Egy idegen arcot látok. Mintha nem is én lennék, nem illik össze a képpel, amit magamról alkotok. Felemelem a kezem - ő is felemeli. A tekintete szinte éget, bár ugyan olyan, mint az enyém - mégis fagyos, mint a jég és egyszerre perzsel, mint a tűz...
Tudom, tudnom kell, hogy ő is én vagyok. Néha mégis olyan nehéz elhinni. Mennyivel egyszerűbb lenne, ha nem állnék két darabból. Ha csak én lennék, és ismerném magamat. Tudnám, mit miért teszek, tudnám, mit akarok és azt is tenném.
Bár legtöbbször én emelem fel a kezem - és ő utánoz - mégis van, hogy ha gyenge vagyok, átveszi az irányítást. És bántja azokat, akiket szeretek. Utána pedig a lelkembe mar, hideg ujjaival szorongatja a szívemet, én pedig csak állok, és nézem, ahogy önelégült mosolyával kínoz.
És én is mosolygok. Mert mosolyognom kell, mert mi ketten egyek vagyunk és ugyan azt tesszük. Kívülről csak annyi látszik, hogy mosolygok - senki nem tudja, hogy belül utolsó csepp erőmmel is azért küzdök, hogy el ne sírjam magam...
És ha elsírom? Azt nem szabad, az maga a pokol... Az ő könnye méreg, ami cseppenként gyengíti a lelkemet, és mégnagyobb hatalmat ad neki...
És ilyenkor gyűlölök, bántok, mérgezek én is!
Senki nem segíthet, tudom jól... Ez csak a kettőnk csatája... Mégis azt kívánom, bár egyszer jönne valaki, és meglátná azokat a csillogó könnycseppeket, amelyeket a mosolyom által körém vont fal mögött ejtek. Bár meglátná, és felszárítaná...
Mert tudom, ebben biztos vagyok - hogy ketten elég erősek lennénk ahhoz, hogy legyőzzük Őt. Hogy visszaszorítsuk a tükörbe. Hiába égetne a tekintetével, hiába nyúlna értem, a megmentőm kettőnk közé állna - és akár hogy erőlködik, őt nem tudja bántani!
Az a baj, hogy ez a hiány, várakozás és vágyakozás is csak gyengít, és néha épp ez az, ami miatt magamhoz engedem, szinte önként átadom neki az irányítást...
Ördögi kör... Talán egyszer vége lesz...
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése