Harmadszor voltam országos dráma versenyen. Valahogy ez a három nagyon hasonlított egymásra: hasonló feladatok, átfedések a zsűri és a versenyzők között, ugyan az az izgalom, és az élmény, hogy mindegyikből tanulhatok... Ugyan akkor mégis mind a három annyira különböző volt.
Mert hát mégis - az első - az az első. Izgulok, büszke vagyok, kicsit izgulok is... És meg akarom mutatni magam, meg hát persze izgulok. Nagyon izgulok. És lelkesedek! És izgulok...
Akkor Momó voltam. A szívemhez nőtt a szerep. (Azt hiszem, a kedvenc szerepem, ha mondhatok ilyet.) A kisfiú, aki bátran áll ki a Nagy Ismeretlenbe nézve... (Persze Ajar műve ennél sokkal többet mond, de így tudok én remek párhuzamot vonni...) Hiszen akkor még nem tudtam, mire számíthatok. Csak igyekeztem a legjobbat hozni - és a próbálkozásomat siker koronázta - hatodik hely! Büszke voltam, elégedett és nagyon - nagyon - sokat tanultam belőle. (Nem utolsó sorban pedig élveztem is!)
A második - a hazai pálya. A verseny döntőjét a Toldyban rendezték - barátok vettek körül, ismertem a
színpadot, az iskolát, és persze volt fogalmam róla, hogy is megy ez. Az ismeretlentől való
A harmadik - előre láthatólag az utolsó (pedig szép is lenne az a négyes szám! Olyan teljesség-érzetet keltene. De hát - 2013 jelmondata - szomorú és igaz: Mindent nem lehet...) Ez már nem ODTV (Országos Dráma Tanulmányi Verseny), hanem OKTV (Országos Középiskolai Tanulmányi Verseny). Vagyis (elvileg) az Oktatási Hivatal szervezésében álló, hivatalos, (semmire nem felhasználható) felvételi pontot érő verseny! Igen, ezzel most csak felvágok, de akkor is, na! Ilyenem még nem volt - tehát egy újabb első.
Mégis úgy éreztem, hogy ezt a terepet már ismerem. Játszottam már azon a színpadon, csináltam már ezeket a feladatokat, impróztam már az ország másik feléből jött emberekkel akiket csak akkor ismertem meg, szerepeltem már egy-két zsűritag előtt és többeket a versenyzők közül is felismertem.
Itt említeném meg azt az illetőt, aki velem együtt haladva az ODTV-ken sorra szerepelt - jól: örök első volt. (Én megy ugye az örök hatodik...) Vártam, hogy ott lesz, és azt hiszem, hiányérzetem lett volna, ha nem jön. De jött! Az első versenyen úgy voltam vele, hogy hülye ripacs, itt pattog az éneklésével meg táncával meg cimbalmával, drámasulis, benyal a zsűrinek, úgyis ő nyer, blablabla... Ő is nyert, de persze nem azért mert drámasulis vagy mert benyal vagy mert cimbalmozik, hanem mert tehetséges és bátor. (Aki mer az nyer, ugye!) Erre a második versenyen jöttem rá, ahol már őszintén tapsoltam a produkciója után. Most, harmadik alkalommal pedig már örültem, hogy ott van. Nem éreztem irigységet vagy féltékenységet - egyszerűen tudtam, hogy jobb abban, amit csinál és hogy megérdemeli az elismerést. És bevillant a gondolat: tulajdonképpen verseny ide vagy oda; látni, hogy mások mit alkotnak a színpadon már alapból egy akkora tapasztalat és élmény - hiszen színházat csinálunk mi mind, csak másképp. És ennek épp ez a szépsége, hogy sosem lesz unalmas. Ahány ember, annyi színház. Fontosnak tartom, hogy tudjuk értékelni a másik munkáját. Legyen akár verseny-helyzet, múljon rajta felvételi, állás, bármi. Ami jó, az jó és ezt nem szégyen kimondani.
Anekdota vége. Visszatérve az OKTV-re, összességében nem éreztem magam olyan jól, mint a korábbi alkalmakkor. De azt hiszem, mégis ebből tanultam a legtöbbet. Kicsit talán úgy állok hozzá, mint egy veterán - pedig még mennyi minden van előttem, végül is csak kezdő vagyok, "kicsicsira..." De tudom, hogy nem a szóbeli tételem marad meg ebből a versenyből, nem is az egyéni produkcióm, pedig azért azzal mindig sokat foglalkoztam. Inkább az, amit a megnyitón - másnak talán szájtépés jelleggel - a zsűri-bácsik elmondanak. Hogy a fontos az, hogy élményt és tapasztalatot szerezz, hogy kommunikálj a másikkal - mert mikor sikerül máskor összehozni az ország húsz legjobbját a te korosztályodból egy azon rendezvényen? És végül: hogy aki ide eljutott és érdekli a színház, annak érdemes elgondolkodnia (a hármas útnál a Kalmárral, Fejedelemmel és Tudóssal) hogy talán ezen irányba megy tovább... Hogy komolyan veszi a színházcsinálást... Hogy felhasználja a tehetségét ezen a téren.
Igen. Apróság. Egy kósza mondat. De ismét csak megerősít és előrébb mozdít.
És az eredmény - amire nyilván mindenki nagyon kíváncsi... *Dobpergés.* *Még dobpergés.* *Mégmégmég dobpergés mert hamár akkor legyen drámai*
Mindegy.
Három verseny kellett hozzá, hogy eljussak erre az álláspontra és komolyan is gondoljam. Mert azt persze mindenki mondja, hogy nem a helyezés a lényeg és hogy ha ide eljutottál, már győztes vagy, de ez eléggé bullshit-szagú az adott helyzetben.
Ami szintén az, mégis így gondolom - és ez valami hihetetlen felszabadító érzés - hogy valóban nem az eredmény a lényeg. Nem is az erőfeszítés, amit én beleraktam. Hanem mind az, amit megtanultam belőle. Azok a kósza mondatok, a környezet, az élmény...
És szép így búcsúzni.
Na nem a színháztól, attól ha nem muszáj, még sok-sok-sok-sokáig nem szeretnék! Csak a középiskolás drámaversenyeimtől. Egy tanulási folyamattól, egy élménysorozattól, egy három felvonásos színdarabtól... Ahol mindegy, hogy tapsol-e a közönség, vagy kifütyül. (De úgy is tapsol, persze. Mert miért ne tapsolna?) Hálásan, alázattal hajolok meg. Jó volt ez a három év...
Függöny.
