegletében is, és nem tudom, miért. Talán hiába az a sok csoda, szépség, varázslat, ami máskor gyönyörködtet, ha én csak kívülről nézhetem, és nem lehetek részese, már inkább bántja, mint megnyugtatja a szívem...

Nem akarom, hogy ez így legyen. Lehunytam a szememet... És magam előtt láttam egy képet...

A nyári záporban, mezítláb a Moszkva téren sétálok, és míg mindenki komor arccal áll a metró aluljárójába zsúfolódva, én vígan kiszaladok az esőbe, élvezem a langyos cseppek simogatását és örülök, boldog vagyok. Felszállok a villamosra, nevetek, ahogy észreveszem, hogy vizes talpam nyoma jópofa nyomot hagyott a padlón. Mosolygok az emberekre, akik nem értenek, akik feje körül ott a komor felhő, és én csak arra gondolok: talán most egy pillanatra átlátnak azon a ködön, talán lesz valami, amit mesélhetnek, és amit tovább adhatnak másoknak egy-egy mosoly formájában.

Elmosolyodtam...

Bár a szívem most nehéz, és nem tudom mitől, de már jön, már lassan itt a tavasz... És ez reménnyel kell, hogy eltöltsön, ha most még nem is érzem, akkor is...

Az egyik szemem sír, a másik nevet...


Hosszú volt a tél... De itt a tavasz.