2012. április 25., szerda

Téli kertben színes tavasz

Nem bánat az, bárhogy sajog a szived,
Ha már tied volt s akkor elveszited.
Nem bánat az, ha csókolt már az ajka
S most más csüng édes szédülésben rajta.
Ha boldog órák, pásztorórák képe
Kisér a puszta, magányos sötétbe,
Mint téli kertbe a szines tavasz -
Nem bánat az.

De az a bánat, ha kezét se fogtad,
Álmodba jött csak, csodának, titoknak.
Ha úgy szóltál csak hozzá imádságba,
Dalos fohászba, kérve, sirva, vágyva.
Tied se volt s már életedhez kötve
És akkor, érzed, elveszett örökre
És nem lesz fénye többet éjszakádnak:
Az a bánat. 
 
/Gyóni Géza/

2012. április 6., péntek

Elvarázsol... II.

"Ayumi a hideg cella padlóján feküdt, hanyatt, és a szürke kő plafont bámulta. Képtelen lett volna aludni. Annyi minden járt a fejében. Nem tudta, mennyi ideje lehetett már ott, de egy örökkévalóságnak tűnt.
Ekkor váratlanul mozgásra lett figyelmes, de nem a tündérkirálynő cellája felől, hanem az ellenkező irányból. Ayumi nem igazán mérte fel a terepet, így észre sem vette, hogy a mellette lévő vastag fal egy másik cellától választja el. A falból azonban hangok szűrődtek át.

A hercegnő várt, és figyelt. Ekkor a fal egy darabkája a repedés mentén megmozdult, és egy jó darab kő hullott a lány cellájának padlójára. Ayumiban nyoma sem volt az óvatosságnak, kíváncsian kúszott a falon keletkezett tenyérnyi lyukhoz, és átlesett rajta.

Egy mosolygó arccal találta szemben magát.

- Üdvözöllek, kicsi lány! - köszöntötte barátságos hangján a férfi. Arcából mindössze orra és szája látszott, szemeit teljesen eltakarta kócos, vörös hajzuhataga, mely a válláig ért. A hercegnő egy darabig még vizsgálgatta újdonsült sorstársa ábrázatát, majd a férfi visszább húzódott, hogy kezét nagy nehezen átnyújtva a lyukon bemutatkozhasson.

- A nevem Bim. - Ayumi kissé furcsállta a fickó közvetlenségét, de ugyan akkor szórakoztatta is, hogy végre történik valami. Kezett rázott vele.

- Ayumi. - mondta, mire a vörös nagy nehezen visszatornázta a kezét a saját oldalára. - Ki vagy te? - tette fel a kérdést a tündérhercegnő, remélve, hogy egy névnél többet is kicsikarhat a szomszédjából.

- Valaha tündér voltam, majd tolvaj lettem, és most mókus vagyok, kicsi lány. - felelte vidám, éneklő hangon Bim. Ayumi értetlen szemeket meresztett a vörös loboncra ott, ahol a szemeket sejtette. A férfi felnevetett, majd lassan megfordult, hogy a hercegnő láthassa a szárnyait. Nagy, fekete, és a végtelenségig meggyötört szárnyak voltak, törött, hulló tollakból. A leány egészen biztos volt benne, hogy Bim képtelen lenne repülésre használni őket. Vagy bármi másra... A látvány elborzasztotta, ahogy végiggondolta, mennyi mindenen mehetett keresztül ez a fiatal tündér, hogy ilyen állapotba kerültek a szárnyai.

- Nem kell megijedni, megérdemeltem. - szólalt meg Bim, még mindig háttal, mintha csak kiovasta volna a lány gondolatait. Majd ismét szembefordult a lánnyal. - Egyébként nincs is rájuk szükségem. Amint mondtam, mókus vagyok. - vigyorodott el ismét. Ayumi épp szólásra nyitotta volna a száját, hogy értetlenségét kifejezze, azonban a vörös ismételten megelőzte.

- Mármint normális esetben... Itt nem fog a varázslat. - mutatott körbe a börtönhelyiségben.

- Miféle varázslat? - kérdezett végre a lány.

- A Bűnhődés Úrnője átkozott el. Már jó ideje annak is... - tűnődött el egy pillanatra. Majd egy csibészes mosollyal ismét megválaszolta a hercegnő ki nem mondott kérdését: - Mert loptam, kicsi lány.

- Mit? - szólt bele Ayumi mosolyogva a sikerén, hogy ezúttal ő volt a gyorsabb.

- Kristályokat. Két nagy erejű kristályt a hegyekből. - a tündérhercegnő arcáról lefagyott a mosoly. A hegyekben élő lények nem igazán szeretik az arra járókat. Ha valaki még lopni is próbál tőlük... Csoda, hogy Bim még életben volt.

- Elmeséled? - kérdezte Ayumi. Maga is meglepődött, hogy újdonsült szomszédja “kicsilánnyá” változtatta, azonban ezen most csak mosolygott. Valójában jó érzés volt, azokra az időkre emlékeztette, mikor esténként Kame mondott neki történeteket távoli vidékekről és varázslatos kalandokról... A vörös bólintott, majd belekezdett.

- Volt egyszer egy semmirekellő, csavargó tündér az Aranyerdőben, aki nem igazán törődött azzal, mit szabad, és mit nem... - mondta, megvonva a vállát. - Úgy hívták, Bim. - tette hozzá, és mélyen meghajolt, már amennyire ezt ülő helyzete lehetővé tette. A hercegnő pedig érdeklődve támasztotta állát a lyuk alsó peremének.

- Egy szép napon a hegyek felé tévedt, és közismert kalandorként és hivatásos csibészként képtelen volt megállni, hogy körül ne nézzen kicsit.

- És mit látott ez a csibész a hegyekben? - kérdezte Ayumi. Nagyon kíváncsi lett volna, hogy mi minden van ott.

- Ó, sok mindent kicsi lány! Nem csak tündérek, démonok, meg vámpírok élnek ott! Nagyon sok más, rémes, borzalmas lény is... - mondta sejtelmesen. - De Bim kereste a bajt, ahogy mindig. A baj viszont sokáig elkerülte, minthogy ügyes besurranó volt. Egészen addig simán mentek a dolgok, ameddig el nem emelte azt a két gyönyörű kristályt... - itt sóhajtott, és Ayumi elképzelte, ahogy a vörös két csodaszép, ragyogó követ tart a kezében.

- De kijutni már nem tudott velük. - csóválta meg a fejét a tündér. - A hegyek népei elkapták, és nagyon csúnyán elbántak volna vele, de Bim a szerencse fia volt, bizony ám, kicsi lány! - emelte fel mutatóujját. - Épp arra járt a Bűnhődés Papnője, aki megmentette Bim szánalmas kis életét, azonban megígérte, hogy igazságot tesz. Bim megtarthatta a kristályokat, de a papnő örök életére mókussá változtatta... Hát ennyi a mese, kicsi lány. - fejezte be, majd fejét kicsit félrebillentette. A hercegnőnek még mindig nehezére esett elhinni, hogy odakint ez a barátságos tündér mókusként tengeti napjait...

- És hol vannak most a kristályok? - kérdezte végül teljesen elvarázsolva. Bim ekkor felemelte kezét, és elsöpörte a szemét takaró hajzuhatagot.

- Itt. - csakugyan, szemei helyén egy-egy ragyogóan fényes, vibráló kristály ült. Az egyikben egy kék, a másikban egy piros. A hercegnő a szája elé kapta a kezét, Bim azonban csak nevetett.

- Nem kell megijedni, már megszoktam. - mosolygott megnyugtatóan.

- És látsz? - kérdezte a lány, még mindig a két csillogó pontot vizsgálgatva.

- Nem. - felelte a vörös, azonban jókedvéből semmit sem veszített. Gondosan visszasöpörte a kócos tincseket a helyükre. Ayumi óvatosan átnyúlt a lyukon, és megszorította Bim kezét.

- Sajnálom. - szomorú, zöld szemeivel a karja mellett igyekezett befelé leskelődni, azonban nem kellett látnia a tündér arcát, hogy érezze, hálás azért a kézszorításért. A vörös ugyanis hallgatott..."