Könnyeket fakaszt

Sírni sok minden miatt lehet... Én is sírtam már rengeteg dolog miatt, de azt nem hittem volna, hogy mindez egyetlen estébe beleférhet...

Mégis, ismételten elragadott a varázslat, a csoda, és bizony ez a gondolat már önmagában elég néha, hogy könnyeket csaljon a szemembe.

Az utóbbi hónapok, és legfőképpen az utóbbi hét varázsa a színház volt. És nem is csak a színház, mert az csupán egy része ennek a különleges, leírhatatlan és csodaszép dolognak, amit úgy hívnak: Teátrum.

A hosszú hetek folyamán tudtam, egyre inkább éreztem, hogy eljön az a nap, amikor mind ezt búcsúztatnom kell, az a nap, mikor utoljára élhetek ebben az álomvilágban, utána jön az ébredés, a valóság. Hogy hogyan állok majd át a normális ("Normálisnak lenni viszonylagos!") kerékvágásra, még nem tudom. De a tegnapi napon ezt teljes mértékig kizártam. A tegnapi napom csak a Teátrumról szólt...

Vajon kit búcsúztatok majd a teátrista-ballagáson? Miről is beszélek, ha azt mondom, másfél óra teátrumos barkóba a színpad alatt elbújva? És miért mosolygok, egy alacsony, szőke fiú képével a lelki szemeim előtt, ha meglátom a lukat a falon? Mindezek még az utolsó előadás előtt történtek...

Ahogy a szalagavatókon az igazgatónk mondani szokta: "A vég kezdete..." - A vég kezdete, az előadás kezdete...

Az utolsó jelenetem után patakként ömlő könnyekkel az arcomon érkeztem meg a terembe. Aztán lerogytam a földre és csak nevettem... Nevettem, sírva nevettem azon a bakin, ami még az utolsó pillanatokban becsúszott, és megnevettette a közönséget és a szereplőket, mind a színpadon, mind a színpad mögött...

Aztán ahogy az előadás befejeződött, a hagyományhoz híven teátristák, technikusok és idén zenészek (Az én kedvenc hegedűsöm, ugyebár...) összegyűltek a teremben, hogy búcsút intsenek az előadásnak.

"Hazatérő, miért vagy vidám?
Mert a gyámoltalan új szüleit jól fogadta, víg a kedvem.
És miért vagy szomorú?
Mert szabad lettem és üres, ez búsít el."

Ennél többet nem is mondhatnék... Ismét sírtam... Hogy miért, azt ez a pár sor megmagyarázza... Aztán következett a rendhagyó módon több mint tíz végzős búcsúztatása, és én megint (még mindig) sírtam...

Sírtam, ahogy felidéztem azokat az emlékeket, melyeket ezekkel az emberekkel közösen éltünk át, a pillanatokat, amelyek hiányozni fognak, de egy életen át elkísérnek majd... És sírtam, mert tudtam, hogy a rajtam kívül a teremben lévő több, mint ötven teátrista pontosan ugyan ezt érzi, hogy az a több mint ötven szív tényleg egyszerre dobban...

Mennyi minden belefér ebbe a pár hónapba... És mennyi minden belefér abba a három évbe, mióta teátrista vagyok... Mennyi emlék, mennyi csoda... Elég, ha azt mondom, talán annyi könnyet ez az egész társaság nem képes kisírni, amennyi varázslatos élmény fűződik a Teátrumhoz.

Pedig mennyi minden miatt lehet sírni...