2013. augusztus 22., csütörtök

Mit is mond a férfi bika...?

Cserkésztáborban voltam. Megint. Félreértések elkerülése végett, nem vagyok cserkész, és nem is szeretnék az lenni. Az egész csak úgy jött. Magyarázzuk annyival, hogy minden hülyeséget kipróbálok, amire lehetőségem van, mert... Mert miért ne? Szóval volt lehetőségem. Köszi Anna! (=

Ezúttal azonban nem csak sima cserkésztáborba mentem és nem csak sima álcserkésznek, hanem a Magyar Cserkészet százéves fennállását ünneplő Nemzeti Nagytáborba, segédőrsvezetőnek.

Igen, elsőre én is azt gondoltam, hogy ez csak ilyen névleges dolog, de aztán szép lassan kialakult a félvezetői (olyan vagyok, mint a szilícium) pozícióm kicsiny csapatunkban. A hat (tizenegykötőjeltizenhároméves) leányzóból négy csak a második napon szembesült vele, hogy a helyettes őrsvezetőjük bizony nem cserkész, kettő pedig már ismert tavalyról. Csak hogy fokozzuk a dolgot, ezen pécsi lányőrs vezetője a kecskeméti csapat tagja, Egerben született és Budapesten lakik. Maga az őrs három különbözőből volt összegyúrva, az egyik lány még csak nem is a pécsi csapatból érkezett.

Röviden: ilyen vegyes társaságban már igazán nem is számít, ha valaki esetleg talán véletlenül nem is cserkész... Pff...

És akkor a körülmények felvázolása után bele is kezdhetek a küldetés leírásába: kilenc nap egy homoktenger közepén kialakult erdő-szigeten, civilizációtól elzárva, kislányokkal, toi-toi-okkal (Hármaska <3), kevés alvással, többé-kevésbé megszervezett programokkal, 3500 cserkész között, nemcserkészként. Kihívás.

Könnyítések:

- Kávé. A túlélés kulcsa. Hideg időnként, de volt.
- Marcsi. A legjobb rajparancsnok evör, zseniális mérgesgomba, általában a kávébeszállítónk, egyszóval univerzális. Furulyaszóval ébreszt. Gyűrűk urával... Mennyire jó már! (=
- BBB. Azaz Bence, a Beépített Baltásunk. (Ismét csak zárójelben, a Baltás itt nem pszichopata gyilkost jelent aki álmodban megrövidít egy-két végtaggal majd rekedt-brutális gonosz kacajt hallat, hanem a Biztonsági Altábor embere, akinek az a feladata, hogy erőszakos és kevésbé erőszakos eszközökkel rávegye a jónépet, hogy ugyan tartsák már a nyakukban az ID-kártyájukat, mert nem véletlenül kaptuk őket.)

Hogy a végéről kezdjem - mert az elejéről kezdeni túl logikus lenne, és ami logikus az gyanús, mint tudjuk - pályafutásom mélypontja, amikor a legsegítőkésztelenebb voltam, az a teljes egészében átaludt nap, mikor legyőzött a rosszullét. Természetesen ennek ellenére az esti bulira elmentem, mert én ilyen kis genyó vagyok, meg mert csak ott volt kaja... Szóval ha valaha nemcserkészként segédőrsvezetők lesztek egy Nemzeti Nagytáborban Ócsán, akkor ilyesmit lehetőleg ne kövessetek el.

A másik hiba, amibe beleszaladtam egy kis előzetes magyarázkodást igényel. Mivel az összelegózott lányőrsünknek két vezetője volt, a józsaru-rosszzsaru taktikához folyamodtunk. Aki nem ismerné, a lényeg: van valaki, aki megmondja nekik, hogy ezt bizony gány módon csináltad, lyányom ejjnye-bejjnye, na tessék rendbeszedni azt a vigyori kis fejedet - ő a rosszzsaru, bár ez így elég népiesre sikeredett, de nem akartam a "lecsesző-ember" kifejezést használni, mert az olyan csúnyán hangzik...
A józsaru ezzel szemben kedves, aranyos, mosolyog, meghallgatja a lelki bánatokat, ölelget és csak nagyon-nagyon ritkán mondja, hogy na akkor most leszidlak!

<Azért ide beszúrnék egy kiegészítést (Rambaldi-zárójelben!), mert arra készülök, hogy komolyra fordítsam a szót... Bizony! Szóval azt hozzátenném, hogy nyilván a vezetői feladatok oroszlánrészét a rosszzsarunak titulált Anna látta el, és ez közel sem csak szidalmazásból és a feladatok kiosztásából állt. Rengeteget adott a csapatnak, iszonyatos munkája volt benne és okkal fáradt el ebben a kilenc napban, valószínűleg sokkal jobban is, mint én. Szóval a viccelődés ellenére ez azért igen csak komoly feladat, és nagyon örülök, hogy mellette lehettem. Kicsi ez a zárójel, de azért belezsúfolok egy akkora KÖSZÖNÖM-öt, amekkora még idefér! (; >

Visszatérve a hiba, amit sikerült elkövetnem, az annak a bizonyos lónak a túloldalára való átbucskázás volt. Ismét jótanács, (mélylevegő, hadar:) ha-valaha-necserkészként-segédőrsvezetők-lesztek-egy-Nemzeti-Nagytáborban-Ócsán... Ne legyetek túljózsaruk, mert SÜN lesz a vége!

Szóval megszerettek a kislányok, és minden nyivákolás, vinnyogás, felesleges kérdés, bénázás, lustaság, egyedülnempisilnimenés, ajtótartás és egyéb kellemetlenség ellenére be kell vallanom, hogy én is megszerettem őket. *romi sóhaj*

És akkor teljesen következetesen egy kicsit a programokról ömlesztve, mert az úgy a random (RANDOM!): volt tábortűz - időutazósrómaigladiátoros meg mérgesgombássírvaröhögős meg mécsesesbeszélgetős meg csapatosÁronos, volt világítóbotizés rohangászós éjszakai játék eltévedéssel és hullócsillagokkal (nahááát!) - voltam hullaház, voltam hullaház, juhú! ("Visszük a hullákat, hozzátok a halottakat!")
Volt őrült játék aminek az a lényege hogy semmi értelme, csak legyél kreatív, volt vásár ahol fontam... FONTAM! Ez azért nagy szám, mert nekem általában marhára nincs türelmem az ilyesmihez, de hát az őrsért mindent.

Volt úri vadászat, ahol a gyerekek kiélhették minden fojtott bosszúvágyukat és brutalitásukat és levadászhatták a vezetőiket, akik a szerencsétlen vadállatok szerepét kapták. Ez részemről annyira jól sikerült, hogy az első kör után vaddisznópatáim közé ment egy alattomos tüske amit csak két napra rá sikerült kiszedni, az őrült doktorok teljes eszköztárást bevetve: EKKORA (most mutatom, de annak aki primitív módon nem tudja a virtuális téren keresztül szemrevételezni két kéz távolságát: NAGY.) késtől kezdve a kisollón, bicskán, csipeszen át a tűig mindennel próbálkoztunk, láncfűrésszel csak azért nem, mert az nem volt... Najó, valójában azért nem mert nem szerettem volna Jaime Lannisterként végezni. (=

Volt ezen kívül külön a vezetőknek megszervezett szabad délután, amikor a feladatainkat valaki más vállalta át, máig sem tudom kicsoda, de hálás vagyok neki. Mind ezt azért, mert látványosan kikészültünk, és mert nekünk volt a legjobb rajparancsnokunk evör! Szóval szabad foglalkozás, amit mi kihasználtunk meglovasított lónélküli lovaskocsi-lovaglásra, félpár-zokni gyűjtésre az út szélén (a minap meglepett, hogy ez még mindig nálam van, hümm... Ragaszkodnak hozzám a talált tárgyak, csak nehogy lecsukjanak érte... Pszt!) és újabb ismeretségek felismerésére: találkoztam iskolatárssal, szembeszomszéddal, mindenkit ismerő ismerős ismerősével, azonos kerületi lakossal és általam ismert engem nem ismerő ismeretlen ismerőssel, akit jól össze is zavartam, mert még most se tudja ki vagyok... Hm.

Volt ezen kívül fordított nap, amikor mindent, amit normálisan mi csinálunk, a kicsik csináltak. Ezt terrrmészetesen a mi őrsünk nyerte meg magának, köszönhetően a dupla csendes pihinek és Murphynek, aki mindig ott szól bele, ahol nem kéne - mert mi Annával nem igazán akartuk ezt a megtiszteltetést az őrsnek, ugyanis a közhiedelemmel ellentétben a fordított napnak nem az a lényege, hogy a gyerekek oldjanak meg mindent, míg mi hátradőlünk, hanem az, hogy kimerítő fedett akcióval elérjük, hogy AZT HIGGYÉK, mindent ők oldanak meg. (Ez volt nekem a kidőlős nap, úgyhogy ehhez nem sokat tettem hozzá sajnos.) De a dolog tulajdonképpen jól sikerült, egy szomszédos fiú raj még lányrablást is szervezett, a kis kreatívak. (=

Hát, valami ilyesmi a cserkésztábor. Sok ember, sok marháskodás, sok munka, fáradság, sok (SOK) minden, amit csak mi fogunk érteni és amin csak mi nevetünk... És rengetegsok élmény! És ezért azt hiszem, már megérte. Ha valaki esetleg azon kapna, hogy panaszkodok, hogy így megy úgy de fárasztó meg milyen nehéz volt... Nos, ez azért van, mert a panaszt bárki megérti. Az élményt viszont lehetetlen átadni. Az csak az enyém, a miénk - azoké, akik ott voltak. És ezt én sajnálom a legjobban, mert nagyon sok embernek kívánom, hogy átélje és megtapasztalja azt, amit nekem ez a kilenc nap adott, de hát ez nem így működik...

Azért én csak megpróbáltam írni egy blogbejegyzést az élményeimről... Nyilván akkor hibbant vagyok, mert a lehetetlennel próbálkozni elég parttalan dolog. Vagy csak úgy gondoltam, hogy egy dobást azért megér... Hátha mégis örömet okoz valakinek, ha képernyőre vetem a gondolataimat, és egy apró bepillantást engedek a külvilágnak abba, amit én láttam. Mert ilyet látni megéri! Az élményekért mindig megéri!

Ps: A bejegyzés címe egyértelműen magyarázatra szorul.