Elvarázsol... III.

"Fekete köpenybe burkolózott alak haladt végig a zsúfolt város utcáin. A fénylő sötét kövekkel kirakott úton a leghalkabb járású lény léptei is úgy visszhangzottak, akár a folyó habjainak morajlása a szurdokban. Képtelenség lett volna hangtalanul végigosonni a démonok fővárosán.

Ragoria nem volt olyan hatalmas. Hamar be lehetett járni, és eltévedni szinte lehetetlenség lett volna: minden út a főtéri kastélyhoz vezetett. Ide érkezett ebben a pillanatban a sötét alak is. Megállt, és egy darabig csak figyelt.

Körülötte minden zúgolódott: kiáltások, nevetések, nyögések és sikoltások mosódtak össze. Az alakok nagy része fekete ruhákban járt-kelt, néhányuk viselt csupán rikító színeket, ezzel kitűnve a keserűen életteli forgatagból. Ahogy a démonok elhaladtak a jövevény mellett, néha neki-neki ütköztek, esetleg egy éles pillantást vetettek arcára, melyet a fekete csuklya szinte teljesen eltakart. Különösebb jelentőséget senki nem tulajdonított neki.

A kastély inkább hasonlított erődítményre. Négyszögletes épület volt, melyet minden oldalról vastag falak határoltak, de mindössze két bejárat volt: a déli és az északi kapu. A tömbszerű épületből négy fekete, rémisztően vékony torony magasodott fenyegetően a város fölé.

A csuklya megmozdult, ahogy a jövevény mély lélegzetet vett, beszippantva a ködös, száraz levegőt, mely szinte marta a torkát. Majd ismét elindult, és belépett a kapun hagyva, hadd sodorja magával a tömeg. Kintről úgy tűnt, a hatalmas falat és a kastélyt mindössze rövid útszakasz választja el egymástól. Meglepve volt kénytelen tapasztalni, hogy egy hatalmas, sötét kert az, ahová érkezett. És ami még ennél is furcsább volt: ahogy átlépett az óriás kő boltív alatt, minden lecsendesedett. Eltűntek a démonok. Eltűnt majdnem minden. Csak egy üres kert, és valahol a távolban a kastély fenyegető falai maradtak csupán.

Toriko hátrább hajtotta a fekete csuklyát, hogy jobban lásson. Sok mindenre számított, sőt, először valószínűsítette, hogy már a városfalnál megakadályozzák, hogy felderítse Ragoriát, azonban ott is hasonló forgataggal találkozott, őrrel viszont eggyel sem.

Óvatos lépteket tett előre. A kert lombtalan, fekete fái és szürke, ólomszerű sövényei azt súgták, nem biztonságos a hely, ahová érkezett. A virágok mind lilás-feketés vagy éjsötét, kék színekben pompáztak. Toriko képtelen volt nem észrevenni az éppen előtte, pár lépésre fekvő ágyás gyöngyszemét: egy sötétlila rózsát. A vámpír nem virágokat nézni jött, azonban valami mégis erre a kis növényre fordította figyelmét: a rózsa vérzett...

Közelebb lépett az ágyáshoz. Veszélyérzete felerősödött. A csönd, a sötétség, a kavargó, szürke felhők, még a levegő is azt sugallták minden porcikájának, hogy legjobban teszi, ha azonnal eltűnik onnan. De nem tehette. Muszáj volt rájönnie, hogy itt tartják e fogva a tündérhercegnőt a kastélyban.

Sápadt fehér ujjai már majdnem elérték a vérző rózsa szirmát, mikor háta mögül egy hang kizökkentette:

- Mit keres erre egy fiatal vámpír ilyen időkben? - Toriko villámgyorsan pördült meg, és azonnal pajzsbűbájt idézett maga elé. Szükség azonban nem volt rá. A vele szemben álló alak nem akart támadni.

- Ki vagy? - kérdezte Toriko sziszegő, jegesen halk hangon. A vele szemben álló férfi szintén fekete köpenyt viselt, mindössze csuklya nélkül. Arca hófehér volt, szeme sötét, mágnesként vonzó fekete mélység. Tincsei ugyan ebben a színárnyalatban fénylő, egyenes szálakként keretezték arcát. Lágy hangon válaszolt.

- Vámpír. Akár csak te. - összevonva szemöldökét megindult Toriko felé, hogy jobban megvizsgálja az arcát.

- Honnan tudod, hogy én az vagyok? - suttogta a lány, kezeit a pajzs bűbáj mögött védekezőn felemelve. A férfi megállt, majd elmosolyodott.

- Fogalmad sincs, hol vagy. Igazam van? - kérdezte. Arcán látszott, ahogy fejében csak úgy röpködnek a jobbnál jobb lehetőségek gondolatai Torikot illetően. Ahogy a vámpírlány figyelte, feltűnt neki, hogy nem csak a férfi arca változott meg, hanem a színei is: haja és fekete szeme lassan lilás színbe fordultak.

- Ragoria kastélyának kapuján átlépve a démonok, tündérek és vámpírok útja elválik. Vámpír csak vámpírral találkozhat, míg Ragronhoz nem érnek. - fejével a hatalmas, fekete épület felé intett a távolban. - Először vagy itt, hm? - a vámpír újabb lépést tett Toriko felé, szinte már csak a láthatatlan pajzsbűbáj állt a két alak között.

A lány egészen biztos volt benne, hogy ha akarná, a férfi bármelyik pillanatban áttörhetné a varázsfalat. Kényszerítette magát, hogy elszakítsa tekintetét a mostanra mély lilára vált szemek vizsgáló pillantásától. Még csak az kellene, hogy ez a sötét alak olvasson benne - vagy megérezze, ha fél...

Tekintete a vérző rózsára siklott, melynek szirmai közül lassan bugyogott fel a vörös folyadék, hogy aztán lassú cseppekben ereszkedjen a föld alá a virág szára mentén.

- Ragron olyan, amilyen az ura. - szólalt meg ismét a vámpír. Láthatóan nem bánta, hogy az idegenvezető szerepét kell játszania.

 - Ha a kert szereti a vért... - itt egy pillanatra megállt, és csak figyelte Toriko arcát, míg a lány végignézte, ahogy a föld beszívja a vöröslő cseppeket, és a rózsát körülvevő virágok, mintha csak mély lélegzetet vettek volna, kivirultak sötét színeikben. - Akkor az is, aki birtokolja. - fejezte be a mondatot a vámpír.

Toriko kénytelen volt visszafordulni, és szembenézni a férfival.

- Ragron ura vámpír? - kérdezte halkan. Hideg hullám futott végig a testén a gondolatra, hogy az egész démonfelkelés hátterében valójában valaki az ő fajtájából állhat.

- Nem. - mosolyodott el ismét az alak, és ha lehetséges, szemei még élénkebb lilává váltak. - Nem. Ragron ura démon, a neve Darame. De gyors az észjárásod. Ez tetszik. Hasznos... - villant a tekintete.

- Hasznos mihez? - Toriko jeges hangja magabiztosságot sugárzott, habár a lány valószínűnek tartotta, hogy már nem sokáig képes kiállni a vámpír tekintetét. De kénytelen volt.

- A tehetségeseknek megadatik, hogy válasszanak: velünk... - fejével a kastély felé intett. - Vagy ellenünk. - biccentett most a kapu felé, mely Ragoria látszólag üres utcájára nézett. - Élet, vagy halál."

Pontos

"Semmi nincs a világon, ami teljesen rossz lenne. Még egy álló óra is pontos napjában kétszer."

Ez az idézet került a mai napon készített kis apró ajándékomra, egy számomra fontos embernek. Az illető okos, gyönyörű, különleges, és csodálatosan szép lelkű ember. Szerettem volna valamit a saját kezemmel készíteni a születésnapjára...

Ugyan akkor az is eszembe jutott, hogy valami hasznosat adok neki. És ezt a kettőt néha nehéz összeegyeztetni a kezdőbb kreatívkodóknak, mint amilyen én vagyok. Aztán volt olyan szerencsém, hogy egy fél éjszakát álmatlanul fetrengtem az ágyamban... Vajon miért szerencse ez? Mert bevillant a megoldás.

Mégis mi az, ami egy vizsgaidőszak közepén lihegő középiskolásnak a leginkább kellene? Idő. Mi más? De mivel időt ajándékozni nem tudok, legalább a motívumot alapul vettem az ajándékhoz. Más már nem is kellett, csak gyorsan összeszedtem, hogy mi minden van épp a Kreatív Dobozomban...

Szemek, polifoam, és a zöld csillogós drótbelsejű izébizé... Amit pedig az ajándék tulajdonosáról tudni érdemes: 17 éves lett (számlap pipa) és kedvenc színe a zöld (borítás pipa)

Már csak egy kis ügyeskedés kellett, hogy bevonjam a konzerv májkrémet zöld kartonnal, majd az elejére összedobjam a számlapot. Az eredmény:

Nem lett tökéletes, itt-ott az illesztés még hagy maga után kívánni valót, de hát kezdő vagyok, mint mondtam.

Apróságok a készítésével kapcsolatban:

- A konzervre szilikonos ragasztóval ragasztottam, az talán jobban megfogja és kevésbé áztat át
- Először egy fehér fénymásolólappal vontam be körbe, mert sokkal vékonyabb mint a karton, így azt már egyszerűbb volt felrakni szimpla technokollal
- A lábacskák polifoamból vannak, nagyon jó alapanyag erre - és még sok más célra is

A szemeim viszont elfogytak... De majd veszek újat, az egyik kedvenc alapanyagom. Annyira aranyosak, ahogy zizegnek ide-oda, igazán életre keltenek még egy ilyen kis jámbor órácskát is...

Tik-Tak... Tik-Tak...

Egy szakasza véget ér

Na jó, talán nem egy szakasz, de ha úgy vesszük, a diákok tanévben mérik az életet. És bizony a tanév (majdnem) lezárult. Most valami magasröptű beszédet kellene megfogalmaznom arról, hogy történtek jó dolgok meg rosszak, de összességében gazdagabb lettem egy újabb tanévnyi tapasztalattal, bla bla bla... Valahogy nem érzem ilyen hangulatban magam.

Negatívan hangzik, és nagyon valószínű, hogy nem is igaz, de úgy érzem, idén többet vesztettem, mint nyertem. Igen... Azért nem igaz, mert a veszteségek is nyereségek bizonyos oldalról... Mindenből lehet tanulni. De talán épp ebből lett idén elegem.

Túl sok pofont kent le az Élet, és ennyi tanulnivalóval én már nem bírtam el... Biztos lesz rosszabb is, és egy idő után biztos belátom majd, hogy ez így megy. De most még nem... Most annak van az ideje, hogy ezt a bejegyzést megírjam olyanra, amilyen és évek múlva visszaolvasva az járjon a fejemben: "de nagy hülyeségeket gondoltam akkor..." Mert ez a legjobb, amit remélhetek.

Bizonyos szempontból az évnek keretes szerkezete van. Az eleje és a vége volt a legpocsékabb... A vége... Ha legalább lenne meghatározott vége. Igazán hiányzik, de csak úgy átevickéltünk a nyárba... Átcsorogtunk, le a folyón, egy darabig kapálódzva, küzdve a habokkal, aztán már csak vitt a víz... Ilyen volt ez az év vége.

Nagyon szégyellem is, hogy sikerült ennyire feladnom önmagamat... Kemény dolog, mert nap mint nap bűntudatom van valami miatt, amit nem tudnék megmagyarázni, csak érzem legbelül... És valahol tudom, hogy egyszer elmúlik de ettől még bennem van a félelem, és bennem van a szorongás, hogy mi van, ha mégse? Mi van, ha olyat vesztettem el amit nem tudok visszaszerezni?

Most a köztes állapotban lebegek... Minden között. Nem vagyok hajlandó döntéseket hozni. Mert nem vagyok önmagam. És ami a legrosszabb, hogy nem is tudom én mit csinálnék... Az a valaki nagyon messze van tőlem jelenleg.

A dolog hátránya, hogy mindent kívülről látok. Az év nagy része olyan volt, mintha nem is én lettem volna, akivel az a sok minden megtörtént... Ismerősen hangzik? Igen, év elején is irkáltam hasonlókat... Hát ilyen is volt ez az év vége...

És ami miatt én végül is szeretem a sulit: a barátok. A barátok, akiktől most el se tudok búcsúzni... Az osztály, akikkel nem is találkoztunk normálisan az utóbbi hétben-hetekben... Nem számítottam rá, hogy ilyen hirtelen jön a nyár. Tudom, ezzel igazából nem vesztek semmit, de most mégis úgy érzem...

Azt hiszem, az első pár hetet az utóbbi hónapok felfogásával és a gondolataim rendezésével fogom tölteni... Mert hogy most hatalmas káosz van, az biztos. A képes albumom is összekuszálódott. Nincs egy tiszta kép...

De persze azért, hogy pozitívat is mondjak, mert természetesen annyi élmény közül, amit idén szereztem nagyon sok mosolyogtat meg, és nagyon sokra gondolok vissza úgy, hogy a szívem minden dobbanásával nevet: ha majd egyszer rendeződik az a sok sok kép, és az a sok sok gondolat... Hát abból könyvet lehetne írni!

Nem lehetne azt mondani, hogy az életem unalmas. Aminek én nagyon örülök. Megvan az ára az ilyen életnek, ez idén minden eddiginél nyilvánvalóbbá vált, azt hiszem... De élvezem. Azt szeretném, ha mikor majd egyszer végleg az Örök Vadászmezőkre kell lépnem, azt úgy tegyem, mint Finley... Azt úgy tegyem, hogy az albumom csak úgy duzzadjon a képektől, hogy roskadozzon az élményektől... Hogy odafent legyen mit mesélnem a többieknek... =)

Talán épp ezért félek annyira, hogy azt a lányt, aki ezt akarja, aki erre képes, és aki él, azt elveszíthetem...

Kivirágzik

A mai nappal a lakásnak három (plusz egy) új lakója lett: három csudi kis növény került hozzám, egy kis színt vinni a mindennapjaimba. Bemutatnám őket:

Ő itt Gizi, a szobai krizantém. A jelenlegi nem olyan nagyon meleg időjárásra való tekintettel átmenetileg az erkélyen helyeztem el, de a kánikula beálltával alighanem visszaköltözik a szobába, névleges rendeltetésének megfelelően. Gizi évelő, úgyhogy remélhetőleg még sokáig fog illatozni nekünk. Csodaszép kis növény, sárga szirmai büszkeséget és erőt árasztanak.

Ő Penelopé, aki valójában pistike (szakkönyvben volt, nem én találtam ki) de mivel lány, ezért most Penelopé. Közelebbi barátainak Penny. Hivatalosan pedig szobai nebáncsvirág. Nem szereti az erőteljes napsütést, úgyhogy a konyhában ékeskedik éppen. Amint látszik, még kicsit kókadt szegényke, de gondozásba vettem, így nemsokára utolérheti Gizit, és ugyan olyan mosolygósan, barátságosan áraszthatja a jókedvet a lakásban, mint krizantém-társa az erkélyen. Penelopéval egyébként vigyázni kell, mert enyhén mérgező. Bár szerintem engem nem bántana... =)

És végül, de semmiképp sem utolsó sorban Sanyi. Szegényke nagyon nem volt jó állapotban. Sanyit át kellett ültetni, és rengeteg vizet kapott, de még így sem biztos, hogy megmarad. Azért van egy nagyon szép, kinyílt virága, meg is próbáltam egy művészfotót készíteni róla. Az a helyzet, hogy Sanyi fajtáját még nem igazán sikerült megállapítani, ha esetleg valami növényszakértő járna erre, nyugodtan felvilágosíthat. Személy szerint nagyon szeretném, ha Sanyi életben maradna.

Ezen kívül kaptam ma még egy ajándékot, ami nagyon is megmosolyogtatott, mert első találkozásomra emlékeztet előző tulajdonosával: Bögri 2.0 =)

Nem olyan fotogén, mint a virágok, ezért mindenképpen közös képet akart Penelopéval... Együtt már egész csinosak. Egyébként nagyon finom forrócsokit lehet benne készíteni. Tesztelve!

Köszönöm szépen!