Szinte látom magamat, ahogy az előbb felvillant a fejem fölött a villanykörte:
Úgyhogy azt hiszem, jobb is, ha az elejéről kezdem...
Volt egy időszaka az életemnek, egy elég hosszú időszaka, amely furcsa, többnyire kellemetlen és bizarr élménynek bizonyult. Nem egészen tudom, mi váltotta ki. Talán a veszteségek, és az, hogy túl sok időm volt ezen gondolkodni (nyáron). Miután több nagyon fontos ember, akikkel csodálatos élményeket éltem át, az élet útjának másik ösvényére léptek - nélkülem - nagyon sokáig hiányoztak. Vagyis ez pontatlan: még most is nagyon hiányoznak, csak másképp.
Erre nyár végén elveszítettem egy még fontosabb embert, akihez még ennél is több emlékem kapcsolódik - ráadásul teljes mértékig az én hibám volt. Mindennek köszönhetően szeptemberben egyedül sikerült kezdenem a sulit. Egyes egyedül, a sötét és hatalmas Semmi közepén...
Nem fogalmazok finoman, ha azt mondom, el voltam veszve. És akkor kialakult a már korábban is érő érzés - bár inkább állapot: hogy nem tudom, ki vagyok, mi vagyok, mik a céljaim. A napok összemosódtak, és úgy teltek, mintha a saját életemnek csak külső szemlélője lettem volna.
Érdekes élmény volt, de inkább kellemetlen. Vagyis egy idő után szörnyű. Gyakorlatilag kikapcsolt a veszélyérzetem, nem igazán "kommunikáltam magammal". Nagyon nagyon hálás vagyok a Mindenhatónak, akárki vagy akármi legyen is, hogy semmi bajom nem lett - azt hiszem, könnyen lehetett volna.
És csak most tűnt fel, hogy nem érzem többé így magam. Úgy néz ki - bár a világ most sem tökéletesen fenékig tejfel, és rózsaszín nyuszikák szivárványos álmainak egyvelege - mászok kifele abból a bizonyos gödörből.
Nemrég az iskolámban lezajlott a színjátszó fesztivál, mikor az osztályok egy-egy darabbal készültek. Mi is. És ez mind egy rövidtávú, de annál jelentősebb célt adott, mind lefoglalta a gondolataimat, és nem utolsó sorban - nem tudom hogy történt - de segített megtalálni azt az embert, akinek most a leginkább hálás vagyok.
Talán csak egy barát, talán több, vagy más... Nem tudom, de megbízom benne, és tudom, hogy képes mosolyt csalni az arcomra, legyen akármilyen rossz napom is. Úgy érzem, hogy tartozom valahová. Már nem vagyok elveszve, és még sok idő és rengeteg munka kell hozzá, mire visszaszerzem az irányítást, de a Semmi közepét már otthagytam.
Csak integetek neki a hátsó ablakból, és száguldok előre, ki tudja hová...
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése