Estimese magamnak*

Egyszer volt, hol nem volt, a Városligeten is túl, (de azért nem olyan sokkal,) a Fővárosi Állat- és Növénykertben élt egy strucc. Nagyon pocsék élete volt szegénynek: nem elég, hogy egyedüli struccként majd megette az unalom, még a gondozója is állandóan gonoszkodott vele. Egy hormonoktól túlfűtött diákmunkás volt az, aki úgy gondolta, hogy tesztoszteron-keltette kompetitív energiáit legpraktikusabb egy ostoba madár módszeres szivatásával levezetni.
Így tengette napjait a szerencsétlen állat, már-már lemondva a boldogság reményéről, mikor egy reggel új lakót hoztak az Állatkertbe. A strucc azon nyomban beleszeretett. Vonzónak találta tekintélyt parancsoló kiállását, izmos végtagjait, vérszomjas tekintetét, és úgy érezte, képtelen ellenállni azoknak a foltoknak... Ugyanis az új lakó egy leopárd volt.
Struccunknak sem kellett több, elhatározta, hogy másnap átszökik szerelme ketrecébe, és bevallja neki érzéseit. Ehhez már csak pár apróságra volt szüksége... Aznap éjjel szinte hallani lehetett, amint a madár agyában a "Mission Impossible" zenéjének ritmusára kattognak a fogaskerekek, ahogy a szökést tervezgeti. Mire másnap a gondozó elé állított - szokásos "szivató-arckifejezését" magára öltve - a struccnak már kész terve volt.
- Játsszunk, madárka! - röhögött az egó-problémás fiatal, majd kinyitotta a ketrec ajtaját. - Úgyse mersz kijönni! - provokálta a látszólag bután bámuló állatot, akinek pillanatnyi zavartságát csak az okozta, hogy nem tudta eldönteni; gondozója tényleg ennyire ostoba, vagy valami felsőbb hatalom könnyíti szabadulását?
Mert természetesen a strucc minden szót megértett. A sok itt töltött év alatt jobb szórakozása nem lévén, az embereket figyelte. Megtanult magyarul, a turistákról angolul, japánul, szuahéliül, szerbül és még ógörögül is, kicsit ismerte a KRESZ-t, és valamicskét értett a kártyához is, mert egyszer egy idetévedő hipszter hajléktalan egy teljes napon át bűvölte őt pasziánsz-tudományával.
Nem kellett azonban különösebb háttértudás, hogy megállapítsa: az ajtó nyitva, az út szabad. Pár könnyed, kecsesnek nem mondható lépéssel átgázolt a gondozón, aki azonnal szörnyethalt - amint sértett egója és agyveleje találkozott a meleg aszfalttal - majd már indult is, hogy felkutassa szerelmét.
Ekkor azonban eszébe ötlött még valami: mi van, ha szüksége lesz még a gondozóra a másik ketrec kinyitásához? Így hát a pórul járt testi épségére (nem mintha még számítana) cseppet sem vigyázva - bosszúból, amiért keresztül húzta remekül kiagyalt és mostanra elfelejtett szökési tervét - elvonszolta őt a leopárdketrecig.
(Ja igen, mert hogy a táblák alapján könnyen odatalált, ugyanis hosszú fogsága során olvasni is megtanult.)
Mikor megérkezett, megállt egy pillanatra. Egyrészt, hogy gyönyörködjön kicsit jövendőbelije fenségesen kiterült, hortyogó alakjában, másrészt, hogy konstatálja: segédlete nem elégséges a bejutáshoz. Ugyanis a gondozó összeroncsolt, jógapózba hajtogatott testéről még nem tudta átugrani a kerítést. Lázasan kutatott agyában a felhalmozott tudományok közt, míg végül rá nem bukkant a keresett információra. Szeme sarkából megpillantva a vérben tocsogó holttestet felidézte a pasziánszmester szavait:
"Azt jegyezd meg strucc, hogy a pirosra mindig feketét kell rakni! Onnantól már sima ügy." Így hát hősünk felkutatta az elefántoknál békésen őrködő nigériai vendéggondozót, akinek hibátlanul csokoládé-színű bőrét felhasítva egy szempillantás alatt kinyírta, majd visszatérve a leopárdketrechez - ahogy tanulta - a feketét a pirosra rakta, és onnantól már valóban sima ügy volt. Átvetette magát a korláton, tehetetlenül zuhant kicsit, majd tompa puffanással - fájdalmasan de büszkén - földet ért a leopárd orra előtt.
A vadmacska felriadt álmából, és az ijedségtől egy pillanatra hátra is hőkölt, miközben kölyökcicához illő nyávogás hagyta el az állkapcsát. Hogy kínos zavarát leplezze, hibátlan fogait a struccra vicsorította, aki szerelmi - és enyhe agyrázkódás okozta kábulatában csak ennyit kérdezett:
- Ugye te is vega vagy? - a leopárd meghökkent ugyan, de nem hagyta magát. Ahogy a legtöbb ostoba állat teszi, a legkézenfekvőbb eszközhöz fordult: az agresszióhoz.
- Peeeersze! De van egy húsféle, aminek nem tudok ellenállni... A strucchús!
- Juj, ez irtó szexi! - csivitelte a madár nem sejtve, hogy utolsó szavait ejti ki épp, mert a leopárd ekkor rávetette magát - és sajnos nem olyan értelemben, ahogy csórikám csőrikém szerette volna...
Így ért véget a szerelmes, művelt strucc és az ostoba, agresszív leopárd románca. Ha az a vendégmunkás nem fekete lett volna, az én mesém is tovább tartott volna... Itt a vége, strucc el véle!

Tanulság: Soha ne taníts meg struccot pasziánszozni!
 
*"Hm, próbálj meg esti mesét mondani magadnak, hátha úgy könnyebben elalszol!" <-- nem jött be, viszont nyertem plusz egy óra ébrenlétet, amikor éjjel kettőkor nekiálltam megírni ezt a mesét... (=

A (poén)gyilkos grillcsirke

- avagy Scapin, a szemfényvesztő a Nemzeti Színházban

A színpadon sejtelmes félhomályban egy nő ül. Ruhát varrogat. Körülötte székek elszórva, porosan, lefóliázva. Minden régi és elhagyatott, akár egy kísértet-járta gótikus kastélyban. A háta mögött, a sötét falon kép. A portréalak épp olyan ruhát visel, mint amilyen a nő - a teremben lévő egyetlen (élő) lélek - kezében van. Onnan figyel, talán szemnyílásán át néz is valaki - ahogy az a krimikben, horrorokban lenni szokott. De nincs mit figyelnie, mert nem történik a világon semmi. A rádióból halk, nyugodt, de mégis nyugtalanító zene szól. Aztán az előadás elkezdődik - a nő kimegy.

Hát, nem így képzelném el egy tipikus Moliére-darab színpadképét, az biztos... De nem, amit nézek az mégis Moliére: a két belépő, töketlen figura bohóckodása, komikus mozdulatai nem hazudtolják meg a műfajt. Már majdnem nevettem is rajtuk, de valami ezzel az egésszel még mindig nagyon nem stimmelt. Valahogy a ködös, hadart mondanivalónál és a kezdődő sablonos bonyodalomnál sokkal jobban foglalkoztatott pár nüansznyi, apró furcsaság:

1. A random komornyikszerű alak a háttérben.
2. A random paranőcis kép a háttérben.
3. A random forgóajtó a háttérben.
És végül 4: Mi a bánatot keres egy székekből összedobált Mount Everest a színpad jobb (vagy bal... Már ebben sem lehet biztos az ember.) oldalán?!

Az érzés, hogy én bizony egy pszichohorrort nézek, egyre erősödni kezdett bennem. És az előadás igen sok pontja alátámasztja, hogy jól éreztem. Vegyünk sorra párat.

A címszereplő - azaz Scapin - a kezével lép színre. A vámpírsztoriba illő színpadképet tökéletesítő para, poros pianínón (csak az alliteráció kedvéért, amúgy zongora) fekszik egy para, poros, p... (Semmi szinonima nem jut eszembe p-vel.) Szóval fólia alatt. És amikor még a jövőbe látó vak asszony sem számítana rá, a billentyűkre tenyerel - ez a húzás még a legfelkészültebb néző Tawara-szálaira is szinuszcsomót köt.

És ez még csak a kezdet, kedves gyanútlan, szórakozni és nevetni vágyó néző!

Még jön a biodíszlet-komornyik, hogy talicskával hullát szállítson, akit a drága papa az imént vert agyon a pult mögött - mindezt tökéletes, már-már angolos modorossággal - ám a hulla mégse hulla - de akkor mire kellett a talicska?! Hasonlóan értelmezhetetlen a pórul járt grillcsirke, amely illetéktelen kezekbe kerülve gyilkos fegyverként várja, hogy más is csatlakozzon hozzá nyárspolgári mivoltában, vagy a vödör, ami Scapin fejére esik - de mégse. De mégis. De mégse... De mégis... De nem, mert ő a faszagyerek, aki a halálon is csak kacag, és kéz nélkül zongorázik aláfestésként, mert a ruhát varró néni a felvonás közepén bejött, és láncfűrésszel* igazított egy kicsit a megjelenésén; egy kéz ide vagy oda, kinek fáj, ha a cselekményben nem sok vizet zavar...? Bár az úgy se érdekel senkit, hogy mi a sztori a szerelmesekkel, meg a faterokkal, meg elveszett lánnyal, meg ilyenek, mert egy komédiának álcázott, nyomorult PSZICHOHORRORT nézünk! Ébresztő!

(Cseles... Nagggyon cseles.)

És akkor eme rövidebb agymenés után visszakanyarodva a kevésbé elmeháborodott, darabelemzős (szóda)vizekre:
Scapin karaktere egyáltalán nem volt rémisztően manipulatív, egyszerűen csak okosabb volt a többieknél, ami lévén, hogy rajta kívül mindenki túlzó, komikusan együgyű figuraként jelent meg, igazán nem lehetett nagy feladat.
A maestro-t idézve: "Tudok bánni a hülyékkel." - Ehhez pedig már csak jól bevált eszközökre volt szüksége, amik ugyebár minden átlagos Moliére-darab főhősének a legtermészetesebb körülmények között rendelkezésére állnak...

Hát nem! Füstgép? Automata zongora (gondosan elfordítva, hogy ne lássuk, valóban ő játszik-e)? Színpad mögötti hangszóróhoz kapcsolt mikrofon, fények, röviden bármi, amit csak a biodíszlet-komornyik behoz neki (mikor épp nem békésen újságot olvas), és a kellékes a takarásba rakott, vagyis ami ahhoz kell, hogy a sok férfi bikát marhát csőbe húzza, a nézőket meg láncfűrészes nénik vizionálására sarkallja.

Minden esetre az biztos, hogy a továbbiakban másképp tekintek az "élőkép" fogalmára... (Igen, a nő az elejéről és nem, nem szúrtam ki, mikor cserélt helyet a portréval.) Lehet, hogy legközelebb jobban megfontolom, hogy beüljek-e egy olyan előadásra, aminek a címében szerepel a "szemfényvesztő" szó - mert lehet, hogy nem a szereplőkre, hanem a rendezőre vonatkozik...

Bár végül is - hamisítatlan Moliére-élmény, egy icipici módosítással... De mindenképp élmény!

Köszönöm a lehetőséget o.n.-nak! (=

*Najó, itt egy cseppet elszálltam. Láncfűrészes néni nem volt, pedig ebből az előadásból - ahol grillcsirkés nyárssal szúr szemet a pocakos pacák lila zoknija - igazán kinéztem volna...

Még egyszer nyár...

Minden évben eljön a pillanat, amikor elegem lesz a télből, a hidegből, a suliból, a hajtásból, a hat réteg ruhából, a bundabugyiból, de még szerencsétlen hóemberekből is, pedig ők aztán igazán semmi rosszat nem tettek - sőt, eddig úgy néz ki, a hóesés úgy általában sztrájkol... Lehet, hogy tavaly megbántottuk valamivel...?

Egy csendes estén történt. Nem is olyan rég; kétszer fordult meg azóta a Föld a tengelye körül, hogy a Nap üdítő fénye végignyaldoshassa felszínét egészen az ausztráliai korallzátonyoktól Grönland fagyos partjáig. A szobában ültem, békésen beszívva a kellemetlen cigarettafüstöt, melyet...

Najó, ez a túlköltői ömlengés nem tartható állapot! Inkább folytatom normálisan.* (=

Szóval megvolt az idei első nyár-flessem - hogy ilyen flegma, álnyelvújító szakkifejezéssel éljek. Ilyenkor mindig eszembe jut, hogy miért is szeretem én a nyarat - mindig másért persze, nem vagyok egyszerű lélek.

Képeket építek, és megmártózom az érzésekben, amiket kiváltanak belőlem. Végül is öt perc álmodozás még senkinek nem ártott meg, nem igaz...? Az olyan felszabadító - hiszen korlátaink csak fizikailag vannak, a képzelet, a lélek szabad és végtelen - ezt is ma tanultam! (A nagymamámtól. Az idősek tényleg tudnak valamit! Vagy ennyire modern a nagyim...?)

Szóval nyár. Tábortüzezni akarok. Fűben feküdni, mezítláb rohangálni, élményeket gyűjteni. Gitár mellett énekelni gáz dalokat barátokkal, ismerősökkel, vagy épp egy rakás random emberrel, akiket csak akkor ismertem meg. Csillagokat akarok nézni! A Cassiopeiát, mert az poén, és mert a madárdisznó jut róla eszembe...

Ja, hogy az már volt! Idén nyáron majd biztos valami más lesz... Zsebláma, vagy akrölteve? Esetleg zsiráf? Ki tudja... A nyár mindig tartogat meglepetéseket, váratlan fordulatokat. Csak nyitni kell a világra, reagálni a lehetőségekre és élvezni, ami jut neked.

Ééééés ébresztő!!!

Mert a képernyőn vörösvértestek és nyirokkeringés várják, hogy foglalkozzak velük, mert az ablakon túl a mínuszok Trónok Harcába illő fagyos, kék zombitekintettel figyelik, hogy mikor szellőztetek végre, mert tél van, suli van, hideg van, hajtás van, meg vizsgaidőszak is, bár ez engem most nem is kéne, hogy foglalkoztasson, mert nem vagyok egyetemista, és ha így folytatom nem is leszek, mert mi a halál van a szövetnedvben??? A francba.

---> Na körülbelül így néz ki, amikor megszalad a fantáziám és beindulnak a fogaskerekek. (= Szóval ez tulajdonképpen egy demonstráció volt? Na mindegy... Énekelni meg úgysem tudok, gitárral vagy anélkül. De azért a tábortűz királyság - pláne ha magától begyullad...

És azt a Cup Songos flashmobot muszáj lesz megcsinálni!

Na de vissza a biológiához...

*Normálisnak lenni - még mindig - viszonylagos!