Vagy talán nem is az élet az, ami ma magával rántott. Hanem egy személy. Szélvész Kisasszony, Szeleburdika, Vidéki Csajszi... Nekem csak Anna. Életem egy érdekes története fűződik hozzá. Csodálatosan vidám, nevetős, gondtalan időszak amely sajnos olyan hamar ment ahogyan jött.
Az egész még a gólyatáborban kezdődött - szép emlékek. Valahogyan kiszemeltük egymást - talán mert mindketten hiperaktívak és életvidámak voltunk (azóta az arányok eltolódtak és Anna ver engem mind a két mesterségben...). Tőle kaptam a több éven keresztül használt becenevemet is: Patkó.
Egy fél, talán háromnegyed tanévig a lehető legboldogabb és leglükébb páros voltunk az osztályban. Matekórákon vicces kis képregények születtek, együtt súroltuk a padokat a kémia teremben, miután a tanár firkálás miatt megbüntetett, zakatoló szívvel cseréltük ki a dogát a pad alatt, csekély tudásunkat megosztva.
Aztán ez a sok csodálatos élmény elillant, mintha soha nem is lett volna. Anna talált magának új barátokat, én is, és mire felfogtam a veszteséget, hogy mi is történt, már késő volt. Szélvész Kisasszony már messze járt.
Hogy ennek mi volt az oka, arról máig fogalmam sincs. De hiányzik. Sokat gondolok rá, a nevetésre, és most is, mikor ezeket a sorokat írom, mosolyogva ülök a gép előtt. Nem minden nap talál az ember ilyen barátot. Gondolhatjátok, hogy az sem könnyített a helyzeten, hogy Anna kissé kiemelkedett az osztályban a hiperaktivitásával - mindenki ismeri, mindenki szereti - van is miért. Ami jó dolog, örülnöm is kellene neki, jobb pillanataimban tudok is. Azonban akkor is ott az az önző gondolat a lelkemben: miért nem tarthattam meg ezt a varászlatos embert csak magamnak...?
És hogy ez miért is jutott most eszembe? A mai tesi órán kosaraztunk. Azt gondoltam, vacak lesz. Alacsony vagyok, ügyetlen is kicsit, nem szeretem a kosarat. De valamilyen csodálatos dolog folytán nekem kellett fogni az ellenfél csapatában játszó Annát.
Innentől kezdve a lendülete teljesen magával rántott - és a kettőnké az egész csapatot. Mindkettőt. A játékszabályokra fittyet hányva gyakorlatilag birkózómeccset rendeztünk, ide-oda rohangálva, kiabálva, hülyéskedve. Végig nevettem az órát.
Egy kis időre, csak röpke negyvenöt percre ismét kaphattam egy keveset abból, amit már régen elvesztettem, de még mindig nagyon hiányzik. És bár mindez valamilyen szinten fájdítja a szívem, boldoggá is tesz. Habár tudom, hogy ez csak nekem jelent ilyen sokat, ezek azok a pillanatok, amikor tudok örülni mindannak a jónak, ami neki kijutott ahelyett, hogy azt sajnálnám, ami számomra elveszett.
Az élet pedig megy tovább. Ismét egy emlék kerül a lelkem kis fotóalbumába, melyet néha visszanézegetve könnyeket ejtek, vagy nagyokat mosolygok, és tudom, hogy a remény hal meg utoljára - hiszen abban az albumban még nagyon sok üres hely van...
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése