2015. december 15., kedd

Naplemente

Naplemente sárkány volt. Egy felhőn üldögélve tengette napjait azzal, hogy ábrándokat ötölt ki és leküldte őket az emberek közé. Naplemente hiú sárkány volt. Azért hívták így, mert pikkelyei pontosan olyan színekben pompáztak, mint amilyenre a lenyugvó Nap utolsó sugarai festik a füstös, őszi nagyváros egét.
Két szárnyát maga mellett pihentette, s időnként egy-egy rózsaszín páragomolyagot pöffentett maga elé - így figyelte az embereket. Jól tudta, hogy az iskolatáskájával a kezében sietős léptekkel a piroson áthaladó Rozi fejében éppen az jár, hogy de jó is lenne, ha jelesre sikerülne az a történelemdolgozat! Tudta azt is, hogy az ágya szélén ülve, nyelvét kiöltve koncentráló hálósipkás költőuraság - anyakönyvezett Szén Iván - most, amint görnyedve hajol kacifántos szavakkal teleírt papirosa fölé, arról álmodozik, hogy a szeretett Gerda - aki eddig oly makacsul ellenállt kitartó udvarlásának - e költemény hallatán majd karjaiba omlik. És végül, de nem utolsó sorban tudta azt is, hogy Arnold, a cukrászsegéd nem azért figyeli olyan buzgó áhítattal mestere mozdulatait, mert tanulni remél belőle, hanem mert leghőbb vágya addig falni azokat a krémeseket, tortákat és minyonokat, míg a hasa bele nem fájdul.
Naplemente tudta mindezt. Hogyne tudta volna, hiszen ő küldte ezeket az ábrándokat. Elégedetten szemlélte művét, és éppen újabb ábránd kiötlésén törte a fejét, mikor a hídon egy különös alakot pillantott meg: egy lány volt hosszú, fekete őszi kabátban. Nyakát türkizkék, bolyhos sállal tekerte körbe, kabátja alól pedig kikandikált csíkos, ciklámen és lila színekben virító harisnyája. A legkülönösebb azonban nem ez volt - és még csak nem is szerte ágazó, kócos babarózsaszín szénakazal fürtjei, melyekbe belekapott a szél - hanem tekintete; azok a hatalmas, kék szemek, melyek egyenesen Naplementére szegeződtek.
A sárkány összezavarodott. Elmozdult kicsit jobbra, majd kicsit balra, de a szemek még mindig őt követték. A háta mögé nézett, nincs-e ott valaki. Mikor visszafordult, a furcsa lány nevetett rajta.
- Te látsz engem? - kérdezte kíváncsi-bosszankodva Naplemente.
- Látlak hát! - felelte még mindig nevetve a lány.
- De hát az hogy lehet? Az emberek számára mi láthatatlanok vagyunk! - a sárkány felhúzta az orrát, mintha ezzel máris bizonyította volna igazát.
- Csakhogy én nem vagyok ember. Sárkány vagyok, mint te! - végigmutatott borzas feje búbjától kopott cipőjéig teljesen emberszerű alakján. - A nevem Hajnal.
- Nevetséges vagy! Már hogy lennél te sárkány?
- Hiszen látlak, vagy nem? - Hajnal ismét elnevette magát. - Valaha én is ábrándokat formáztam és bújtattam az emberek gondolatai közé, de eluntam, hogy csak kívülről nézzem azt a sok gyönyörű álmodozásukat. Így hát leszálltam a földre, és álmodozó lettem én is!
- Ekkora butaságot még életemben nem hallottam! - fakadt ki Naplemente.
- De hiszel nekem? - a sárkány elgondolkodott egy kicsit.
- Hiszek. - mondta végül. - De akkor is butaság!
- Ha ennyire biztos vagy benne, miért nem adsz nekem egy esélyt? - kérdezte vigyorogva Hajnal. - Szállj le mellém a földre és engedd, hogy megmutassam, milyen álmodozónak lenni! Csak egyetlen napot kérek. Ha nem győzlek meg, elismerem az igazadat és felvállalom a butaságomat.
Naplemente gyanakodva figyelte a lányt. Valahogy azonban az óriási kék szemek olyan tisztán csillogtak, hogy a sárkány hiába húzta-vonta magában a dolgot: a szíve mélyén már döntött.
- Legyen, nem bánom! - morogta kelletlenül, majd egy kecses szökkenéssel Hajnal mellett termett, immár emberi alakban. - Kezdheted!

A nap hátralévő részét azzal töltötték, hogy a városban sétálgattak. Hajnal megmutatta Naplementének a kedvenc cukorkaboltját, ahol mindenféle színes bogyók, nyalókák, sütemények, aszalt gyümölcsök és egyéb finomságok mosolyogtak rájuk hívogatóan a különböző üvegekből és dobozokból. A sárkánynak ugyan csiklandóssá vált az ínye, de a lelkében semmi különlegeset nem érzett.
Ezek után az állatkertet látogatták meg. Hajnal arra számított, az egyik állat csak tud majd valami olyasmit mutatni Naplementének, ami igazán lenyűgözi, és ő is arra vágyik majd, bár meg tudná csinálni. Sajnos tévedett. Noha ő maga nagyon élvezte a kis kirándulást, a sárkánynak kicsit sem sikerült megmozgatni a fantáziáját.
Amikor egy ékszerboltból jöttek kifelé - Hajnal szemében vágyakozó csillogással, útitársa azonban unott-morcosan - Naplemente felmordult:
- Ennek semmi értelme! - a sárkány csalódottan nézte a számára teljesen érdektelen kirakatot.
- Mert meg sem próbálod! Az egésznek az a titka, hogy el kell képzelni, milyen lenne az a valami, amit szeretnél. Ha idáig eljutsz, a többi már jönni fog magától. Ha igazán jól sikerül az álmodozásod, akkor az már majdnem olyan, mintha tényleg meg is élnéd azt, amire vágysz! - Hajnal lelkesedése töretlen volt, de Naplementét nem győzte meg.
- Jól van. Mutatok neked valamit, ami nálam mindig beválik. Egyszerűen tökéletes hely az álmodozásra! - azzal karon ragadta a sárkányt, és már indult is.
Nemsokára egy gyönyörű kastélykertbe érkeztek. Csodaszép, ősszel is színes virágok nyíltak minden irányban, halvány illatukkal betöltve a jövevények orrát. Cipőik alatt vidáman ropogtak az ezerszínű, lehullott falevelek, hajukat pedig játékos szellő gubancolta össze. Minden érzékszervükkel játszott ez a csodálatos hely. Hajnal céltudatosan haladt letérve az útról, míg ki nem lyukadt a folyóparton. Felállt egy sziklára, és magába szívta a Mindenséget.
Mögötte a kastély kertje, előtte pedig a folyó kék vizén megcsillanó, egyre fakóbb arannyá olvadó napfény integetett neki vígan tündökölve.
Bármelyik embert lenyűgözte volna az ilyen ezerarcú szépség. Naplemente azonban gőgös és makacs volt, és legfőképpen: sárkány.
- Hiába töröd magad. A Nap már lemenőben van, nekem pedig a felhőmön lenne a helyem. Nem érzek az égvilágon semmit! - Hajnal most először tűnt egy kicsit csalódottnak.
- Tényleg semmit...? - kérdezte óvatosan. - Egy icipici ábrándosságot se?
- Nem! Semmit! És elegem van a hülye süteményeidből, ékköveidből, kertjeidből és minden vacakból, amit a buta fejeddel szépnek gondolsz! - a sárkány most már végképp kifakadt. Ökölbe szorított kezekkel állt a megszeppent leány fölött, és valósággal ordított vele.
- Haza akarok menni! Vissza az égbe, a puha felhőmre ami pontosan felveszi az alakomat és úgy simogat, mintha selyem lenne. A szárnyaimat akarom és a gyönyörű színeimet, és a vicces kis pászmákat amiket a levegőbe szoktam fújkálni, ha épp semmilyen ábránd nem jut az eszembe! És azt is akarom, hogy az álmodozás mások gondja legyen! Én másoknak szeretném kigondolni az ábrándokat, és egy óvatlan pillanatban a gondolataikba lopni, mintha mindig is ott lettek volna. Úgy szeretném, ha minden olyan lenne, mint régen... Tudod, milyen gyönyörű volt az? - észre sem vette, hogy menet közben leült Hajnal mellé a sziklára, és a hangja is megszelídült. Csak akkor tűnt fel neki a csoda, mikor a lány hatalmas kék szemeinek tükrében megpillantotta saját tekintetében is ugyan azt a ragyogást, amit Hajnalban először olyan különlegesnek talált. A szíve remegett, ajkai kiszáradtak és tudta, ha lehunyná a szemét, ismét a felhőn ücsöröghetne. Sőt, szinte bármivé válhatna, bármit megtehetne.
- Hajnal? - a lány elmosolyodott.
- Még mindig butának tartasz? - kérdezte, noha már jól tudta a választ.
- Nem. - mondta Naplemente megbánással a hangjában. Habozott még egy kicsit, aztán végül csak kibökte: - Ami azt illeti... Azt hiszem, szeretnék még egy kicsit álmodozó lenni.