2015. június 15., hétfő

Idétlen Szavak Országa - Tar Láp

Egyszer volt, hol nem volt, túl a Maszat-hegyen, de az Elvarázsolt Erdőn még innen, valahol a Kurta Farkú Malactól délnyugatra terült el egy varázslatos birodalom, amit úgy neveztek: az Idétlen Szavak Országa. Hogy miért hívták így? Nos, erről szól ez a kis történet. Na meg arról, hányféle levél található egy fán, hogyan teljesülnek a kívánságok, avagy milyen egy igazi kötött pályás utazás. Na de hol is tartottunk legutóbb...?

A Lila Pulcsis Lány és a Szürke Pulcsis Lány ismét izgalmas vidéken barangoltak, noha kétségtelen, hogy Szélviharos Szavanna kiskertje nem volt a legbarátságosabb föld az Idétlen Szavak Országában. Pedig egy kiskert azért elég barátságosan hangzik, nem igaz? Csakhogy Szélviharos Szavanna egy óriás volt, így kiskerje sem volt olyan kicsi... Egészen nagy volt, olyan nagy, hogy egy közepesen gyors madárdisznó is csak nagyjából egy hét alatt repült keresztül rajta, és bizony közben nem sok pihenőt tartott!
Tehát az óriást Szélviharos Szavannának hívták. Általában nem mutatkozott a vidéken, mert az egész föld túlságosan mélyen volt neki, olyan magas óriás volt. A felhők épp a térde fölött kezdtek sűrűsödni, szóval Szavanna valójában a felhők fölött élt. Csak két hatalmas lába érte a földet, amelyek azonban olyan simák és fehérek voltak, hogy egy hétköznapi vándor gondolkodás nélkül márványoszlopnak nézte volna őket. Az egyetlen dolog, ami bizonyította, hogy Szélviharos Szavanna mégsem csupán két márványoszlop, az a legyezője volt. Az óriás ugyanis időnként - hogy a kiskert növényei nehogy elbóbiskoljanak  - lehajolt, és hatalmas legyezőjével suhintott egyet-kettőt. Ettől odalent akkora szélvihar kerekedett, amitől a fák és virágok azonnal felfrissültek, és élénkebben virítottak, mint valaha. Így gondozta Szélviharos Szavanna a kiskertjét.
A két kalandor balszerencséjére éppen egy ilyen pillanat érkezett el most is. Először csak a hajuk lobogott, aztán hirtelen a fű is kicsusszant a lábuk alól, és a következő másodpercben már a levegőben voltak! Épp annyi ideje maradt a Szürke Pulcsis Lánynak, hogy egyik kezével a Lila Pulcsis Lány csuklóját, másikkal az első keze ügyébe akadó tárgyat ragadja meg: mintha egy nagyon vékony faág lett volna, de szerencsére kitartott. A szélvihar nemsokára alábbhagyott, a két utazó pedig még magához sem tért, máris a földön találták magukat, egy fa gyökerei közt.
- Nagyon remélem, hogy hamar kiérünk erről a vidékről. - szólalt meg a Lila Pulcsis Lány, miközben egy levélcsomót próbált kibogozni a hajából.
- Hát ez meg micsoda? - a Szürke Pulcsis Lány rácsodálkozott a kezében tartott valamire, amit az imént még kapaszkodónak használt, és azt hitte róla, hogy egy faág. De nem faág volt. Egy kötél volt, a végén egy papírdarabkával.
- "Azt kívánom, bárcsak..." - olvasta a kéziratot a Szürke Pulcsis lány, majd a feje fölé nézett. A fán rengeteg, ehhez hasonló levél díszelgett megbújva a zöld lomb között. - Hiszen ez egy kívánságfa! - kiáltotta. Erre már barátja is felkapta a fejét.
- Jajj, ne! Letéptünk egy kívánságot! - mutatott a másik kezében lévő papírfecnire. - Így nem fog teljesülni. Most tönkretettük valakinek az álmát... - a Lila Pulcsis Lány egészen elszöntyömpörödött. Először a Szürke Pulcsis Lány is kétségbe esett, de aztán eszébe jutott, hogy mit olvasott nemrég a "Pozitív Gondolkodás Kezdőknek és Haladóknak" című kézikönyvben, amit nemrég kölcsönzött a terpék könyvtárából, és felcsillant a szeme.
- Majd mi valóra váltjuk a kívánságát! - mondta elszántan, azzal olvasni kezdte a levelet:
"Azt kívánom, bárcsak visszakaphatnám a könnycseppemet, amit a Tar Lápban elvesztettem. Nagyon hiányzik, mert egy különleges alkalomra tartogattam... Szégyellem magam, hogy ilyen figyelmetlen voltam és nem vigyáztam rá eléggé. Szépen kérlek Kívánságfa, segíts rajtam! Örök hálával: Ábi"
- Ez olyan szomorú... - a Lila Pulcsis Lány még mindig búsan nézte a kívánságot.
- Igen. - értett egyet a Szürke Pulcsis Lány is, de mivel épp gyakorolta a pozitív gondolkodást, inkább felállt, leporolta a nadrágját és segítő kezet nyújtott társának. - Menjünk! Meg kell találnunk egy különleges könnycseppet!

A Tar Láp nem volt messze Szélviharos Szavanna kiskertjétől, így a két kalandor nemsokára meg is érkezett. Még annak idején a Nyakló mesélt nekik erről a vidékről. Valaha nagyon szép, füves-fás, dimbes-dobmos kis erdő volt pillangókkal, madarakkal és telis-tele vidámsággal. Ekkor még nem is hívták Tar Lápnak, mert se tar nem volt, se láp. Ám egy nap különös vendég érkezett erre a kedves kis környékre. Bizony, a Nyakló tizenhetedfokú, világ-bolondja unokaöccse volt az, a szeleburdi és közveszélyes Tarló! Több se kellett szerencsétlen kismadaraknak, pillangóknak, de még a Vidámság is kimenekült erről a vidékről, amikor jött a Tarló, és letarolta. A fák a földbe bújtak, és bokrokká változtak, a virágok becsukták szirmaikat, és ki se merték nyitni többet, a fűszálak pedig esőtáncba kezdtek, mert rémületükben majd' kiszáradtak! Mire a Tarló továbbállt, nem maradt más, csak sár, víz, és a növények közül is csak a kitartóbbak nem álltak odébb, no meg azok, amelyeknek földbe gyökerezett a lába. Legalábbis ilyen volt a Tar Láp, mikor az a hebrencs Tarló végre távozott onnan. Ám azóta sok minden változott...
A Lila Pulcsis Lány és a Szürke Pulcsis Lány bokáig süppedtek a mocsárba. Körülöttük óriási sáslevelek sorakoztak, időnként pimaszul megpöccintve a kobakjukat, vagy meghúzogatva a hajukat. Valahol a lápvidék mélyéről huncut kacagás hallatszott, a szellő pedig vészjósló mogyorós-, epres-, tej,- és sima csokoládé illatát sodorta feléjük, ám pont mielőtt mélyen beszippanthatták volna, sunyin elrántotta előlük.
- Úgy érzem, a Vidámság helyét a Turpisság vette át. - jegyezte meg a Szürke Pulcsis Lány, majd tett két cuppanós lépést előre, mert ott már egy kis lóhere-párna merészkedett elő a sár alól, és mint az köztudott, mindig ott a legpuhább a föld, ahol lóhere van.
- Szerintem egész szép ez a hely. - mosolyodott el végre a Lila Pulcsis Lány. a Következő pillanatban árnyék vetült rájuk, és egy óriási, zöld sas repült el felettük vijjogva. Majd visszafordult, és pontosan a Lila Pulcsis Lány feje fölött hatalmas pukkanással pici, zöld szárnyas valamikre esett szét. Pontosan úgy néztek ki, mint a zöld sas, csak kisebbek voltak, és hosszabb csőrük volt. A Lila Pulcsis Lány ébredt rá elsőként, mikkel van dolguk.
- Hiszen ezek borsóhéj-szúnyogok! - kiáltott fel, és már csapott is, nehogy a kicsi, zümmögő zöld izé megcsípje. Telitalálat volt, a borsóhéj ártalmatlanul lapult ki a Lila Pulcsis Lány tenyerén. Zsebre tette, majd futásnak eredt. A Szürke Pulcsis Lány követte, így már ketten menekültek a szörcsögő lápon át a zsizsegő borsóhéj-szúnyoghad elől. Nemsokára azonban egy egész tó állta útjukat! A Lila Pulcsis Lány azonban nem rémült meg: előkapta zsebéből a lecsapott szúnyogok után maradt borsóhéjakat, és szorgosan rakosgatta őket egymásra a tó víztükrén.
- Mit építesz? - kérdezte a Szürke Pulcsis Lány, és lecsapott egy újabb vérszívót.
- Hajót. - felelte a társa, és tovább ügyködött a kezeivel.
- Hát persze! - csapott a homlokára a Szürke Pulcsis Lány, ezzel véletlenül eltalálva egy újabb sunyi kis vérszívót. - Hiszen a hajó a borsóhéj harmadik állapota. Az első állapot a hüvelyes, amikor még benne van a borsó. - ujjaival mutatta a számot. - A második, a szárnyas. Ilyen a sas és a szúnyog is. - a nyomaték kedvéért le is csapott egyet a héjat pedig odaadta a Lila Pulcsis Lánynak. - A harmadik pedig a hajó! - épp amikor ezt kimondta, a Lila Pulcsis Lány az utolsó héjat is felhelyezte a borsóhéj-hajóra. Már bele is pattantak, és elindultak a tavon egyenesen a nádas mélyébe.
- Leráztuk őket. - állapította meg a Lila Pulcsis Lány. Ahogy egyre mélyebbre értek, a növények sűrűsödni kezdtek. Már nem csak nád volt, hanem egy-két lombjáig a vízbe merült fűzfa, véletlenszerűen elhelyezett vízililiom és néhány kósza szitakötő.
- Annyi csepp van ebben a tóban, igazán megkérdezhetnénk tőlük, merre van az elveszett könnycsepp, amit keresünk. - javasolta a Szürke Pulcsis Lány.
- Jó ötlet! - a Lila Pulcsis Lány kihajolt a borsóhéj-hajóból, és ajkait a tó tiszta vizéhez érintette, majd belebugyborékolt. - Ebbblnébbblzést kégggggrünk, kedbbbbves csebbbpek, nebbládddtak erggggre eggglgy ebbbbblveszeddddt köggggycsebbbbpet, abbbmely bbblugy... - itt kifogyott a levegőből, úgyhogy szünetet tartott, majd folytatta: - bbbblizoggyos Ábbbi tuggggglajdddona?
A tó cseppjei bugyborékoltak egy picit, megvitatták, mit is válaszoljanak, majd azt felelték:
- Kébbbbrddezzéddek a tűblüblüblügyzliliobbbokat! - kis szünet után a vízfelszínen cseresznyék jelentek meg. A Szürke Pulcsis Lány nagyon megörült a mosolygós, piros gyümölcsnek mert nagyon szerette. - Ebbbzeggnek haszzzbblnát vebbbbzitek. Soggg siggkerddt! - azzal a víz mélyére bluggyantak. A kalandorok gyorsan kikapkodták a cseresznyéket a vízből, és már hozzá is láttak a falatozáshoz. Két maggal-célba-dobás közt néha körbenéztek, látnak e tűzliliomot, de nem láttak.
- Ez a cseresznye már-már rémisztően finom! - lelkendezett a Szürke Pulcsis Lány, és annyira belemerült a gyümölcsevésbe, hogy egy magot véletlenül céltalanul dobott el. És lám, a mag éppen egy tűzliliom kelyhében landolt!
- Hapci! - mondta a tűzliliom.
- Egészségedre! - mondták az utazók.
- Köszönöm. - a tűzliliom feléjük fordította narancssárga fejét. - Miben segíthetek?
- Egy kívánságot próbálunk teljesíteni, amit véletlenül letéptünk egy kívánságfáról. - magyarázta a Lila Pulcsis Lány.
- Egy Ábi nevű illető elveszett könnycseppét keressük, amit egy különleges alkalomra tartogatott.
- Ez esetben ajánlom figyelmetekbe a túlparton található Cseresznyemag Csapást. Egy barlanghoz visz, ott talán tudnak segíteni nektek. Csak arra vigyázzatok, hogy kötött pályás! Nem lehet menet közben kiszállni! - kiáltotta még utánuk a tűzliliom a figyelmeztetést, mert a borsóhajó sebesen siklott tovább.
- Köszönjük! - kiáltották vissza a lányok hálásan.

Mikor a túlparton kiszálltak, meglepetésükre valóban egy ösvény tárult eléjük: cseresznyemagokból volt kirakva, szépen libasorban, szabályos távolságra egymástól.
- A Cseresznyemag Csapás! - örült meg neki a Lila Pulcsis Lány, a Szürke Pulcsis Lány pedig elleste az örülését, mert ez is hozzátartozott a pozitív hozzáállás gyakorlásához, hogy ellessük mások örülését és mi is örülünk neki.
- Induljunk el rajta. - javasolta. Elindultak. És bizony nem bírtak megállni! A lábuk csak vitte őket, huplin fel, hupliról le, bozótba be, bozótból ki, cseresznyemagtól cseresznyemagig.
- Ez aztán a kötött pálya! - jegyezte meg kicsit aggódva a Szürke Pulcsis Lány, de végül semmi baj nem érte őket, csak egy kicsit elfáradtak mire végre megérkeztek a végállomáshoz: egy nagy barlanghoz. Bementek. Odabent sötét volt, és mindenhonnan vészjósló csöpögés hallatszott.
- Csipp!
- Csepp!
- Csöpp!
- Ezek a barlangi cseppek korántsem olyan barátságosak, mint azok, amikkel a tóban beszéltünk. - jegyezte meg a Lila Pulcsis Lány.
- Nem hiszem, hogy szívesen látnak minket. - már épp kezdtek volna megijedni, ám ekkor furcsa hang ütötte meg a fülüket:
- Brühhücsöpp! Brühhücsöpp! - hallatszott.
- Csak nem... - a két kalandor egymásra nézett, majd egyszerre kiáltottak fel: - A könnycsepp!
- Önnycsepp!
- Nycsepp!
- Csepp!
- Epp!
- Pp! - ezeket már a visszhang mondta, nem a lányok. Elindultak az egyre hangosodó cseppsírás irányába. A barlang errefelé egyre világosodott. Cseppkövek és fehér kristályok jelentek meg, és így, hogy látták is a barlangi cseppeket és nem csak hallották, már nem is voltak annyira félelmetesek.
- Nézd csak, ott van! - a Lila Pulcsis Lány vette észre elsőnek. A magányos apróság egy kristálykalitka mélyén kuporgott, és csak úgy ontotta magából a brühühühü-ket.
- Ne sírj, könnycsepp! Azért jöttünk, hogy visszavigyünk ahhoz, akihez tartozol, mert nagyon hiányzol neki. - nyugtatgatta a Lila Pulcsis Lány. A Szürke Pulcsis Lány eközben gondolkodott, hogyan is szabadítsák ki a kalitkából.
- Ki zárt be ide, kicsi csöppség?
- Brühhücsöpp! A barlangi cseppek! Elraboltak! - szipogta.
- Akkor valójában nem is Ábi vesztett el téged? - a Lila Pulcsis Lány meglepve fürkészte a csillogást a kicsi könnycsepp mélyén. A csillogás nemet intett.
- Megvan! - a Szürke Pulcsis Lány kisimított egy darabot az egyik lelógó kristályból, majd egy kulcsot gyurmázott belőle. Gyurmázásban verhetetlen volt. Igaz, sose hallgatott azokra, akik ezt mondták neki. Pedig egyszer olyan sárkánytojást gyurmázott, ami aztán kikelt és egy igazi kicsi, kék sárkány lett belőle! Az is lehet, hogy még tüzet is okádott!
Na de ne várakoztassuk szegény könnycseppet! A Szürke Pulcsis Lány kinyitotta a kalitkát, a Lila Pulcsis Lány pedig óvatosan kiemelte onnan a foglyot.
- Szabad vagy! - mondta neki boldogan, de a csöppség csak egy újabb "brühhücsöpp"-pel válaszolt. Volt is rá oka, mert a barlangi cseppek most sokkal agresszívebben kezdek csöpörészni körülöttük, szinte beleremegett a barlang. A két kalandor futásnak eredt, bár a Szürke Pulcsis Lány a biztonság kedvéért még magához vett egy kis kristálygyurmát. Épphogy kiértek a barlangból, mikor az hatalmas dörrenéssel bezárult mögöttük.
- Azt hiszem, egy életre magunkra haragítottuk a barlangi cseppeket. - állapította meg a Lila Pulcsis Lány.
- Nem is baj. Könnycsepptolvajokkal nem barátkozom! - jelentette ki határozottan a társa, majd a kis csöppséghez fordult. - Utaztál már szivárványon? - a kicsi csepp megszeppenve felelt:
- Mindig szivárvánnyal utazom. Bennem is van egy kicsi. - cseperészte. - Nézzétek! - azzal büszkén kihúzta magát, hogy jól látszódjon a benne lévő apró szivárvány.
- Gyönyörű szivárványod van! - dicsérte meg a Lila Pulcsis Lány.
- Tudod csöpi, a barátom nem is olyan régen festett egy nagyon szép Szivárványhidat! Azzal bárhová el tud jutni az, aki tud utazni szivárvánnyal. Oda tudlak juttatni, ha úgy érzed, hogy onnan hazatalálsz. - magyarázta a Szürke Pulcsis Lány, majd mikor a könnycsepp bólintott, elkezdte megformálni a maradék kristályt a barlangból. Nemsokára egy kicsi kristálycsengő ragyogott a tenyerén.
- Csak meg kell rázni. - mondta.
- Megrázhatom én? - lelkendezett a Lila Pulcsis Lány. - Még sose hívtam szivárványt!
- Hát persze! - mosolyodott el a Szürke Pulcsis Lány és a kezébe adta a csengőt. A társa csendített vele egyet, és abban a pillanatban már jött is a szivárvány: először egy, aztán kettő, három, négy, öt, majd hat, végül mind a hét színe megjelent a lezárult barlang sziklafalán.
- Csodaszép! - állapította meg a Lila Pulcsis Lány.
- Csak meg kell simogatni, és máris elvisz a Szivárványhídra. - mondta a Szürke Pulcsis Lány a könnycseppnek.
- Köszönöm! - a kicsi csöpp olyan hálás volt, hogy majdnem elsírta magát. - Ég veletek! - azzal hozzásimult a falon lévő szivárványhoz.
- Vigyázz magadra!
- És mindenképpen értesíts, ha hazaértél! - búcsúztak a lányok.
- Rendben! - ígérte a könnycsepp, aztán eltűnt a szivárvánnyal együtt. A kalandorok elégedetten egymásra mosolyogtak, majd a kívánságcetlire pillantottak. Eltűnt róla az írás: a kívánság teljesült. A Cseresznyemag Csapáson egészen a tópartig mentek vissza, ott pedig megvárták a naplementét. Mennyi új dolgot tanultak már az Idétlen Szavak Országában! Hiszen mikor ideértek, a Szürke Pulcsis Lány sosem gondolta volna, hogy valaha tudni fogja, hogyan kell szivárványt hívni, és a Lila Pulcsis Lány sem ismerte még a borsóhéj állapotának törvényeit. Azt pedig még most sem sejtették, mennyi varázslat és izgalom várja még őket! De ez már megint egy másik történet...

Szeretettel: Kék Pulcsis Lány