Az utcalámpák sápadt fényt vetettek rá, ettől ő is kissé sápadt lett. A keze hosszú szövetkabátja zsebében volt, valószínűleg ökölbe szorítva. Hűvös volt a levegő. A férfi orcája kipirult, ajkai előtt visszafogott kis párafelhő jelent meg olykor-olykor. Nem sietett, de nem is ment lassan. Csak olyan... Átlagosan.
Aztán valami történt. Nem tudom, micsoda. Nem láttam, egy pillanat műve volt - és nem is láthattam, mert odabent ment végbe, benne. De éreztem, hogy megváltozott. Ne kérdezzétek, hogyan. Talán túlságosan figyeltem - nem is értem, valóban nem volt feltűnő jelenség.
Megtorpant. Felemelte a fejét, a tekintetünk összeakadt. Bár nem engem nézett, inkább valamit mögöttem, vagy rajtam, vagy bennem. Aztán a pillantása lejjebb siklott. Meglátta azt a hatalmas összegereblyézett levélkupacot - amiben egyébként szintén nem volt semmi különleges, de tényleg a világon semmi. Nézte egy darabig, aztán elmosolyodott. Fogalmam sincs miért, de én is elmosolyodtam. Úgy nézte, és úgy mosolygott arra a már-már felháborítóan semmilyen falevél-kupacra, hogy attól egyszerűen nem lehetett nem jókedvre derülni. Aztán nevetni kezdett. Csöndes fuvallat szaladt végig a hátamon, megrezegtette a levélkupacot is. Tudom, hogy őrültség, de olyan volt, mintha a szél válaszolt volna a férfi nevetésére. Mintha vele nevetett volna...
Ha ott lettél volna, nem néznél most hibbantnak. Izgatott lettem ettől az egésztől. Annyira felemelő volt - egy fiatalember, amint Isten tudja, milyen megfontolásból belenevet az őszi éjszakába egy falevél-kupac láttán - szinte már abszurdan jelentéktelen kis történés a Világ óriás forgatagában...
Aztán a férfi egyszer csak megpördült, és hanyatt dobta magát. Egyenesen bele a levélhalomba. Bele sem gondolt, hogy mi van, ha van alatta valami. Hogy mi van, ha baja esik. Nem érdekelte, hogy nyirkos, hogy földes, hogy hideg. Nem érdekelte semmi.
Bár végülis miért érdekelte volna? - tettem fel magamnak a kérdést. Hiszen annyira nem volt jelentősége... Sem neki, sem a levélnek, sem semminek abban a pillanatban. Talán ezért volt annyira végtelenül felszabadító látvány.
Feküdt még egy darabig nevetve a lomhán remegő falevelek közt, csukott szemmel és nyitott szájjal. A páragomolyagok az arca előtt megszaporodtak - felbátorodtak ők is, azt hiszem. Aztán szép fokozatosan a nevetés elfáradt. Mikor már mindent, mindent amit ebből a pillanatból kihozhatott - ő, a fiatalember és az őszi éjjel - abbahagyta a történést és visszatért a semmihez. Bár így utólag visszagondolva: semmi nem történt... Nem hiányzik. Így volt a legszebb a búcsú. Pontosan úgy és pontosan akkor, pontosan ennyi idő alatt. Az Univerzum kevés tökéletes pillanatainak egyike volt ez - amikor érzed, hogy minden összeér.
Végtelen nyugalom lett úrrá rajtam akkor. Elengedtem magam - életemben talán először, teljesen.
Zuhantam, és zuhantam békésen a semmibe. A tenyerén landoltam. Rám nézett - nem mögém, rám. Egyenesen rám. Megértettük egymást, tudtam. Elnevezett Alvinnak. Azóta szeretem az őszi éjjeleket.
