Fekete

És hiányzik a fehér...

Mit is jelent az első hó? Amikor még pici voltam, az első hó mindig a sok játék, hógolyózás, szánkózás ígértetét hozta magával. Boldoggá tett. Hatalmas mosollyal az arcomon figyeltem, ahogy az ablak előtt hullanak a kis, fehér hópihék. Nem tudtam, de legalábbis nem érdekelt, hogy másnapra valószínűleg szürke sárrá válik a boldogságom...

Pár éve is ugyan ezt a varázst hozta magával, leszámítva, hogy nem a hógolyózást vagy hóangyal-készítést vártam. Egyszerűen csak megpróbáltam látni a csodát, és hinni benne. Reménnyel töltött el, és csillogó szemekkel álltam ugyan az előtt az ablak előtt, tudva, hogy a hóból sár lesz majd - de örültem neki, míg még fehér volt...

Ma elgondolkodtam. Kinéztem az ablakon, de csak eső esett. Ugyan az a szürke eső, mint már napok óta folyamatosan. Tulajdonképpen az eső már majdnem hó. Csak még egy kicsit hidegebbnek kell lennie, és ha a szél is alábbhagy... Megtörténhet a varázslat.

A lelkemben már így is kemény fagy van. Talán lehet még hidegebb? És ha végképp jéggé válik? Aztán a dolgok lassan lelassulnak, nem száguldoznak a gondolatok, érzések... Minden csendes lesz, minden nyugodt lesz...

És leesik az első hó, és csak esik, és esik, hatalmas pelyhekben, míg végül mindent, ami hosszú időn át fekete és rideg volt, puha, fehér takaróval borít be védelmezőn. Átölel belülről, s bár hidegebb, mint az eső, mégis szikrázó fényével átmelegíti, és megtisztítja a lelkemet...

És vajon másnapra elolvad? Nem, ez a hó nem olvad el... Nem válik sárrá, nem tűnik el, hanem velem marad, ameddig szügségem van rá. Átölel, amikor szükségem van rá, és világít nekem a sötétben - ha szükségem van rá.

Az egyetlen, ami majd eltörli, az a tavasz első, csodaszép virága lesz. Csak akkor búcsúzunk. Lágyan rámmosolyog szikrázó mosolyával, és búcsút int, hogy átadjon az utódának, aki ugyan oly gondoskodón vigyáz majd rám - a Tavasznak.

Nagyon várom, hogy leessen az első hó... Addig még hidegebb lesz, még sötétebb lesz, és nagy viharok jönnek, szelekkel, melyek aztán elvonulnak majd. De tudom, hogy mindez kell. Szükség van rá, hogy végül mégis csak a tenyeremben tarthassam azt a kicsiny hópihét. Ha belegondolok, nem is olyan szörnyű ez a Tél. Várakozással teli, és várni mindig nehéz. De megéri.

Csodálatos dolog a remény...