2011. december 30., péntek

Elöttünk áll


Hároméves lehettem, amikor először láttam Rosa mamát. Hamarabb az embernek nincs emlékezete, és öntudatlanságban él. Az öntudatlanságot három- vagy négyéves koromban hagytam abba, és néha hiányzik.
Eleinte nem tudtam, hogy nincsen anyám, sőt még azt se, hogy kellene, hogy legyen. Rosa mama elkerülte a témát, nehogy micsoda gondolataim támadjanak. Nem tudtam, miért születtem, és mi is történt pontosan.
Amikor elkezdtem anyámat hiányolni, Rosa mama kis követelőzőnek nevezett, és hogy minden arab ilyen, az ember a kisujját nyújtja nekik, ők meg mindjárt az egész kezét akarják. Rosa mama igazából nem ilyen volt, csak az előítéletek miatt mondta, én úgyis tudtam, hogy én vagyok a kedvence. Amikor ordítani kezdtem, a többiek is velem ordítottak, és Rosa mama ott találta magát hét kölökkel, aki tiszta erejéből üvöltve az anyját követelte, és ettől ő valóságos kollektív hisztériarohamot kapott. Tépte a haját, pedig már nem nagyon volt neki, és a hálátlanság könnyei hullottak a szeméből. Kezébe temette az arcát, és csak sírt, de hát a gyerekekben nincs könyörület. Még a vakolat is hullott a falról, na, nem azért, mert Rosa mama sírt, ez csak anyagi kár volt.
Ha Rosa mama mosolyog, akkor nem olyan öreg és ronda, mint általában, mivel a mosolya nagyon fiatal maradt, és ez szépségápolásban részesíti. Van egy fényképe a németek kiirtása előttről, tizenöt éves rajta, és ha az ember ránéz, nem is hinné, hogy egyszer még ebből lesz Rosa mama. És ugyanez volt a helyzet a másik végéről. Nehéz volt elképzelni olyasmit, mint egy tizenöt éves Rosa mama. Semmi közük nem volt egymáshoz. A tizenöt éves Rosa mamának szép vörös hajzata és mosolygós szája volt, mintha az, ahova megy, ami még előtte van, tele volna jó dolgokkal. A hasam belefájdult, ahogy elnéztem tizenöt évesen, és most, a dolgok jelenlegi állapotában. Az élet jól kibánt vele! Néha odaállok a tükör elé, és megpróbálom elképzelni, milyen leszek, ha kibánik velem az élet, az ujjammal szoktam csinálni, ráncigálom a szám, és grimaszolok.
Rosa mama mindig azt mondta, hogy a tehenek a legboldogabb egyének a világon, és arról álmodozott, hogy Normandiába költözik, ahol jó a levegő. Azt hiszem, még sose kívántam annyira, hogy zsaru legyek, mint amikor a zsámolyon ültem, és a kezét fogtam, olyan gyöngének éreztem magam. Énszerintem nem elég az, hogy a fiatal kurvákat üldözik, az öreg kurvákat is tisztelni kellene. Ha megtehetném, én kizárólag az öreg kurvákkal törődnék, mert a fiataloknak ott vannak a skricijeik, de az öregeknek senkijük sincs. Csak azokat vállalnám fel, akik öregek, rondák és már semmire se jók. Én lennék a skricijük, törődnék velük, és igazságot teremtenék. Én lennék a világ legnagyobb zsaruja és skricije, és akkor soha többé senki nem látna öreg és elhagyott kurvát a hatodik emeleten lift nélkül sírni.
Még mindig fejbe voltam kólintva, hogy egy csapásra négy évvel nagyobb lettem, és azt se tudtam, milyen képet vágjak hozzá, még a tükörben is megnéztem magam. Ez volt a legfontosabb esemény életemben, amit forradalomnak neveznek. Nem tudtam, most mihez kezdjek, mindig így van, ha az ember más lesz, mint aki volt. Tudtam, hogy többé nem gondolkozhatok úgy, mint azelőtt, de pillanatnyilag jobb szerettem volna egyáltalán nem gondolkozni.
Azt hiszem, Hamil úrnak igaza volt, amikor még teljesen az eszénél volt, hogy az ember nem élhet anélkül, hogy valakit szeressen Most, hogy visszagondolok rá, nagyon szépnek látom Rosa mamát. Ez attól függ, hogyan gondolunk valakire.
/Émile Ajar - Előttem az élet (részletek)/
Mennyi igazság van ezekben a sorokban, mennyi mondanivaló, és mennyi érzés... Akkor és ott eljátszottam Momót... Nem. Akkor és ott én voltam Momó - de nem Ajar Momója, hanem a sajátom. Eljátszhatnám még százszor, bár nem igazán emlékszem, hogy is volt már... Talán nem is az a lényeg, hanem az érzés - a gondolat, mindaz ami a hatalmába kerített akkor és ott a színpadon, vagy miközben készültem. A legyőzhetetlen vágy, tenni akarás, hogy a legjobbat hozzam. Hogy át tudjam adni mindazt, amit alkottam... És ami engem is teljesen elvarázsolt. Ezt a varázslatot, csodát szeretném a nézők szívébe költöztetni, mert kézzel megfoghatatlan, szavakkal le nem írható. Csak egy módja van, hogy megismerd és megismertesd másokkal - a színpad.

Talán nem vagyok színész alkat, talán nincs különleges tehetségem? Ezek nagy és fontos kérdések, de egyenlőre nem kaptam rájuk választ. Most még nem is akarok. Majd ha eljön az ideje, kiderül. De akár mi is legyen, a színpadot akkor is szeretni fogom - semmi nem fogható hozzá.
A színház, a színpad egyébként sem csak a szereplésből áll. Egy darabban vagy akár csak egy szerepben, egy monológban, egy jelenetben - mind nagyon sok munka van. Sok oldalú, és a varázslat mindenbe beleköltözik amiből végül az összkép keletkezik.

Nem vagyok jós, nem látok a jövőbe. Különösebben biztos sem vagyok magamban. Azt tudom csak, hogy egy valóra vált álom lenne, ha ezzel foglalkozhatnék, ha a része lehetnék - és nem unnám meg, érzem (és ez nagy szó)! Mondanám, hogy most még csak játszom a gondolattal - de a színpad, a színház minden számomra, csak nem játék.

Játék az, amibe belekezdek, elszórakozom vele, de ha megunom, leteszem és nem foglalkozom vele többé. Ha egyszer lelépek azokról a bizonyos "világot jelentő deszkákról", többé nem mehetek vissza, soha. És tudom, hogy ezt egy életre megbánnám.

Így jelenleg bontogatom a szárnyaimat - álmodozom, és hiszek.
"- Nem érem be ábrándozással!
- Nocsak! És hogyan valósítod meg légváras álmaidat?
- Úgy, hogy hiszek bennük!"

2011. december 26., hétfő

Elvarázsol...

"A magas, sötét, hosszú hajú lány egy panelház kapualjában találta magát - nem tudta, pontosan hol van, és csak remélte, hogy abban a városban, ahol két útitársa már várt rá egy temető melletti kis kunyhóban. Ha egy vámpír fáradtan utazik, kissé kétes kimenetelű az érkezés... De úgy tűnt, a megfelelő helyen van, mert ismerős arc közeledett felé a sötét utcán - egy kövér, alacsony, fekete inges férfi kalapban, kezében füstölő szivarral. Toriko egyik korábbi áldozata volt. A lány úgy döntött, régi ismerőse biztosan nem bánná, ha még egyszer - nos, kihasználná... Mindenhogy rosszul hangzott.

Toriko előrelépett, és elindult a férfival szemben. Mikor úgy egy méter távolságra megközelítette, elállta az útját. A férfi kérdőn nézett rá. Toriko vérvörös szemeit ekkor áldozata tekintetébe fúrta, mire az kiáltani akart, de a lány befogta a száját, és már harapott is. Szinte pulzált a levegő, ahogy a vámpír felszívta magát varázserővel. A férfi keze megrándult, majd egész teste remegni kezdett. Toriko rájött, hogy majdnem túl messzire ment.


Elengedte az áldozatot, aki ájultan rogyott karjai közé. Toriko bocsánatkérően nézett rá, holott tudta, hogy a férfi mindössze édes álmát alussza, és mikor felébred, már semmire nem fog emlékezni. Felemelte a testet, és egy közeli padhoz vitte, majd lefektette, és lassan elindult az utcán. Két lépés után azonban visszafordult, és vörös szemei felcsillantak. Izgatott lett. Nem, nem az éhségtől - arra gondolt, vajon mi járhat a férfi fejében? Csábította az ötlet, hogy egy pillantást vessen a gondolataira, egy kicsit megkavarja az álomképeket. A képessége megvolt hozzá, és ha valaha is próbálgatta volna, talán már tökélyre fejlesztve irányíthatná a megharapott ember gondolatait. Egy újabb veszélyes vámpírképesség, melyet Toriko szintén nem használt ki - eddig.


És ezúttal sem. Sikerült legyűrnie a vágyát, hogy szolgájává, öntudatlan zombivá tegye azt a szerencsétlen emberi lényt, aki - az elszívott vér mennyiségét nézve - akár egy napot is átaludhat.
 

Saját magán szörnyülködve undorral sóhajtott egyet, majd az élelemmel teli zsákot magához véve elindult az éjszakában."

2011. december 24., szombat

Amikor a Karácsony?

Karácsony... Sokaknak csak az jut eszébe róla, hogy mindenki ideges, nagy a rohanás. Mások emiatt egyenesen utálják az ünnepet.

Sosem akartam belenyugodni, hogy a Karácsony este - akár honnan is nézzük - a sok előkészület jutalma, egy kis pihenés mindössze, semmi varázslatos nincs benne. Nem is nyugodtam bele, máig sem.

A Karácsony mindenkinek arról szól, amiről az illető szeretné. Ez nem azt jelenti, hogy minden úgy alakul, ahogy azt eltervezzük. De a Karácsony mindenkié - és csak akkor veszti el a varázsát, ha valaki elengedi azt.

Én nem engedtem. Én hiszek a csodákban. Abban is hiszek, hogy egyszer mindenkihez ellátogat a tökéletes Karácsony - fehér hóval, meghitt légkörrel, olyan emberekkel, akik szeretnek.

És ezt a Karácsonyt várom. Ez a várakozás pedig minden ünnepet szebbé tesz, varázslatosabbá. Így félig már győztes vagyok - csalódni pedig nem fogok, hiszen tudom, hogy egyszer eljön az a Karácsony...

Ami számomra a csodát, azt a kicsiny szikrát nyújtja, az a hit. Hinni pedig sok mindenben lehet - de akármiben is hiszünk mindenképpen szebbé teszi az életünket.

Így mindenkinek hitben gazdag Boldog Karácsonyt kívánok!

És ha lenne valaki, aki úgy olvassa ezeket a sorokat (Isten őrizz, hogy bárki is legyen!), hogy nem várja az estét, vagy az ünnepet, nekik különösen Boldog Karácsonyt kívánok - nem csak  erre, hanem az elkövetkező összes évre vonatkozóan!



"Csodák igenis léteznek..."


2011. december 21., szerda

Mosolyt csal az arcunkra...

Szeretek mosolyogni. Ennek nem különösebben kerestem az okát, de azért arra rájöttem, hogy a mosolygásnak nagyon sok előnye van.


Egy mosolytól szebbnek érzem magam: kívül és belül is.

Egy mosoly mások arcára is mosolyt csalhat: ahogy a villamoson utaztam hazafele, bámulva az ablakon át az ismerős belvárost, és a nap eseményeit játszottam magamban vissza, egyszer csak azt vettem észre, hogy szélesen vigyorgok azokra az emberekre gondolva, akiknek aznap örömet szereztem - és a mosolyukkal ők is én nekem.

Egy mosoly bármikor oldja a feszültséget: tipikusan olyan ember vagyok, aki egy beszélgetés megakadásakor egy darabig bámul a másikra, kérdezgeti magától, hogy most mi is történik éppen, majd elmosolyodik. Általában a velem szemben álló reakciója is hasonló.

Egy mosoly többet jelenthet, mint azt gondolnánk: ez mind a két irányba igaz. Néha jól esik, ha valaki olyan néz a szemünkbe és mosolyodik el, aki különleges vagy fontos a számunkra - vagy csak valamiért jó látni a mosolyát. Viszont nem egyszer eszembe jutott már, hogy ami nekem csak pár izmocska megmozdításába kerül, másnak lehet, hogy kellemes pillanatokat okoz esetleg egy rosszabb napon...

Most is mosolygok, ahogy ezeket a sorokat írom, és remélem az is, aki olvassa. Mert mosolyogni jó dolog, különösen így Karácsony táján, mikor annyi nehézség és feladat szakad a nyakunkba, hogy néha még ezt az apró gesztust is elfelejtjük.

Szerencsésnek érzem magam, hogy minden nap van egy kis időm arra, hogy a gondolataimba merüljek, és az emlékeim fotóalbumában lévő képeket nézegessem kicsit. Mindenkinek kívánom, hogy szerezzen minél több kellemes és szép élményt az élete során, és találja meg a módját, hogy mosolyogjon rajtuk.


2011. december 17., szombat

Fekete

És hiányzik a fehér...

Mit is jelent az első hó? Amikor még pici voltam, az első hó mindig a sok játék, hógolyózás, szánkózás ígértetét hozta magával. Boldoggá tett. Hatalmas mosollyal az arcomon figyeltem, ahogy az ablak előtt hullanak a kis, fehér hópihék. Nem tudtam, de legalábbis nem érdekelt, hogy másnapra valószínűleg szürke sárrá válik a boldogságom...

Pár éve is ugyan ezt a varázst hozta magával, leszámítva, hogy nem a hógolyózást vagy hóangyal-készítést vártam. Egyszerűen csak megpróbáltam látni a csodát, és hinni benne. Reménnyel töltött el, és csillogó szemekkel álltam ugyan az előtt az ablak előtt, tudva, hogy a hóból sár lesz majd - de örültem neki, míg még fehér volt...

Ma elgondolkodtam. Kinéztem az ablakon, de csak eső esett. Ugyan az a szürke eső, mint már napok óta folyamatosan. Tulajdonképpen az eső már majdnem hó. Csak még egy kicsit hidegebbnek kell lennie, és ha a szél is alábbhagy... Megtörténhet a varázslat.

A lelkemben már így is kemény fagy van. Talán lehet még hidegebb? És ha végképp jéggé válik? Aztán a dolgok lassan lelassulnak, nem száguldoznak a gondolatok, érzések... Minden csendes lesz, minden nyugodt lesz...

És leesik az első hó, és csak esik, és esik, hatalmas pelyhekben, míg végül mindent, ami hosszú időn át fekete és rideg volt, puha, fehér takaróval borít be védelmezőn. Átölel belülről, s bár hidegebb, mint az eső, mégis szikrázó fényével átmelegíti, és megtisztítja a lelkemet...

És vajon másnapra elolvad? Nem, ez a hó nem olvad el... Nem válik sárrá, nem tűnik el, hanem velem marad, ameddig szügségem van rá. Átölel, amikor szükségem van rá, és világít nekem a sötétben - ha szükségem van rá.

Az egyetlen, ami majd eltörli, az a tavasz első, csodaszép virága lesz. Csak akkor búcsúzunk. Lágyan rámmosolyog szikrázó mosolyával, és búcsút int, hogy átadjon az utódának, aki ugyan oly gondoskodón vigyáz majd rám - a Tavasznak.

Nagyon várom, hogy leessen az első hó... Addig még hidegebb lesz, még sötétebb lesz, és nagy viharok jönnek, szelekkel, melyek aztán elvonulnak majd. De tudom, hogy mindez kell. Szükség van rá, hogy végül mégis csak a tenyeremben tarthassam azt a kicsiny hópihét. Ha belegondolok, nem is olyan szörnyű ez a Tél. Várakozással teli, és várni mindig nehéz. De megéri.

Csodálatos dolog a remény...

2011. december 12., hétfő

Magával ránt...

Vagy talán nem is az élet az, ami ma magával rántott. Hanem egy személy. Szélvész Kisasszony, Szeleburdika, Vidéki Csajszi... Nekem csak Anna. Életem egy érdekes története fűződik hozzá. Csodálatosan vidám, nevetős, gondtalan időszak amely sajnos olyan hamar ment ahogyan jött.

Az egész még a gólyatáborban kezdődött - szép emlékek. Valahogyan kiszemeltük egymást - talán mert mindketten hiperaktívak és életvidámak voltunk (azóta az arányok eltolódtak és Anna ver engem mind a két mesterségben...). Tőle kaptam a több éven keresztül használt becenevemet is: Patkó.

Egy fél, talán háromnegyed tanévig a lehető legboldogabb és leglükébb páros voltunk az osztályban. Matekórákon vicces kis képregények születtek, együtt súroltuk a padokat a kémia teremben, miután a tanár firkálás miatt megbüntetett, zakatoló szívvel cseréltük ki a dogát a pad alatt, csekély tudásunkat megosztva.

Aztán ez a sok csodálatos élmény elillant, mintha soha nem is lett volna. Anna talált magának új barátokat, én is, és mire felfogtam a veszteséget, hogy mi is történt, már késő volt. Szélvész Kisasszony már messze járt.

Hogy ennek mi volt az oka, arról máig fogalmam sincs. De hiányzik. Sokat gondolok rá, a nevetésre, és most is, mikor ezeket a sorokat írom, mosolyogva ülök a gép előtt. Nem minden nap talál az ember ilyen barátot. Gondolhatjátok, hogy az sem könnyített a helyzeten, hogy Anna kissé kiemelkedett az osztályban a hiperaktivitásával - mindenki ismeri, mindenki szereti - van is miért. Ami jó dolog, örülnöm is kellene neki, jobb pillanataimban tudok is. Azonban akkor is ott az az önző gondolat a lelkemben: miért nem tarthattam meg ezt a varászlatos embert csak magamnak...?

És hogy ez miért is jutott most eszembe? A mai tesi órán kosaraztunk. Azt gondoltam, vacak lesz. Alacsony vagyok, ügyetlen is kicsit, nem szeretem a kosarat. De valamilyen csodálatos dolog folytán nekem kellett fogni az ellenfél csapatában játszó Annát.

Innentől kezdve a lendülete teljesen magával rántott - és a kettőnké az egész csapatot. Mindkettőt. A játékszabályokra fittyet hányva gyakorlatilag birkózómeccset rendeztünk, ide-oda rohangálva, kiabálva, hülyéskedve. Végig nevettem az órát.

Egy kis időre, csak röpke negyvenöt percre ismét kaphattam egy keveset abból, amit már régen elvesztettem, de még mindig nagyon hiányzik. És bár mindez valamilyen szinten fájdítja a szívem, boldoggá is tesz. Habár tudom, hogy ez csak nekem jelent ilyen sokat, ezek azok a pillanatok, amikor tudok örülni mindannak a jónak, ami neki kijutott ahelyett, hogy azt sajnálnám, ami számomra elveszett.

Az élet pedig megy tovább. Ismét egy emlék kerül a lelkem kis fotóalbumába, melyet néha visszanézegetve könnyeket ejtek, vagy nagyokat mosolygok, és tudom, hogy a remény hal meg utoljára - hiszen abban az albumban még nagyon sok üres hely van...

2011. december 10., szombat

És a felismerés fejbevág

Szinte látom magamat, ahogy az előbb felvillant a fejem fölött a villanykörte:



Sikerült egy hatalmas felfedezést tennem az életemmel kapcsolatban - megváltozott. És a jó irányba. A változás talán nem olyan hirtelen, mint maga a felfedezés, hiszen először nem is vettem észre.


Úgyhogy azt hiszem, jobb is, ha az elejéről kezdem...


Volt egy időszaka az életemnek, egy elég hosszú időszaka, amely furcsa, többnyire kellemetlen és bizarr élménynek bizonyult. Nem egészen tudom, mi váltotta ki. Talán a veszteségek, és az, hogy túl sok időm volt ezen gondolkodni (nyáron). Miután több nagyon fontos ember, akikkel csodálatos élményeket éltem át, az élet útjának másik ösvényére léptek - nélkülem - nagyon sokáig hiányoztak. Vagyis ez pontatlan: még most is nagyon hiányoznak, csak másképp.

Erre nyár végén elveszítettem egy még fontosabb embert, akihez még ennél is több emlékem kapcsolódik - ráadásul teljes mértékig az én hibám volt. Mindennek köszönhetően szeptemberben egyedül sikerült kezdenem a sulit. Egyes egyedül, a sötét és hatalmas Semmi közepén...

Nem fogalmazok finoman, ha azt mondom, el voltam veszve. És akkor kialakult a már korábban is érő érzés - bár inkább állapot: hogy nem tudom, ki vagyok, mi vagyok, mik a céljaim. A napok összemosódtak, és úgy teltek, mintha a saját életemnek csak külső szemlélője lettem volna.

Érdekes élmény volt, de inkább kellemetlen. Vagyis egy idő után szörnyű. Gyakorlatilag kikapcsolt a veszélyérzetem, nem igazán "kommunikáltam magammal". Nagyon nagyon hálás vagyok a Mindenhatónak, akárki vagy akármi legyen is, hogy semmi bajom nem lett - azt hiszem, könnyen lehetett volna.

És csak most tűnt fel, hogy nem érzem többé így magam. Úgy néz ki - bár a világ most sem tökéletesen fenékig tejfel, és rózsaszín nyuszikák szivárványos álmainak egyvelege - mászok kifele abból a bizonyos gödörből.

Nemrég az iskolámban lezajlott a színjátszó fesztivál, mikor az osztályok egy-egy darabbal készültek. Mi is. És ez mind egy rövidtávú, de annál jelentősebb célt adott, mind lefoglalta a gondolataimat, és nem utolsó sorban - nem tudom hogy történt - de segített megtalálni azt az embert, akinek most a leginkább hálás vagyok.

Talán csak egy barát, talán több, vagy más... Nem tudom, de megbízom benne, és tudom, hogy képes mosolyt csalni az arcomra, legyen akármilyen rossz napom is. Úgy érzem, hogy tartozom valahová. Már nem vagyok elveszve, és még sok idő és rengeteg munka kell hozzá, mire visszaszerzem az irányítást, de a Semmi közepét már otthagytam.

Csak integetek neki a hátsó ablakból, és száguldok előre, ki tudja hová...

2011. december 9., péntek

Valami újat kínál

Nehéz az élet. Egy számomra nagyon fontos ember azt mondta segít, ha valami újat próbálok ki. Egy másik számomra nagyon fontos ember pedig azt, hogy alkossam meg a saját világom, és írjam ki magamból a feszültséget.


Megfogadtam a tanácsukat.


Ennek következtében most van egy blogom. Hogy mit írok benne, azt pontosan még nem tudom. De rájöttem, hogy minden nap tanulok valami újat, valami fontosat, vagy csak valami apróságot, amit érdemes lehet megosztani. Egyébként sem árt, ha néha rendezem a csapongó gondolataimat.

Ezt rendszerint a villamoson szoktam megtenni. Bámulok ki az ablakon, és nézem a nagyvárosi látképet, amelyet már milliószor láttam, mégis mindig más egy kicsit. Most télen például, mikor korán sötétedik, és mindent karácsonyi fényekbe borítanak, egész szép a belváros. Nyár felé is szép. Minden élénkebb, minden vidám, és mosolyog rám - már amikor én is mosolygok.

Hogy mit látok kinézve az ablakon, az nem csak az év- vagy napszaktól függ. Nagyban függ attól, hogy éppen hol járok a saját világomban. Ha szomorú vagyok, a külvilág is mind morcos szürke épületek, borongós hangulatú emberek és levelüket unottan ingató fák együttesévé válik. Ha vidám vagyok, akkor az ég is kiderül, a fények csodálatosak, és mindenben meglátom a szépet.

Optimistának vagy pesszimistának lenni tehát szerintem nem tulajdonság, jellemvonás, hanem inkább állapot (persze nyilván vannak kivételek és ellenvélemények).

Gondolkodni jó dolog. Sok mindent tudhatok meg magamról, és másokról. Ma például megtudtam, hogy azért szeretem a körömlakkokat és fülbevalókat, mert színesek. Szeretem a színeket. Mindig kifejeznek valamit. A színeket lehet jellemvonásokkal azonosítani, vagy időszakokkal, vagy lelki állapottal (lásd: színváltós gyürü, ami egyébként nagy kamu, de legalább szép színes. Bár nekem mindig kék lett.)

A zenét is szeretem. Különleges dolog. Néha az is eszembe jut, hogy kissé túl romantikusan látom a dolgokat. De úgy sokkal szebbek tudnak lenni. Nem szeretem beskatulyázni a világot. Vannak emberek, akik abban lelik örömüket, hogy megfejtik a körülöttük zajló dolgokat, megmagyarázzák őket, és kézzel fogató értelmet adnak nekik. Én más vagyok. Ellenük dolgozom. Igyekszem a kézzel fogható dolgokat is elvonttá tenni a magam számára. Ezáltal élményeket szerzek, és ez is a célom. Élményeket gyüjteni. Néha negatívakat, máskor pozitívakat. De mire jó az élet, ha nem arra, hogy élményeket gyüjtsünk?

A színekről és a zenéről ez jutott eszembe: