Így jártam én Franciaországgal. Igaz, valóban csak napokat voltunk egy helyen, és egy darabig ezekből a hátulütőkből egyiket sem érzékeltem, sőt, volt ahol úgy éreztem, pontosan annyi időt töltöttünk ott, amennyit kellett, és ez pont így van jól. Aztán elfáradtam. Egy darabig segít a kávé meg az élmények vagy egy-két biztató szó, de aztán az ember kitartása elfogy, és onnantól valahogy már nem az igazi. Szerencsére - nyilván jobb lett volna, ha egyáltalán nem jutok el ide, de még így is egész mázlistának érzem magam - csak Párizs előtt egy nappal állt be ez az állapot. Akkor még egy hatalmas alvással is sikerült enyhíteni a tüneteket, de ez csak rövid távon volt eredményes.
Most, hogy gondolatban már eljutottunk ide, blogföldrajzilag is szeretnék, úgyhogy a mesét Párizzsal kezdem...
Amit biztosan mindenki tud róla, hogy Párizs a
Ezeket mind bejártuk. Vagyis inkább rájuk néztünk, az pontosabb megfogalmazás. Szilárd elgondolásom, hogy egy város hangulatát nem (csak) a turistalátványosságok hordozzák, és mi bizony azt szerettük volna elkapni, vagy legalább egy kicsit belekóstolni. Hát az túlzás, hogy sikerült... De azért voltak pillanatok:
"Párizs belőtt vénájában vagyunk." - avagy a Petite Ceinture. Közel száz éve elhagyatott vasútvonal ami átível a belvároson. Mára benőtte a fű - és a füvesek. A falakon graffitik, a sínek közt gyönyörűbb apró vadvirágok, mint amiket egy vidéki kiskertben látnál, az alagút a mélybe - és közben végig úgy érzed, hogy jönni fog a vonat... De nem jön. Csak a sínek vannak, meg az érzés, hogy valami ennyire él és mégis ennyire érintetlen, és hogy ennyire mocskos és mégsem szennyezte be az, ami manapság mindent beszennyez...
"We really need a revolution." - avagy keressünk egy menő bulihelyet, és helyette találjunk sokkal menőbb utcazenészeket. Klarinéton és gitáron játszott jazzre táncolni mezitláb a fűben, jó reklámot csinálni az országnak, megtudni milyen hosszú valójában a Kanál... És közben titkon azon gondolkodni, hogy az asztrofizikus, vagy a gyerekcsatorna grafikusa a menőbb foglalkozás...
Éjfélkor Párizsban - avagy késett a vonatunk. Túrahátizsákkal a hátadon érinthetetlenre fáradva magad nem érzed veszélyesnek végigsétálni a sötét utcákon éjjel is nyitvatartró afrofodrászatok tömkelege között, amelyek félig lehúzott redőnnyel, pislákoló fényekkel és kifogyhatatlan számú klienssel az éjszaka legélénkebb motívumai. Egy biztos, vagy dílerek, vagy szervkereskedők... Vagy csak nagyon fáradtak voltunk.
Itt kell megjegyeznem, hogy ha valaha Airbnb-vel szállsz meg, soha ne helyezd üzemen kívül azt a SIM-et/telefont, aminek a számát megadtad a szállásadódnak. SOHA!
Térben és időben is délebbre haladva (csak pár nappal korábban) Bergeracban találtuk magunkat egy hippibuszban. Bár a busz állt, mi szinte folyton úton voltunk. A Périgordban szerzett élményeim közt toplistás az a rengeteg stoppolás, amit az emberiség megrögzött környezetpusztító munkássága ellen elkövettünk az által, hogy mások kocsijában utaztunk egy saját helyett - bár a fő oka inkább az volt, hogy a pénzünk nagy részét már elvertük Avignonban a fesztiválon.
Hogy a Fight Club narrátorát idézzem, rengeteg "single-serving friend"-et kaptunk ez alatt a pár nap alatt a világ minden részéről. Jobb oldali kormányos autón furikázó eredeti angol öregúrtól kezdve robbanószergyároson, Hervé futárszolgálatán (ami sajnos egy pulcsiba került, csak hogy hűek maradjunk a müncheni hagyományokhoz...), sznob holland idős házaspáron és turistabuszon át kamionig mindennel utaztunk, és akkor még fel sem soroltam mindent... Isten nem csinált hülyeséget azzal a Bábellel, így sokkal érdekesebb az utazás. Hihi.
Bergerac volt az első olyan hely, ahol kicsit több időt töltöttünk. Igaz, egész nap mászkáltunk és mindig máshová, de este ugyan abba a hippibuszba másztunk vissza, ugyan abba a bush-ba jártunk ki területmegjelölni és ugyan abba az ágyba feküdtünk le aludni. Csak épp az az érzés hiányzott, hogy egy kicsit "otthon" vagyunk. Tény, hogy nagyon kedvesek és érdekesek voltak a házigazdáink, de épp annyi távolságot tartottak, hogy ne érezzük magunkat igazán kényelmesen. Bár ez így igazságtalan, azt hiszem csapatmunka eredménye volt, hogy nem sikerült annyira összemelegednünk egymással. Végül is rossz érzés nem maradt bennem, az élmények kárpótolnak mindenért. Láttunk hamisítatlan júli 14-edikei tűzijátékot - menőbb mint az augusztus 20! Kóstoltunk bort a borfesztiválon (egy szép mosolyért olcsóbban), hallgattunk tűzoltózenekart, láttunk idős embereket megmosolyogtatóan becsiccsentve élvezni a bulit és helyi alter fiatalokat egy hajléktalannal együtt szórakozni egy technobárban. Mind-mind szívmelengető érzés, így leírva nehéz is elhinni, hogy ennyi mindent láttunk ilyen kevés idő alatt... És még csak a felénél tartunk.
Toulouse tündéri városkáját keresztbe-kasul, hegyen-völgyön, vertikálisan és horizontálisan végigbicikliztük, Pisztáciával és a Kis Viccessel, akiket a házigazdánk bízott gondjainkra az ott töltött 3 napra. (Igaz, az egyiknek a fékje, a másiknak a pedálja akadt, de ajándék lónak - vagy bárminek aminek nyerge van - ne nézd a fogát.)
(A park mellett, ahol mindenki utcazenélt.)
Avignonban a fesztiválon láttunk francia darabot, angol előadást, táncszínházat, ingyencirkuszt, mesét gyerekeknek és felnőtteknek, vesztettünk el papucsot, ettünk a mekiben, hallottunk először magyar beszédet, veszekedtünk, petanque-oztunk 50%ban, nem mentünk fel a Pont d'Avignonra de többször átmentünk a Pont Édouard Daladier-en (szintén google), esett le a fagyink (100%ban), kéredzkedtünk be campingbe, jutott eszünkbe miért imádjuk a színházat, ettük a legfinomabb pizzánkat az út során, stoppoltunk először az út során, sátraztunk először és utoljára az út során és láttunk malacot az út szélén.
És végül a hátrafelé narrációm elérkezett végpontjához - vagy kiinduló, már én sem tudom. Egy biztos: o.n., ha ezt is visszafelé olvasod, sorban lesz. (;
Marseilletől mindenki féltett minket. Kikötőváros, sok a bevándorló, tolvaj, hajléktalan, rosszember. Nekünk ez alatt a három nap alatt más volt a tapasztalatunk. Igaz, tettek nem kívánatos megjegyzéseket a hátunk mögött nem kívánatos fiatalemberek. Igaz, volt akit inkább messzire elkerültünk. Igaz, kapaszkodtunk időnként görcsösen a táskánkba vagy a pénztárcánkba, de ha az ember túlteszi magát az egészséges paranoián és kinyitja a szemét, sok mindent láthat, amit érdemes. Kagylót, rákot, halat egész közelről, Lunacic-t a dörzsszivacsnak álcázott veterán táncos reinkarnációt, nevető sirályokat... Na meg a végtelen tengert.
És ha már itt tartunk, Cassis-ba tett kitérőnk külön szót érdemel. Illetve inkább képeket, mert van, amit nem lehet
Hiába a sok utazgatás, azért egyszer csak haza kellett jönnünk... Mire már szinte nem is emlékszünk, milyen egy saját
És ugyan a blogbejegyzés és a francia élménybeszámoló eddig tartott, a nyár még megy tovább. Csak a többi élmény még nem ülepedett le eléggé, hogy írni tudjak róla. Vagy csak belegondolni. Úgyhogy bicikli.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése