Elöttünk áll

Hároméves lehettem, amikor először láttam Rosa mamát. Hamarabb az embernek nincs emlékezete, és öntudatlanságban él. Az öntudatlanságot három- vagy négyéves koromban hagytam abba, és néha hiányzik.

Eleinte nem tudtam, hogy nincsen anyám, sőt még azt se, hogy kellene, hogy legyen. Rosa mama elkerülte a témát, nehogy micsoda gondolataim támadjanak. Nem tudtam, miért születtem, és mi is történt pontosan.

Amikor elkezdtem anyámat hiányolni, Rosa mama kis követelőzőnek nevezett, és hogy minden arab ilyen, az ember a kisujját nyújtja nekik, ők meg mindjárt az egész kezét akarják. Rosa mama igazából nem ilyen volt, csak az előítéletek miatt mondta, én úgyis tudtam, hogy én vagyok a kedvence. Amikor ordítani kezdtem, a többiek is velem ordítottak, és Rosa mama ott találta magát hét kölökkel, aki tiszta erejéből üvöltve az anyját követelte, és ettől ő valóságos kollektív hisztériarohamot kapott. Tépte a haját, pedig már nem nagyon volt neki, és a hálátlanság könnyei hullottak a szeméből. Kezébe temette az arcát, és csak sírt, de hát a gyerekekben nincs könyörület. Még a vakolat is hullott a falról, na, nem azért, mert Rosa mama sírt, ez csak anyagi kár volt.

Ha Rosa mama mosolyog, akkor nem olyan öreg és ronda, mint általában, mivel a mosolya nagyon fiatal maradt, és ez szépségápolásban részesíti. Van egy fényképe a németek kiirtása előttről, tizenöt éves rajta, és ha az ember ránéz, nem is hinné, hogy egyszer még ebből lesz Rosa mama. És ugyanez volt a helyzet a másik végéről. Nehéz volt elképzelni olyasmit, mint egy tizenöt éves Rosa mama. Semmi közük nem volt egymáshoz. A tizenöt éves Rosa mamának szép vörös hajzata és mosolygós szája volt, mintha az, ahova megy, ami még előtte van, tele volna jó dolgokkal. A hasam belefájdult, ahogy elnéztem tizenöt évesen, és most, a dolgok jelenlegi állapotában. Az élet jól kibánt vele! Néha odaállok a tükör elé, és megpróbálom elképzelni, milyen leszek, ha kibánik velem az élet, az ujjammal szoktam csinálni, ráncigálom a szám, és grimaszolok.

Rosa mama mindig azt mondta, hogy a tehenek a legboldogabb egyének a világon, és arról álmodozott, hogy Normandiába költözik, ahol jó a levegő. Azt hiszem, még sose kívántam annyira, hogy zsaru legyek, mint amikor a zsámolyon ültem, és a kezét fogtam, olyan gyöngének éreztem magam. Énszerintem nem elég az, hogy a fiatal kurvákat üldözik, az öreg kurvákat is tisztelni kellene. Ha megtehetném, én kizárólag az öreg kurvákkal törődnék, mert a fiataloknak ott vannak a skricijeik, de az öregeknek senkijük sincs. Csak azokat vállalnám fel, akik öregek, rondák és már semmire se jók. Én lennék a skricijük, törődnék velük, és igazságot teremtenék. Én lennék a világ legnagyobb zsaruja és skricije, és akkor soha többé senki nem látna öreg és elhagyott kurvát a hatodik emeleten lift nélkül sírni.

Még mindig fejbe voltam kólintva, hogy egy csapásra négy évvel nagyobb lettem, és azt se tudtam, milyen képet vágjak hozzá, még a tükörben is megnéztem magam. Ez volt a legfontosabb esemény életemben, amit forradalomnak neveznek. Nem tudtam, most mihez kezdjek, mindig így van, ha az ember más lesz, mint aki volt. Tudtam, hogy többé nem gondolkozhatok úgy, mint azelőtt, de pillanatnyilag jobb szerettem volna egyáltalán nem gondolkozni.

Azt hiszem, Hamil úrnak igaza volt, amikor még teljesen az eszénél volt, hogy az ember nem élhet anélkül, hogy valakit szeressen Most, hogy visszagondolok rá, nagyon szépnek látom Rosa mamát. Ez attól függ, hogyan gondolunk valakire.

/Émile Ajar - Előttem az élet (részletek)/

Mennyi igazság van ezekben a sorokban, mennyi mondanivaló, és mennyi érzés... Akkor és ott eljátszottam Momót... Nem. Akkor és ott én voltam Momó - de nem Ajar Momója, hanem a sajátom. Eljátszhatnám még százszor, bár nem igazán emlékszem, hogy is volt már... Talán nem is az a lényeg, hanem az érzés - a gondolat, mindaz ami a hatalmába kerített akkor és ott a színpadon, vagy miközben készültem. A legyőzhetetlen vágy, tenni akarás, hogy a legjobbat hozzam. Hogy át tudjam adni mindazt, amit alkottam... És ami engem is teljesen elvarázsolt. Ezt a varázslatot, csodát szeretném a nézők szívébe költöztetni, mert kézzel megfoghatatlan, szavakkal le nem írható. Csak egy módja van, hogy megismerd és megismertesd másokkal - a színpad.

Talán nem vagyok színész alkat, talán nincs különleges tehetségem? Ezek nagy és fontos kérdések, de egyenlőre nem kaptam rájuk választ. Most még nem is akarok. Majd ha eljön az ideje, kiderül. De akár mi is legyen, a színpadot akkor is szeretni fogom - semmi nem fogható hozzá.

A színház, a színpad egyébként sem csak a szereplésből áll. Egy darabban vagy akár csak egy szerepben, egy monológban, egy jelenetben - mind nagyon sok munka van. Sok oldalú, és a varázslat mindenbe beleköltözik amiből végül az összkép keletkezik.

Nem vagyok jós, nem látok a jövőbe. Különösebben biztos sem vagyok magamban. Azt tudom csak, hogy egy valóra vált álom lenne, ha ezzel foglalkozhatnék, ha a része lehetnék - és nem unnám meg, érzem (és ez nagy szó)! Mondanám, hogy most még csak játszom a gondolattal - de a színpad, a színház minden számomra, csak nem játék.

Játék az, amibe belekezdek, elszórakozom vele, de ha megunom, leteszem és nem foglalkozom vele többé. Ha egyszer lelépek azokról a bizonyos "világot jelentő deszkákról", többé nem mehetek vissza, soha. És tudom, hogy ezt egy életre megbánnám.

Így jelenleg bontogatom a szárnyaimat - álmodozom, és hiszek.

"- Nem érem be ábrándozással!
- Nocsak! És hogyan valósítod meg légváras álmaidat?
- Úgy, hogy hiszek bennük!"