Sötét alagút

Van úgy, hogy hiába a sok barát, a sok segítőkész ember akik szeretnek és mindenben melletted állnak, te mégis úgy érzed, hogy elvesztél, és nem tudnak már kihúzni a sötét gödörből...

Legszívesebben elfutnék ilyenkor, messze, messze az élettől, valami nyugodt helyre, ahol nincs semmi... Csak a béke. De ilyen is csak a filmekben meg a mesékben van...

És akkor nekünk, hús-vér embereknek mi marad, ha kialszanak a lámpák? Ha nem találjuk meg a kijáratot? Nem olyan ember vagyok, aki feladja... Szeretek a végsőkig küzdeni, vagy még tovább és azt gondolom, minden célt el lehet érni, ha valóban akarod.

De most úgy érzem, hogy ezt nem tudom... Hogy ez már nekem is sok, valami, amire képtelen vagyok. Csak egy teher amitől meg akarok szabadulni, és nem öröm már többé...

Ilyenkor mit csináljak? Mihez kezdjek? Kihez forduljak?

Kicsit úgy érzem, abba a helyzetbe kerültem, mint az általam megalkotott karakter... Hogy valamit gondolok, valamiben hiszek, és mikor szembesülök az ellenkezőjével, elvesztem...

Márpedig annak a darabnak nagyon nagyon rossz vége van...

Könnyeket fakaszt

Sírni sok minden miatt lehet... Én is sírtam már rengeteg dolog miatt, de azt nem hittem volna, hogy mindez egyetlen estébe beleférhet...

Mégis, ismételten elragadott a varázslat, a csoda, és bizony ez a gondolat már önmagában elég néha, hogy könnyeket csaljon a szemembe.

Az utóbbi hónapok, és legfőképpen az utóbbi hét varázsa a színház volt. És nem is csak a színház, mert az csupán egy része ennek a különleges, leírhatatlan és csodaszép dolognak, amit úgy hívnak: Teátrum.

A hosszú hetek folyamán tudtam, egyre inkább éreztem, hogy eljön az a nap, amikor mind ezt búcsúztatnom kell, az a nap, mikor utoljára élhetek ebben az álomvilágban, utána jön az ébredés, a valóság. Hogy hogyan állok majd át a normális ("Normálisnak lenni viszonylagos!") kerékvágásra, még nem tudom. De a tegnapi napon ezt teljes mértékig kizártam. A tegnapi napom csak a Teátrumról szólt...

Vajon kit búcsúztatok majd a teátrista-ballagáson? Miről is beszélek, ha azt mondom, másfél óra teátrumos barkóba a színpad alatt elbújva? És miért mosolygok, egy alacsony, szőke fiú képével a lelki szemeim előtt, ha meglátom a lukat a falon? Mindezek még az utolsó előadás előtt történtek...

Ahogy a szalagavatókon az igazgatónk mondani szokta: "A vég kezdete..." - A vég kezdete, az előadás kezdete...

Az utolsó jelenetem után patakként ömlő könnyekkel az arcomon érkeztem meg a terembe. Aztán lerogytam a földre és csak nevettem... Nevettem, sírva nevettem azon a bakin, ami még az utolsó pillanatokban becsúszott, és megnevettette a közönséget és a szereplőket, mind a színpadon, mind a színpad mögött...

Aztán ahogy az előadás befejeződött, a hagyományhoz híven teátristák, technikusok és idén zenészek (Az én kedvenc hegedűsöm, ugyebár...) összegyűltek a teremben, hogy búcsút intsenek az előadásnak.

"Hazatérő, miért vagy vidám?
Mert a gyámoltalan új szüleit jól fogadta, víg a kedvem.
És miért vagy szomorú?
Mert szabad lettem és üres, ez búsít el."

Ennél többet nem is mondhatnék... Ismét sírtam... Hogy miért, azt ez a pár sor megmagyarázza... Aztán következett a rendhagyó módon több mint tíz végzős búcsúztatása, és én megint (még mindig) sírtam...

Sírtam, ahogy felidéztem azokat az emlékeket, melyeket ezekkel az emberekkel közösen éltünk át, a pillanatokat, amelyek hiányozni fognak, de egy életen át elkísérnek majd... És sírtam, mert tudtam, hogy a rajtam kívül a teremben lévő több, mint ötven teátrista pontosan ugyan ezt érzi, hogy az a több mint ötven szív tényleg egyszerre dobban...

Mennyi minden belefér ebbe a pár hónapba... És mennyi minden belefér abba a három évbe, mióta teátrista vagyok... Mennyi emlék, mennyi csoda... Elég, ha azt mondom, talán annyi könnyet ez az egész társaság nem képes kisírni, amennyi varázslatos élmény fűződik a Teátrumhoz.

Pedig mennyi minden miatt lehet sírni...

Tündérmese

A tündérmesék csodálatosak. Nagyon sok tanulság van bennük, aki meghallja, annak jó tanácsokat suttognak a fülébe, melyek vezethetik, amíg hisz bennük... Örülök, hogy én képes vagyok hinni a csodákban, a tündérmesékben, és szomorkodom, amikor úgy érzem, ez a képességem halványul, enyészik... Nem akarom, hogy elvesszen!

Ma is tanultam valamit a tündérmesékből. Azt, hogy a fájdalomra, az érzésekre igenis szükség van. Hogy ezek tesznek azzá, akik vagyunk. Lehet, hogy ezt tündérmesék nélkül is tudtam, de a megerősítés, a kis suttogás mindig jól esik az embernek.

Már többször írtam az én kis fotóalbumomról, ahova az emlékeket, az élményeket zárom. És bármikor visszanézegethetem őket. Van, hogy nem merem kinyitni ezt a kis képeskönyvet, mert félek, hogy amit benne találok az fájdalmat okoz majd...

Ez így is megy, pontosan. Látni, hogy mi mindenen mentünk már keresztül, hogy szerettünk, sírtunk, nevettünk, gyűlöltünk... Ezek az érzések sosem múlnak el a szívünkből, mindig csak halványulni tudnak, ahogy a sebeink begyógyulnak.

És sajnos néha a legkedvesebb emlék is fájdalmas sebeket ejt... Például egy-egy személy képe, aki nagyon fontos volt számunkra... De el kellett válnunk tőle. És ezek a sebek sajnos csak nagyon nagyon lassan gyógyulnak be.

Kénytelen voltam nemrégiben ismét fellapozni a kis fotóalbumomat, ugyanis egy rég nem látott barát felbukkant az egyik napfényes délután. Mikor megláttam, majdnem könnyek szöktek a szemembe, ahogy az emlékek eszembe jutottak...

Igen, a sebek, a fájdalom... Néha tényleg azt kívánom, bár megszabadulnék tőlük, de biztos vagyok benne, hogy megbánnám... Furcsamód azonban azt vettem észre, hogy mosolygok a képeken. És mikor eljöttem, bearanyozta a napomat ez a kis találkozás.

És nem fájt, na jó, talán egy lehelletnyit... De akkor is megérte. Megérte kinyitni az albumot, megérte beleragasztani ezt az újabb képecskét, megnézni a többit, majd egy mosollyal az arcomon bezárni. És egy új tapasztalattal a szívemben...

"Szükségem van a fájdalmamra. Ez tesz azzá, aki vagyok. Ez tesz Morgóvá."